R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik

El-Hassan Róza kiállítása a Műcsarnokban, 2006. július 28-október 1.

Mayer Marianna

Mi a művész, a művészet szerepe mostanság a világban, vagy saját házunk táját söprögetve itt minálunk? Ez a sokszor feltett „mi dolgunk a világban” típusú klasszikus felvetés minden alkotó embert foglalkoztat, még ha banálisnak érezzük is. Mert a minket körülvevő kulturális1, társadalmi, politikai, gazdasági közeg, az életvitel, az etnikai, vallási tradíciók, a genetikai tényezők, az oktatás, neveltetés kijelölnek ugyan egy gondolkodási pályát, de az ember azért mégiscsak feltesz magának kérdéseket, még a spontán ötletekkel kapcsolatban is. A művészet valamikori különböző funkcióiba most ne menjünk bele; csak egyet említenék meg, amely El-Hassan Róza kiállítása kapcsán felvetődhet: az a bizonyos tükör, amelyet a társadalom elé tart. Akarja-e a honi társadalom, a politika, a döntéshozók, hogy a művész a saját eszköztárával lokális és globális problémákat vessen fel, megmutasson, gondolkodásra, állásfoglalásra késztessen, ne adj’ isten rákérdezzen kényes kérdésekre, figyelmeztessen hibás döntésekre, veszélyes szituációkra?

R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik (Pristinai utazás után) 2004, EVN Collection, Bécs
 
Az 1989-ig tartó egypártrendszerig ugyan dehogy akarta, amióta pedig lehetőség van a nyílt kritikai öntudat kinyilvánítására, valahogy elbátortalanodtak a művészek: vagy nem érdeklődnek az effajta problémafelvetés iránt, vagy jól felfogott piaci érdekeltségeik miatt kerülik a konfliktusokat2. Sokakat persze az is visszatart, hogy a józanul megfogalmazott gondolatra, s annak interpretátorára is rásütik a mai agyon(bel)politizált Magyarországon a valamely pártideológia kiszolgálójának vagy szajkózójának bélyegét. Ez pedig sérti a szuverén alkotó társadalmi realitásokból kiinduló önérzetét, gondolkodói autonomitását.
 
Anastasia, 1998, installáció, Ludwig Múzeum Budapest - Kortárs Művészeti Múzeum
 
Egy másik kérdés El-Hassan Róza kapcsán: a személyesség, az érintettség beemelésének lehetősége, az intim szféra, a magánügyek közüggyé formálásának és nyilvánossá tételének problémája. Ez elől a művész kezdetben megpróbált elzárkózni: „Minden munka személyes élményen alapul, de ezt az ember igyekszik elrejteni"3. De ahogy a konceptuális, meditatív, a tárgyi világ dolgait rendszerező, a tárgyakban rejlő paradoxonokat következetesen fogalmilag és vizualizálva is kutató művész „elmondta" e témában mindazt, amit fontosnak érzett, az absztrahált világból az identitás keresésével egy aktív, politikus, formailag figuratív szakaszba lépett. A műcsarnokbeli kiállítás ezt az életutat4 követi az épület tereiben a vertikális, majd a váltást követően a horizontális tengely mentén elhelyezett művekkel — az átmeneti, kontinuitást teremtő munkákat pedig e kettő metszéspontjában helyezi el. A kiállítás koncepciója a kezdeti elképzelésektől a megvalósulásig számtalan stáción ment keresztül5. Hock Bea és a művész közös gondolkodásából született az elrendezés váza, miszerint a középtengelyen mintegy a látogató útjába helyezzük a főműveket, amelyekhez mellérendelődik a többi munka, s ezt a következetes linearitást, rendszerező elvet váltja az apszis mindenképpen kaotikusabb, összetettebb látványt nyújtó műegyüttese; ez még egy oldalsó, félig elsötétített teremmel is kiegészül, amelyet szenzuális szegletnek neveztünk el, ahol az egyik legismertebb műtárgyat, a Világító gyümölcsök csendéletet helyeztük el. A kesze-kusza drótgubancok végén karácsonyfaizzók adják a rájuk húzott gyümölcsök, zöldségek fényét, a sosem látott irreleváns színű ennivalók keltette kellemes érzetek mellé társul az idővel rothadó szerves anyag keltette szag, és ugyancsak állandó „kísérője" e bomlási folyamatnak a röpködő muslicák tömege.
 
