A MODERN FOTOGRÁFIA ELFELEDETT HŐSNŐJE

Germaine Krull (1897–1985) retrospektív kiállítása Berlinben

Adél Thüroff

Man Ray maga mellett őt tartotta a kor legjobb fotósának – ma pedig egyike lenne az avantgárd elfelejtett hősnőinek, ha egy német házaspár kitartó nyomozása vissza nem helyezte volna az őt megillető helyre. Radikális politikai nézetei és kíváncsisága nemegyszer sodorták extrém helyzetekbe hosszú és kalandos élete során. Fények és árnyak, gépóriások és lágy aktok: Germaine Krull élete és művészete mindig a végletek között mozgott.



Germaine Krull: Önarckép Icarette-tel, 1928 k., ezüst zselatin, 23,6 × 17,5 cm, Musée national d’art moderne/Centre de creation, industrielle (Vásárlás Yves Rocher adománya jóvoltából, 2011, korábban: Christian Bouqueret gyűjteménye, Centre Pompidou, Párizs)

Ann és Jürgen Wilde a hatvanas években kezdett rég elfeledett fényképészek fotói után kutatni, miután megvásárolták Franz Roh (1890–1965) müncheni művészettörténész, egykori Heinrich Wölfflin-tanítvány fotóművészet szempontjából végtelenül gazdag hagyatékát. Franz Roh neve elválaszthatatlan a húszas, harmincas évek fotóművészetétől, a Film és Foto Werkbund-kiállításhoz 1929-ben megjelentetett Foto-Auge albuma pedig alapmű. Az albumot lapozgatva és Walter Benjamin Kleine Geschichte der Fotografie (A fényképezés rövid története) könyvecskéjét olvasgatva figyelt fel a Wilde házaspár Germaine Krullra, mint egyetlen női fotográfusra az „Új látás” fotótörténetet író avantgárd fotósai – Karl Blossfeldt, August Sander, Albert Renger-Patzsch – között. Nyomozásba kezdtek, melynek során meglehetősen kalandos körülmények között végül Indiában kötöttek ki, ahol a dalai láma tibeti követőinek egyik kolostorában találtak rá az akkor már nyolcvanéves Germaine Krullra. A Wilde házaspár Krull első németországi retrospektív kiállítását 1977-ben szervezte meg Bonnban. Pár évvel később, egy agyvérzést követően Krull is hazatért, húgához költözött Wetzlarba, és ott is halt meg 1985-ben. Hagyatéka az esseni Folkwang Múzeumba került, míg a Wilde házaspár gyűjteménye a nevüket viselő alapítvány jóvoltából a müncheni Modern Képtárat (Pinakothek der Moderne) gazdagítja.



Germaine Krull: Régi épület – Pontos idő, 1928, ezüst zselatin, 21,9 × 15,2 cm, Amsab-Institut für Sozialgeschichte, Gent

