Pályája indulása a történelem poros szertára helyett hivatalos elismerést és anyagi megbecsülést ígért. Paizs 1959-ben az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakán már végzős hallgatóként állami megbízásra jelentős épületdekorációs munkákon dolgozhatott. Ám a nyugat-európai új művészeti trendekről hazaszivárgó hírek, majd a személyesen is megélt 1964-es velencei biennále pop-art özöne véglegesen eltérítették a pályakezdő művészt a hivatalos sikerek dicsőséges útjáról. A Fiatal Művészek Stúdiójának nevezetes 1966-os (csaknem zsűrimentes) tárlatán már absztrakt textil- és bőrkollázsokkal lépett a nyilvánosság elé. Iparművész végzettsége a matéria különös megbecsülésére késztette, az alkotói nyersanyagok iránti szenvedélyes érdeklődése révén később is gyakorta vállalkozott fáradságos és veszélyes technikai kísérletekre. Pályája első jelentős törése is a pop-art hatását mutató, talált tárgytöredékekből applikált „varrottas képekhez” kötődött, amelyeket 1967-ben néhány nap után kiparancsolt az Ernst Múzeum termeiből a kiállítás maradi versenybírósága. A deklarált művészet birodalmából való kitaszítás két év alkotói csendet eredményezett. Eredendően a pincében foszladozó varrott képek megóvása késztette Paizsot arra, hogy mindennapi tárgyak plexibe öntésével kísérletez zenészben nyugati pop-art művészek példája nyomán így talált rá a metil-metakrilát összetételű, színtelen, átlátszó, törhetetlen, könnyű, alacsony hőfokon szilárduló plexitömbre. Csakhogy az elsősorban nagyipari felhasználásra készült nyersanyag itthon nehezen volt beszerezhető, ami a szobrászt a műanyag házilagos előállítására ösztönözte. A hozzáértők által lehetetlennek mondott vállalkozást elszánt kísérletek és életveszélyes kudarcok után két év után siker koronázta. A plexi esztétikai tulajdonságai, üvegszerű, áttetsző tisztasága elszigetelt teret teremtett a benne foglaltak számára, önálló életre keltette mindennapi történelmünk tárgyait, limlomból ereklyévé avatta, kiválasztottaknak járó figyelemben részesítette a jelen teréből és idejéből kihasított töredékeket. A Paizs által „tudatos kövületek” néven emlegetett plasztikai művek legjelentősebb sorozata az 1969 és 1971 közötti években született.



Első darabjai – mint a Zöld tömb és a Piros tömb – a történelemmé fagyasztott személyes sors mementói voltak. A házaspár vázukig visszabontott ünneplőruhái félreérthetetlenül leleplezték a díszes felszín mögött lappangó selejtes valóságot, a Vörös Október Ruhagyár szabványosított nemi szerepekre szabott fakó kimenőit. Az egykorú szemlélők, köztük a hatalom cenzorai pontosan felismerték a mívesen megmunkált plexitömböket átmaró gúnyt. 1971-ben, a Műcsarnok Új művek tárlatán kiállított munkákat Oelmacher Anna szarkasztikusan csak „műanyag kockába fagyasztott szabóremeklésnek” titulálta. S talán a kor művészi viszonyait ismerve az sem meglepő, hogy a nem kevés dadaista felhangot pengető objekteket a tárlat rendezői – mint művészi szempontból nem értékelhető alkotásokat – rendhagyó módon nem árazták be. A nyilvánosság pellengérére állított személyes lét problémája egy esztendővel később A posztimpresszionista festő nyloninge című munka kapcsán ismét felszínre került. E munkájában Paizs vakkeretre feszítette szívtájékán feltépett fehér ingét – gesztusával ismét jelképes értelmezések sorával bástyázva körül művét. Szabályosra csiszolt plexitömbbe zárt installációja éppúgy utalt a hatalommal megalkuvó, műanyag valóságot pingáló posztimpresszionistákra, mint a konszolidált kommunista rezsim által fondorlatosan megkonstruált „három T ” szorításában vergődő művész meghurcoltatásaira, a személyes biográfia szintjén pedig benne foglaltatott egy csaknem végzetes infarktus emléke is. E példákhoz hasonlóan a személyes és a kollektív történelem összefonódása a tárgya a 6.80-as borotválkozótükör-sorozatnak is. A legbelsőbb privát szférában honos, személyes vonásainkat őrző tárgy ezúttal kordokumentumként került „hibernálásra”. Igénytelen kivitele a tervgazdálkodás silány tárgyvilágának emlékét őrzi, míg fogyasztói árának kiemelése alig burkolt utalás az 1968-os csehszlovák forradalomra, éppúgy, mint a tükör egyik sarkában a felhalmozott töltényhüvelyeket idéző gombostűk fémes tömege.