Világító gyümölcsök, 1996, installáció,
Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros tulajdona
 
A gyümölcsös csendélet mellett az első két teremben kapott helyet az ismert tárgyak sora: a vázakat elfedő beburkolt monokrómok, a funkcionalista tárgyakban rejlő paradoxonokra építő feszített szék, pohár, kilincses amorf forma, a közel kéttonnás bazaltkő a „beleszúrt" színes fejű gombostűkkel. (Amely a súlya és a Műcsarnok padlózatának terhelhetősége miatt okozott feszültségeket a megnyitó napjáig, illetve egészen a kiállítás végéig; a megnyugvás csak a kő elszállítása után fog bekövetkezni.) Míg az előzőek a művész szándéka szerint a fizikai illúziókeltés demonstrációi, addig ez utóbbi mozzanatban nem szándékoltan, de a már említett makacs következetességgel pszichikailag nyújtotta, feszítette az intézmény adta lehetőségeket. A már említett hosszanti térből az Edward Munch néma Sikolyával farkasszemet néző, bekötött szája miatt szintén néma brazil rabszolga, Anastasia installációja után vezet az út az apszis aktív, gazdag utalás- és jelrendszerre építő mozgalmas terébe. Az Anastasiá-ban már jelen van az az ellentétpárokra épülő konstelláció, amely a későbbi művek identifikációs alapja: két ellentétes kultúrából eredő rekvizitum párbeszédének képtelensége. 
 
Kiállítási enteriőr
Kő színes gombostűkkel II. 1993 | Ajtós tárgy, 1992, Magángyűjtemény | Nyújtott tárgy - fekete gumi, 1995
 
A kiállítás címadó szobra az ajtó nyílásában ül, a piciny, kuporgó alakját teljesen befedő csador fekete leple szinte megnöveli tömegét, felkiáltójellé teszi ott, abban a pozícióban. Az ölében tartott narancssárga luftballon a buddhizmus termékenységi és életszimbóluma. Az elrejtőzés, de mégis jelenlevés, a női jegyek elfedése, de mégis megmutatása, a viselet meghatározta kultúra dekódolása El-Hassan jelenleg is tartó önazonosság-keresésének kiindulópontja: a magyar anyától és szír apától Magyarországon született, Németországban felnőtt, majd a budapesti Képzőművészeti Egyetemen művésszé érett, keresztény és muszlim vallási közegben élő művész + nő identitásproblematikája. Ez a gyökere az „I am overpopulation / Én vagyok a túlnépesedés" önvádló ökológiai attitűdjének, amely sokszorosított narancsszínű pólókon jelent meg, s ez vezetett a legsúlyosabb konfliktusokat is felvállaló véradós performance-okhoz is 2001-2002-ben6.
 
I am overpopulation-pólók
 
A performance-ok az immár öt éve történt, szeptember 11-i terrorakciót követő reakciókra reflektáltak. Kiindulásuk George W. Bush kijelentése, amely kollektív bűnösséggel vádolt minden arab és muszlim származású embert, és Yasser Arafat szeptember 12-i cselekedete, amikor 500 palesztinnal vért adott Gázában, s azt elküldte a New York-i merénylet sebesültjeinek. Hogyan viszonyuljon egyik énjéhez El-Hassan, aki arabsága mellett a nyitott, toleráns, multikulturális világ, a pacifizmus híve is? Maga is vért adott három szimbolikus helyszínen Arafat embernagyságú fotóját hol nyíltan kiterítve, hol elrejtve, attól függően, hogy a helyszínen engedélyezték-e, s hogyan minősítették cselekedetét. Az első helyszín az amerikaiak által lebombázott Belgrádban volt, majd szülővárosában, Budapesten, ahol a közelgő önkormányzati választások miatt a politikai kiállást nem vállaló múzeum helyett a vérellátó központban zajlott az akció és végül Zürichben, a Vöröskereszt szervezésében egy egyetemen.
 