   Germaine Krull, a par excellence modern nő és a fotótörténet elbűvölő, különös alakja. Munkássága éppoly összetett, sokszínű, gazdag és kevéssé konvencionális, mint az élete, melyből szinte semmi sem maradt ki – beleszédül az ember, ahogy olvassa.
   A kelet-poroszországi születésű Krull (mérnök apja jóvoltából) kamaszkoráig Boszniában, Párizsban és Szlovéniában is megfordult, mielőtt a család 1912-ben letelepedett a bajor fővárosban. A jó hírű müncheni fotóművészeti iskola és kísérleti intézet elvégzése után – ez az első és egyetlen iskola, ahova valaha is járt – 21 évesen megnyitotta első műtermét München- Schwabingban, ahol hamarosan művészek, írók, politikusok is megfordultak. Magyar fotótörténeti kuriózumként megemlíthetjük, hogy Akt címmel 1918- ban megjelent albumán Pécsi Józseffel dolgozott együtt. Krull müncheni élete azonban nem sokáig folydogált csendes mederben. A forradalmi hullám elérte a várost is, kikiáltották a Bajor Szabadállamot, melynek miniszterelnökévé Germaine jó barátját, Kurt Eisner filozófust választották. Eisner azonban hamarosan merénylet áldozata lett, Germaine Krullt pedig magával sodorták az események: a Spartacus felkelésben való részvétele miatt bebörtönözték. Szabadulása után Budapesten is járt, békésnek ugyancsak nem mondható időszakban, éppen a Tanácsköztársaság ideje alatt. Innen utazott a Szovjetunióba, ahol részt vett a III. Internacionálé kongresszusán. A szovjet kaland viszont majdnem az életébe került, kétszer is bebörtönözték, a kihallgatások és egy megrendezett álkivégzés mélyen traumatizálta, a tífusz, amitől a haja is kihullott, már csak ráadás volt. Megjárta a poklot, de túlélte. Miután 1922-ben kitoloncolták a Szovjetunióból, Berlinbe költözött, hogy mindent elölről kezdjen. Az éjjelente kísértő rémálmok elől a munkába menekült, fotóstúdiót nyitott, mint oly sok pályatársa az avantgárd fotográfusnők közül: Aenne Biermann, Ilse Bing, Florence Henri, Lotte Jacobi, Lucia Moholy, Marianne Brandt, Charlotte Rudolf, Cami Stone. „Berlin szó szerint pezsgett… az emberek és az ötletek sokszínűsége, a kísérletező kedv, a szabadság olyan állapotot teremtettek, ahol mindenki belátása, tetszése szerint vethette bele magát a város forgatagába” – írja Joris Ivens holland kísérleti és dokumentumfilm-rendező 1982- ben megjelent emlékirataiban1. Ebben az ezerszínű nemzetközi közegben találkozott vele az excentrikus fotográfusnő. 1925-ben Krull úgy döntött, követi Ivenst Amszterdamba, hátrahagyva műtermét és másik szerelmét, akit memoárjában szűkszavúan csak Elsaként említ. Hollandia fontos állomás lett Germaine Krull életében. A rotterdami kikötőben bolyongva fedezte fel a gépek, az acél- és vasóriások világát, a hatalmas acéldaruk, óceánjárók, ipari csarnokok, kikötőhidak esztétikáját. Egyszerre csodálta őket és irtózott tőlük. Újszerű megközelítésében a monstrumok hol „táncoló aktnak”, hol irtózatos rovaroknak tűnnek, míg másutt szinte acélerdővé absztrahálja a gigantikus vasszerkezeteket.

Germaine Krull: Aktok, 1924, ezüst zselatin, 16,3 × 22,2 cm | Sammlung Dietmar Siegert

   1925 végén teljesült szíve vágya: Hollandiából Párizsba költözhetett. Ekkortájt készült híres önarcképe, melyen tükörben látott arcát csaknem teljesen elfedi hőn szeretett Icarette márkájú kézi kamerája. Az arc nélküli nő portréján az objektív helyettesíti a fotográfus szemét. A haj és a test a puha háttér homályába vész, a kép középpontjába a technikai eszköz és a fényképezőgépet működtető női kéz (az elmaradhatatlan égő cigarettával) kerül. Krull készítője és egyben tárgya a képnek, szemét önmagára, illetve a nézőre szegezi.
   Párizsban Sonia Delaunay-től kapta az első megbízásokat. Krull, aki már fiatal lány korában is szívesen hordott férfiruhát, nem kedvelte Sonia kreációit – amelyekben szerinte „úgy néznek ki a nők, mint különös hirdetőoszlopok” –, a fotók negatívjába mégis belegravírozta a nevét. Robert Delaunay is kulcsszerepet játszott Krull párizsi indulásában, nemcsak a technika, a gépek iránti lelkesedése miatt, de ő ismertette össze Éli Lotarral is, akibe Germaine végzetesen beleszeretett. Fényképezni is megtanította a fiút, később az előhívást is rábízta. Nagyszerű párost alkottak évekkel Taro és Capa Párizsba érkezése előtt. Már egy ideje együtt éltek, amikor Gemaine Krull névházasságot kötött korábbi partnerével, Joris Ivensszel, amely biztosította számára a létfontosságú holland állampolgárságot.
   Krull szakmai sikerei csúcsán a híres VU magazin szűk alkotóköréhez tartozott André Kertésszel együtt. Lucien Vogel, a lap alapítója külön oldalt szentelt Krull Eiffel-toronyról készített fotóinak az 1928-as áprilisi számban, és ugyanebben az évben, nem kis visszhangot keltve, megjelent később legendássá vált fotóalbuma is, a Métal. Walter Benjamin már említett fotótörténeti alapművében együtt szerepelt a korszak neves fotósaival, és Párizsban Man Ray és André Kertész mellett egy csapásra a modern fotográfia ünnepelt nagyasszonya lett. Alig győzte a megbízásokat, a Peugeot és a Citroën harcolt kegyeiért. Az előbbinek készített nagy sikert arató újszerű fotóiért (a rafinált képek sosem mutatják az egész autót, hol a kerék hiányzik, hol a fél karosszéria) honoráriumként szemtelenül öntudatosan a legújabb modellt, egy Peugeot 201 kabriót kért – és kapott. Az ezüstösen csillogó új autócsoda azonban még jó ideig a fotóstúdió előtt vesztegelt, míg Krullnak harmadik nekifutásra végre sikerült megszereznie a vezetéshez nélkülözhetetlen jogosítványt is. Saját bevallása szerint hosszú élete folyamán ez volt az egyetlen eset, hogy hátrányos megkülönböztetés érte női mivolta miatt.
   „Párizs tanította meg nekem a kószálás művészetét”, írja Walter Benjamin. De nem csak neki. Germaine Krull is számtalan riportázst készített a VU és más lapok számára a hajléktalanokról, a város piacairól, a bohém párizsi élet szereplőiről és magáról a városról is, hol felülnézetből, hol szokatlan képkivágással, erőteljes fény-árnyék kontrasztokkal vagy a képteret átszelő, jellegzetes diagonális kompozícióval. „Ahelyett, hogy szimpla anekdotákat mesélne el, rávilágít a titokzatos részletekre, melyeket mások gyakran észre sem vesznek” – írja Mac Orlan Gemaine Krull fotóművészetéről abban a kis könyvecskében, melyet André Malraux adott ki 1931-ben2. Ezt a képességét kamatoztatta a világ első fotókkal illusztrált krimijében is. George Simenonnal közös alkotása La Folle d’Itteville címen szintén 1931-ben jelent meg Párizsban.

