Haydn Pipi szimfóniája

Fáy Miklós

Pipilotti Rist, Pipilotti Rist, ezt a nevet ismételgetem magamban, pedig nem ezt kellene, hanem azt, hogy: Joseph Haydn, Joseph Haydn. De mit csináljak, tetszik a nő, aki a föld alól kiabál, a pokolból ordít valamit, nem értem pontosan, hogy mit, annyira nem is fontos. Az is biztos, hogy az egész aprócska lávafürdőzésnek nincs sok köze Haydnhoz, és a meglepetés a legfőbb ereje, itt járkálunk ezekben az elegáns termekben, és akkor közbeszól egy Pipi.

Screenshot 2020 09 28 at 9.52.41

Pipilotti Rist Selbstlos im Lavabad című 1995-ös videója (a monitort a rendezők a padlóba ágyazták)


Mert a kiállítás címe azért nem Pipilotti Rist Kismartonban, hanem Haydn explosiv. Az elhanyagolt zenei lángelme újabb ébresztése. Mind közül talán a legsikeresebb. Mert hát tudjuk: Haydnt ugyan fölismerték a maga korában, és azóta is elismeri minden idő, de nem eléggé. Haydnról nem lehet Amadeust forgatni, nem lehet példázatokat írni, nem üdvözölte Napóleont, és elmulasztott megsüketülni, az emelkedett művészsors, harcok és bukások helyett a csöndes munkát választotta, megtörölte a paróka alatt izzadó homlokát, és egyre csak írta a kottafejeket a papírra. Az utókor hosszú köteteket írt tele Mozart és az apja viszonyáról, alaposan feldolgozta, hogy vajon ki lehetett a halhatatlan kedves, de közben az átlag koncertjáró még azt sem tudja, hogy Haydnnak volt-e egyáltalán felesége, gyereke, élete.
    
Nyilván ezért is kell idén robbantani. Haydn maradt a legnagyobb rejtély a zenetörténetben. Hogy volt, azt persze mindenki tudja. De az életműnek még mindig titokban van a nagyobbik hányada, a szimfóniákból talán tucatnyit játszanak, a vonósnégyesekből mindig ugyanazokat, az operákból meg egyáltalán semennyit. És ha egy kiállítás arra nem is lehet alkalmas, hogy pótolja a szerény, kétszáz éves lemaradást, legalább azt a kellemetlen érzetet tudja biztosítani, hogy valamiről lemaradtunk.
    
Nem állítom, hogy pont ez a cél. A Haydn explosiv enyhén szólva is alantasabban kezd, a másik Haydnt mutatja. A rizsporosat, a döbbeneteset, a körülötte lévő, sokáig érthetetlen, ma egyre közelibbnek tűnő világot, selyemkabátokat, térdnadrágokat, topánokat, kifinomulást, túlfinomulást, feltűnést. A belépő először a szőnyegpadlón lepődik meg, csíkos-pöttyös, sávos, rózsaszín, kék, barátságos és tágas lesz tőle a terem, aztán a tapéta-döbbenet következik, halványkék vagy rózsaszín alapon négy fej. Mind nyomott egy kicsit, de másképp. Haydn még a legnormálisabb, Ferenc császár a gyomorbajával, a két Esterházy Miklós, hajjaj, a víz nem válik vérré. Tökéletes kezdés, főleg azért, mert varázslatos módon a harsány enteriőr teljes harmóniában van a teremmel, hiába képzeli az ember a hercegi udvart a visszafojtott indulatok, csöndes hisztériák és idegen nyelvű társalgások otthonának, háttérben két lustán heverő dán doggal, ilyenkor derül ki, hogy pont nem erről volt szó. Káprázat, elegancia, mindent csak mutatni, minden kifelé irányul. Mindenki olyan, mintha fellépne egy divatbemutatón: értelmetlen és értelmetlenül sok ruhát visel, semmilyen természetes gesztus nem látható. Egy-null a kiállítás javára, amennyiben azt akarta mondani, hogy ha egy olyan kornak a zeneszerzője Haydn volt, akkor talán a mi korunknak is Haydn az embere.
    
Akármilyen szép is a Haydn explosiv, még egy ehhez fogható megfelelést nem tud mutatni. Hiába hívja meg Pipilotti Rist mellé a többi képzőművészt, nincs meg a közös többszörös, nem lesz több a régi és az új. Hiába tesznek a forgó baryton mellé egy ellentétes irányba forgó felhőcskét, a néző nem a Teleboy, az égi baryton című művet látja, hanem csak magát a hangszert, annak kidolgozását, és hogy aha, ott kellett pengetni hüvelykujjal, ott kellett húzni a vonót. A kiállított festmények észrevétlenek maradnak a hangulat háza makettja mellett, a mennyezetre vetített ősrobbanás gyengécske válasz a Haydn által megkomponált őskáoszra. Ez persze nem a kiállítás hibája, legfeljebb a kiállítóké.
    
Mert a kiállítás Haydnról szól, és nem lehet okosabban szólni Haydnról, mint a vetített vonósnégyes. A Hagen kvartett játssza Haydn egyik viszonylag ismert darabját, a Quintenquartettet, méghozzá úgy, hogy időnként kihagynak egy vagy két szólamot. Nemcsak az történik, hogy a hallgató ismeretlen szépségeket fedez föl, észreveszi, hogy bár eddig mindig az első hegedűt figyelte, de mondjuk a brácsa is mennyire csodálatos szólamot játszik, de az is kiderül, milyen tökéletes a darab. Akármilyen szépek az egyes szólamok, az egész nem áll össze: nem lehet Haydnból elvenni valamit úgy, hogy ne omoljon össze az egész. Nem lehet Haydnról okosabban szólni Haydnnál – ez a legfőbb tanulság.
    
Van egy altanulság is, ami csak az utolsó terem után, már a hunyorogtató napsütésben válik világossá. Haydn világa furcsán rokona a miénknek. Ott is csönd volt, valami érezhetően a végéhez közeledett, de ott sem lehetett látni, merre fordul a világ. Ott is volt lehetőség alkotni, volt hozzá pénz, hely, ok, a világ művészetfelvevő képessége tetőzött. Haydn pedig dolgozott. Elszakadva és el nem szakadva. Rendelésre dolgozott a hercegéknek, tette, amit vártak tőle. Állandóan tisztában volt a közönségigényekkel, mindig meg is felelt nekik, de egyáltalán nem volt hajlandó engedni a minőségből. Egyszerre tudott tökéletes harmóniában lenni a világgal és önmagával. Ha kellett, tudott alkalmazott lenni, és amikor nem kellett, tudott önálló, független zeneszerzőként élni. Nem lehet megmondani, hogy ki járt jobban a kismartoni évekkel. Az Esterházyak, akiknek mindig volt egy-egy új Haydn-szimfóniájuk vagy -vonósnégyesük rezervában, vagy Haydn, aki kedvére kísérletezhetett, egyáltalán: föltalálhatta magát a vonósnégyest, dolgozhatott anélkül, hogy azon kellett volna törnie a fejét, lesz-e mit vacsoráznia.
    
Ha most körülnézünk, sokan vannak, akik tökéletesen beleillenek a világba, pompásan tudják használni a környezet ajánlotta előnyöket, a boldog békeidőket. Elpepecselnek évekig a kottapapír fölött, aztán létrehoznak valami teljesen fölöslegeset, de nem baj, már újabb és újabb feladatok várnak rájuk, megrendelések további fölösleges művekre. Ha körülnézünk, mindent látunk, csak pont Haydnt nem – de sebaj. Haydnból is csak egy volt a maga korában.