R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik, no.1. 1999, EVN Collection. Bécs
 
Itt kanyarodhatunk vissza az írás elején taglalt felvetésekre, a kollektív felelősségvállalásra, a művészi bátorságra, amit megnövel az a tény, hogy nőként volt bátor, és arra a szomorú aktualitásra, hogy a kiállítás végső stádiumában, a szervezés, rendezés és megnyitó idején is folyamatosan láthattuk az immár sokadik közel-keleti exodus megrázó képsorait. Erre reagálva kommentár nélkül a világhálón keringő e-maileket helyezett el a kiállítótér különböző, nem hangsúlyos pontjain, s letakarva kiállított egy olyan szöveget, amelynek nyílt vállalása már nem bátorság, hanem öngyilkosság lett volna. De tudjuk, hogy rejtve ott van, és ez nyugtatja a háborgó lelkiismeretet.
 
Szív, 2006
 
A kiállítás integráns része a 2004-ben elhunyt anarchopacifista, békeaktivista „társadalmi nem-művész", magyar-izraeli, szintén kettős identitású Sík Toma tüntetőtáblákból álló hagyatéka. „El-Hassan és Sík Toma pacifizmusa egy olyan, nem a politikai oldal (izraeli vagy arab, liberális vagy konzervatív, jobb vagy bal stb.) meghatározta elköteleződést hirdet, ahol valamely nemzethez vagy ideológiai táborhoz való tartozás nem írja fölül azt a morális állásfoglalást, melynek alapköve az erőszakmentesség" — írja Hock Bea7, s azt gondolom, ennél találóbban nehéz lenne megfogalmazni a művész, művészet szerepvállalásának mindenkor érvényes normáit. Az állami és magánszféra ezt azzal honorálja, hogy engedi a művészt véleményt alkotni, s annak formát adni, ki is állíthat, ha terepet talál a nyilvánossághoz, ám könnyű létre ne számítson az, aki nem állami évfordulók megünneplésére, történelmi nagyjaink köztérre álmodására használja kreatív energiáit. De a tükörbe — legalább ő — büszkén belenézhet.
 
 
 
1 Szándékosan írtam legelőre, mivel a szükségszerűségek ugyan valóban determinálok és meghatározzák a fontossági sorrendet, de szinte már bosszantó, hogy a nyomtatott és elektronikus médiában egyaránt a kulturális információt már csak a bulvár- és sporthírek követik — sőt az index.hu portálján még meg is előzik.
2 Kevés az olyan kivétel — El-Hassan mellett —, mint Szentjóby Tamás, Sugár János (érdekes módon mindhárman a Képzőművészeti Egyetem Média tanszékének oktatói), a nemrég elhunyt Halász Péter. A konfliktus, mint jelenkorunk egyik kulcsfontosságú fogalma volt a műcsarnokbeli három kiállítás (El-Hassan mellett Dan Perjovschi és az e-flux videokölcsönző művészei) összefogó hívószava, hogy felmutassuk a létező konfliktusok tényét, a feloldásukra tett erőfeszítéseket, javallatokat.
3 Katalin Néray Talks to Róza El-Hassan. In: Róza El-Hassan (az 1997-es Velencei Biennále katalógusa). Budapest, Kortárs Művészeti Múzeum — Ludwig Múzeum Budapest, 1997.
4 A kiállítás címe, R. a túlnépesedésről álmodik/gondolkodik megjelölése szerint retrospektív tárlat, amivel volt is problémája az ÉS recenzensének (Kozák Csaba: Gondolkodik/álmodik, Élet és Irodalom, 50. évf. 32.), miszerint szakmai illetlenség negyvenévesen retrospektívet rendezni. Mellesleg részben ugyanezen okból próbáltam a művészt lebeszélni, de ahogy a munkáiban konok következetességgel megy az általa választott úton, így ezzel a felvetéssel sem alkudott meg.
5 A kiállított műveken átvezető Hock Bea által írt tanulmány érzékletesen rögzíti, dokumentálja a megvalósult kiállítást, kapcsolatot keres a tárgyak, az alkotói attitűd folyamata között a tárlatot kísérő kiadványban (H. B.: Minél inkább változik, annál inkább önmaga — Műcsarnok, Budapest, 2006).
6 A véradás performance-olt leírását, jelentéskörének értelmezését lásd György Péter: „Ahol asszonyok halnak, ott én éber vagyok!" El-Hassan Róza munkássága. In: Kádár köpönyege. Magvető, Bp., 2005; Hock Bea: i. m.; Tatai Erzsébet: Neokonceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes években. Praesens, Bp., 2006.
7 Hock Bea: i. m.