Kortárs művészet: mi juthat erről eszébe a harcedzett kiállításlátogatónak? Lehet ugyebár a távolba meredve, emelkedett hanghordozással, gondosan formált mondatokban technikáról, ecsetkezelésről, művészi szándékról értekezni, mint a szakértők, netán meg lehet rettenni a feladattól és fület-farkat behúzva a kijáratig osonni.
Az olyan „hivatásos emlékezőket”, mint Paizs László, egykor az uralkodói udvarokban nagy becsben tartották, hiszen a históriás örökítette a jövőre egy emberöltő jeles eseményeit. Napjaink kollektív emlékezete végzetesen széttagolódott, krónikásai annyiféle történelmet írnak, ahányan vannak. Paizs Lászlót – mint oly sok nemzedéktársát – már pusztán létideje is arra predesztinálta, hogy Mnemoszüné nehéz szolgálatába szegődjön: kiskamasz a második világháború befejezésekor, egyetemista az 56-os forradalom idején, felnőtt fejjel megszenvedője a Kádár-kor álságos kultúrpolitikájának, mígnem elismert alkotóként megéli a rendszerváltás felemás változásait. Mindeközben fáradhatatlanul dolgozik jelenünk leleteinek megmentésén, közös emlékeink leltározásán.
Ez az epitheton ornans Ybl Ervintől származik, aki a Szinyei Társaság emlékülésén idézte meg a szobrászművész alakját: „…lobogó képzeletét állandóan nagy tervek, kompozíciók hevítették. A teremtés szent őrülete sohasem engedte nyugodni. Csak ha beteg volt, akkor pihent, akkor volt csöndes örökké hullámzó kedélyvilága.”1
„Lechner befogadta Kozmát!” – hangzott el a kiállítás megnyitóján. Én inkább úgy fogalmaznék: „Bekötötték Lechner szemét, ne is lássa Kozmát.” Hogy felfejtsem a metaforát: a kiállítás installációjáról van szó.
Azért Bethlen Istvánnak volt szeme! M iniszterelnökök általában ritkán szoktak festészeti részletproblémákról szólni, ha ilyet tesznek, abban általában nincs köszönet. (Lásd például a Tisza István-dossziét.) De a „Gazda” – így becézték a konszolidáció urát jobb körökben – valami lényegesre tapintott, amikor a római Collegium Hungaricum falai között 1930-ban megpillantotta Aba–Novák korszakváltást jelző fontos művét, a Térzenét.
Azt gondolhatnánk, száz év elegendő idő ahhoz, hogy egész életműve ismertté váljon. Kepes György e tekintetben hátrányos helyzetű volt szülőföldjén. Nem csak azért, mert messzebbre került Párizsig emigrált sorstársainál. Jelentős része volt ebben az információáramlás korlátozásának, a politikai határoknak. A természettudományok és a technikai újítások legfrissebb eredményeit kifejezési eszköztárába integráló művei nagyon távol estek az 1945 utáni Magyarország hivatalos művészeti ideáljától.
René Berger (aki akkoriban az AICA, a Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetségének elnöke volt) már az 1960-as években kifejtette, hogy Van Goghról majdnem lehetetlen elfogulatlanul írni. Elvetve hát a számára gyanús mélylélektani, szellemtörténeti és az ő korában divatos információelméleti fejtegetéseket, azt javasolta a befogadónak: igyekezzen tekintetbe venni, hogy a „művészet és a magánélet más-más síkon játszódik”, tehát a művészt magát, „lelke mélységeit” csakis művein keresztül próbálja megérteni.
A Duna-parti „palotában“ ősszel együtt állították ki a STRABAG korábbi és mostani díjazottait. A látványfestészet eddigi regnálását megtörni látszik a zsűri idei döntése. A 10. évfordulóját ünneplő díj kiállításán köldökmagasságban bújtak meg a legutóbbi fődíjas munkái: steril, precíz, törékeny képek. Vagy tárgyak? Sokan elbizonytalanodtak, pontosan mik is ezek. Az idei STRABAG-fődíjassal beszélgettem.
„Magyarországon vagyunk az 1980-as években, még áll a berlini fal, még mindig leakaszthat egy miniszterszerűség képeket a kiállítás faláról a megnyitó előtti percekben, még mindig szemet szúr a zsűrinek a TV Híradó szőnyeg, még csak a Tibeti őszi táborban létezik Ezerforintos bankjegy Korrupt Lajos arcképével és természetesen Zuzu-Vetö aláírásával.”
„Nem ismerek olyan kortárs magyar festőt, aki annyira ragaszkodna egyetlen témához, mint Birkás Ákos. Ráadásul ezt olyan következetesen és kitartóan teszi, annyira nem látni nyomát sem annak, hogy egy pillanatra is »félrenézne«, olyannyira nem utal semmi arra, hogy a fej témáján kívül néha esetleg valami másba is próbálna kapaszkodni a tekintete, hogy elegendő néhány percig időzni a festményei között, s még a »téma« szó is elveszti létjogosultságát.”
Idén novemberben nagy sajtóvisszhangot váltott ki az a tény, hogy Fehér L ászló egy képét, egy zsidó kisfiút ábrázoló festményt árverésre bocsátottak New Yorkban a Sotheby’snél. Először mindenki örült, hiszen kortárs magyar kép – mindenféle állami kezdeményezés nélkül – még soha nem került ilyen rangos anyagba, aztán sajnos csalódást okozott, hogy a képet leütötték ugyan 29 000 dollárnál, de valójában nem kelt el.
Kitaláltam egy kritikai gépezetet, a neve: kánonflipper. Külsőre teljesen olyan, mint egy igazi flipper, de itt a kilövőrugóval fémgolyó helyett szellemi alkotásokat indíthatunk útnak. Az univerzális gépezetbe filmek, könyvek, zeneművek, tv-műsorok kerülhetnek be, szinte bármi, ami a kultúrában megszületik. A kis tömör gömb a start után különböző csillogó-villogó akadályoknak ütközik, egyiktől a másikig gurulva járja be a hol szirénázó, hol zümmögő színes mezőket – közben a kijelzőn megjelenő pontszám növekszik vagy csökken.