George Simenon – Germaine Krull: La Folle d’Itteville – Phototext, Párizs, Jacques Haumont, 1931 | Sotheby’s Paris, Könyvek, kéziratok, fotókönyvek aukciója, 163. tétel, Párizs, 2008. december 16.

   A megrendelések a harmincas évek végén azonban kezdtek elmaradozni, és Krull Monte-Carlóba tette át székhelyét, ahol a Casino megbízásaiból tartotta el magát De Gaulle 1940. június 18-i híres beszédéig (amelyben ellenállásra buzdította a francia népet nemcsak a megszállókkal, hanem a nácikkal tűzszünetet kötő Vichy-kormánnyal szemben is). Krull ezúttal a France Libre (Szabad Francia Erők) mozgalomhoz csatlakozva Marseille- ben hajóra szállt, ahol többek között André Breton, Claude Lévi-Strauss, Victor Serge voltak útitársai. Kalandos úton, Martinique és Rio de Janeiro érintésével jutott el Afrika partjaihoz. Háborús riporterként 1943-ban, Algériában készítette híres portréját De Gaulle-ról, aki pedig köztudottan utálta a fotósokat. Aztán Lee Millerhez és Margaret Bourke-White-hoz hasonlóan ő is megörökítette a koncentrációs táborok felszabadítását.
   A háború után az örök újrakezdő hátat fordított Európának és Ázsiába utazott, ahol Saigon és Dzsakarta állomások után Bangkokban, egy amerikai társsal közösen átvette a legrégebbi, 1876-ban alapított legendás Oriental Hotel (ma Mandarin Hotel Oriental) irányítását. Húsz évet töltött Bangkokban, ahonnan a száműzött dalai láma követőihez csatlakozva, egy indiai buddhista kolostorba költözött, s neve talán örökre feledésbe merül, ha nem talál rá a Wilde házaspár.

Germaine Krull: Híddaru, Rotterdam, „Métal” sorozat, 1926 k., ezüst zselatin, 21,9 × 15,3 cm | Stiftung Ann und Jürgen Wilde, Pinakothek der Moderne, München


Germaine Krull – Fényképek, Martin-Gropius-Bau, Berlin, 2016. január 1-ig.

• • •

1 Joris Ivens, Robert Destanque: Joris Ivens ou la mémoire d´un regard. Paris, 1982. 38. o.
2 Pierre Mac Orlan: Germaine Krull par Pierre Mac Orlan, in: Photographes nouveaux, Paris 1931. 6. o.