Berger ezzel egy nagyon fontos esztétikai problémára utalt, mégpedig a műalkotások értelmezésének nehézségeire és a befogadói szempontok felülvizsgálatának szükségességére. A z már más kérdés, hogy némileg önmagának is ellentmondva Van Gogh műveit, például a művész halála előtt keletkezett Az auvers-i templom című képét nagyon is a művész életének mitologikus elemeiből levezetve elemzi: „Van Gogh, mint láttuk, az élettelen formákat eleven élettel telíti képein. A színek maguk is ezt a testiséget sugallják. Nem valamilyen tárggyal, dologgal szembesít tehát bennünket ez a festmény, hanem egy élőlénnyel, s egyben dráma szemtanújává tesz. Ennek a drámának azonban csak az áldozatát ismerjük, a lesújtó, rontó erők mind rejtve maradnak előttünk. Van Gogh nem leplezi le magát a betegséget, a rosszat, csak érezteti, hogy e templom testét fájdalom gyötri.”

Van Gogh életéről már egy-két évtizeddel a halála után számtalan monográfia született, amelyek a meg nem értett, az őrületbe és az öngyilkosságba menekülő magányos zseni sorsát állították a művelt olvasók elé, és alapjául szolgáltak azoknak a kissé ponyvaízű forgatókönyveknek is, amelyek a filmvászonról is fogyaszthatóvá tették a valóságban meglehetősen brutális tényeket.
Van Gogh tragikus mítoszának egyik elindítója az a Julius Meier Graefe (1867–1935), aki a múlt század elején a párizsi és a berlini művészeti körök elismert műkritikusa és a francia impresszionisták, Edvard Munch, Max Beckmann, Lovis Corinth felfedezője és egyik fő támogatója volt. A századfordulón (1894) a legendás berlini újság, a Pan társszerkesztőjeként, később pedig saját lapjában, a Dekorative Kunstban és galériájában, a Galerie Maison Moderne-ben Van de Velde és a jugendstil népszerűsítője. Az „elfranciásodott” művészeti író, ahogy őt Alfred Lichtwark nevezte, erősen kozmopolita beállítottságú, az első, aki meg merte kérdőjelezni a nemzeti érzés mint esztétikai norma létjogosultságát, kiváltva ezzel többek között a Richard Wagner-rajongók heves ellenszenvét is. Művészetkritikusi szerepében Meier Graefe mértékadó, ám meglehetősen kívülálló maradt. A művészetről majdnem kizárólag szubjektív érzései után ítélkezett, például már 1905-ben, sokak bosszúságára Arnold Böcklin művészetét a jövő szempontjából nézve teljesen értéktelennek ítélte, Hans von Marées-ét pedig idealizálta. Túlságosan is eleven, asszociációkkal terhelt, gazdag nyelvezete kortársaira csak kevéssé hatott meggyőzően, de sohasem vonták kétségbe a „zseniális parvenu” szavahihetőségét. Van Goghról írt monográfiája is (1925, München, Piper Verlag) a művész életének legismertebb és legelfogadottabb forrása volt több nemzedéken keresztül. (Meier Graefe neve ismert volt Magyarországon is, a Művészet rendszeresen közölt recenziókat frissen megjelent könyveiről.)

 

 

Nemrégiben azonban megjelent egy könyv, amely megkísérli a Meier Graefe által kanonizált Van Gogh-képet tudományosabb alapokra helyezni. „Minden hazugság, legalábbis az a mítosz, amelyet szégyentelenül köré épített”, állítja Stefan Koldehoff, az AICA által kiadott Írások a művészetkritikához című sorozat Van Goghról szóló kötetében. Koldehoff kínos és fárasztóan részletes cáfolatai közben kiderül, hogy az az érthetetlen és végzetszerű őrület, amelyet Graefe eksztatikus és elviselhetetlenül szubjektív írásmódja is sugall, teljesen összezavarja azt a képet, amely a festő fivéréhez írott leveleiből tárul elénk: a tisztafejű, a saját művészi helyzetét és munkáját pontosan analizáló alkotóét. A szerző szerint Meier Graefe könyvében Van Gogh egy, az ecsetjével őrjöngő őrültként jelenik meg, akinek szenvedélye már saját zsenialitását is kikezdi, és aki már egyáltalán nem akar a világgal összhangba kerülni. Graefe bűne az is, hogy Van Goghról a tragikus és meg nem értett zseni képe rögzült. „Badarság”, mondja a túlzottan is racionális Koldehoff. Párizsi tartózkodása alatt Van Gogh teljesen beilleszkedett a posztimpresszionista körökbe, és ennek bizonyítéka az is, hogy 1889-ben, az arles-i kórházban meglátogatták barátai, többek között Paul Signac is. Sőt amikor l890-ben a művész meghalt, a család az egész világról részvétnyilvánításokat kapott, amely már önmagában is bizonyítja, hogy Van Gogh már életében ismert és elismert volt. Az sem igaz, hogy életében csak egyetlen képet adott volna el, állítja a szerző, szerinte igenis adott el képeket, még ha azok nem voltak is „világraszóló” eladások. És főleg az sem igaz, ahogy Meier Graefe a festő halálát dramatizálta, vagyishogy egy őrült rohamában lőtte meg magát. „A napsugarak… minden haját leégették koponyájáról”– írja Graefe. Nem éppen, mondja Koldehoff, Paul Ferdinand Gachet rajza, amely barátja halálos ágya mellett készült, hajjal ábrázolja a festőt. „Egy ilyen akribikus hajmegfosztás csodálatba ejti az olvasót, mert sajnos az igazság gyakran unalmas és banális, ezért a tényszerű írásokat senki sem olvassa el” – írja a szerző. És hozzáteszi: Meier Graefe himnikus stílusát azért is távolságtartóan kell kezelni, mert a híres művészetkritikus számos vonatkozásban érdekelt volt abban, hogy a festőből egy szent figuráját inszinuálja. Graefe birtokában volt ugyanis Van Gogh néhány művének, amelyek eladogatásából biztosan szép bevételre tett szert, egészen addig, amíg szakértelme ellenére, egy hamisítványt eredetiként állított ki.
A Van Gogh életéről szóló mítoszok megcáfolására persze nemcsak Koldehoff tett kísérletet, hanem Louis Roelandt belga művészettörténész is, aki elsősorban a művész halálának körülményeiről szóló elméleteket igyekezett tisztázni, utalva arra, hogy a Van Gogh és fivére által folytatott levelezés teljesnek mondott kiadása hiányos. Hiányzik ugyanis az egyik utolsó levél, amely az öngyilkosság igazi okait megvilágíthatná. Roelandt 1957-ben megjelent könyve nem keltett különösebb feltűnést, és csak évtizedekkel később vette fel ezt a fonalat Matthias Arnold, aki tovább kutatva az amszterdami Van Gogh-múzeum dokumentumai között, rátalált arra a levélre, amelyből kiderül, hogy a festő és sógornője közötti konfliktus is közrejátszhatott a művész öngyilkosságában. Arnold elmélete szerint a sógornő, Johanna van Gogh-Bonger volt érdekelt abban, hogy azok a levelek, amelyek a család felelősségére utalhatnának, kimaradjanak a kötetből, hiszen férje, Theo halála után ő lett az örökös.
A Van Gogh életéről szóló irodalomban tehát nincs hiány a lelepző dolgozatokban, de azért ne aggódjunk (vagy ne örüljünk): a mítoszok is makacsul tartják magukat. Mindenesetre a Szépművészeti Múzeum látogatóinak most megadatik a lehetőség, hogy a kérdésben saját maguk is állást foglaljanak.