A „tudatos kövületek” korai sorozatának másik ciklusa a 20. századi európai történelem nagy horderejű eseményeire reflektált. Egy képzeletbeli iskolai történelemszertár talán leginkább borzongató darabján Az Est című napilap 1914. június 28-i számának címoldala arról ad hírt, hogy a trónörökös párt Szerbiában meggyilkolták. A tölcsérré formált újságból kiáramló óriás szarvasbogarak megrendítő szimbólumai az első 20. századi világégés nyitányának. Ugyancsak a közelgő katasztrófa szorongása hatja át Paizs háborúellenes sorozatát, az atomfelhőt idéző, tekergő gézköteg baljós látványát. Ez a jelképes gázfelhő adta meg a művész első, 1971-ben a Fényes Adolf T eremben rendezett önálló kiállításának alapgondolatát. Katalógusában Lakner László prózaversbe tömörítette a Paizs-plasztikák egyik alapgondolatát: „Az ember plexibe önti, amitől fél, Művészetet csinál abból, amitől fél.” A művészet ősi, ördögűző közösségi hivatását éleszti újra szobraival a művész, amikor elfojtott kollektív szorongásainkat hibernálja plexibe, a szépség örök kategóriáiba fagyasztva sátáni arcukat.
A nyolcvanas évek végétől újabb formában keltek életre Paizs sajátos zárvány-világának darabjai. Ösztönösen is reflektálva az ezredvég feléledő történeti érzékenységére, historizáló hajlamára, Paizs különös parafrázisok sorozatát alkotta meg. A színezett üvegszálas poliészter egyedi alakváltozatait kiaknázó, nagyméretű pannók a posztmodern negatív utópiáinak lázában fogantak. Matériába öntött vízióik az európai festészet remekműveinek pusztulását vetítették vászonra, Botticelli Vénusza vagy az Avignoni Pietà szétroncsolt felületét idézve meg. A végítéletet is túlélő formáik örökös szépsége, elszenesedett színeik mögött felizzó ragyogásuk az enyészet melankóliájával itatja át a látványt. A túlélők gyönyöre és a halandóság borzongása egyszerre árasztja el a felkavaró látomásokat: ha lesznek még múzeumok a Szárnyas fejvadász birodalmában, bizonyára ehhez hasonló mementókat őriznek majd.


6.80-as borotválkozótükör (csehszlovák gombostűkkel), 1969 plexitömb (metil-metrakrilát), üveg, műanyag, fém; 24x23x11,8 cm

A posztimpresszionista festő nyloninge, 1969 plexitömb (metil-metakrilát), fa, textil; 96x61,2x6,5 cm

Az ezredforduló évei Paizsot is arra késztették, hogy személyes számadást készítsen az egyetemes, közös kultúra emlékeiről. Saját „képzeletbeli múzeumában” kitüntetett helyet kaptak az antikvitás emlékei. A görög–római kultúra emberi testről alkotott szabályrendje napjainkig meghatározza szépségről alkotott fogalmunkat. Az arányok Polükleitosz által aprólékosan kidolgozott kánonja ott rejtőzik Vénusz megannyi alakváltozatában. Paizs az antikvitás jól ismert szobrainak monumentális lenyomataival, egyéni variációival gondolja újra a klasszicitás, hagyomány és kánon szerepét az ezredvég művészeti gondolkodásában. Egyéni technikával síkra transzponált monumentális alakjai a pogány és keresztény ikonográfia héroszait vetítik egymásra, a torinói lepelhez hasonlóan titokzatos módon konzerválva az egykor plasztikus test körvonalait.
Legújabb munkáiban a művész ismét honunk szűkebb történetére reflektál. 1956-os sorozatában – személyes élmények sokaságát mozgósítva – visszatér a históriás, a „hivatásos emlékező” szerepéhez. A forradalom egyéni hősökben gazdag nagy narratívája helyett fiktív régészeti feltárásának eredményeit mutatja fel: golyók szaggatta faltöredékeket. Szubjektív leleteit az ikonok ezüstös, aranyos fényével konzerválja, a szakrális szépség fátylát borítva a szétroncsolt és megcsonkított áldozatok testének lenyomataira. Fővárosunk figyelmes vándorai a házak falaiba ékelődve fellelhetik az 56-os lövedékek nyomait: ahogy a város, úgy lakói is magukon hordozzák még az egykori sebeket. S a művész pedig nemigen tehet egyebet, mint hogy gonoszűző mágiával képpé formálja a múlt félelmeit és fájdalmát.