Olvasom egy másik művészeti folyóirat körkérdésére adott válaszok között lapunk főszerkesztőjéét is. „A 2008-as év kiállításai, művészeti eseményei között melyik okozott az Ön számára csalódást és miért?” – késztet tűnődésre a konkurencia. „A legnagyobb csalódást a KOGART Ház Gulácsy-kiállítása okozta, de nem közvetlenül, hanem közvetve – felel a megszólított –, mert úgy tűnik, itt a magyar művészettörténész-szakma a másik oldalára fordult, és megint elmulasztotta a lehetőséget, hogy megvitasson egy kiállítást, ami felvetette a létező összes fontos kérdést. Kezdve azon: vajon melyik Gulácsy-mű igazi, folytatva azzal, hogy ez a kérdés miért is nem megválaszolható a jelen pillanatban, végezetül pedig a hivatalos és a műkereskedelmi művészettörténet-írás közti konfliktusok, az eddigi kutatások értékelésének kérdését.” 

Igaz. Keresem magamban is az okokat, hogy miért kerültem meg a tárlatot, s még inkább, hogy miért húztam-halasztottam a tárlattal szinte egy időben megjelent könyv szemlézését. Pedig a kiállítást háromszor megnéztem. A könyvet tavaly megnyaraltattam – két és fél kiló! –, vízpartra hurcoltam, napolajjal szennyeztem, végigfirkáltam indulatos ceruzajelekkel. Kollégákkal társalogtam a témáról. Galériásokkal beszélgettem a monográfiáról. Egy – a neve elhallgatását kérő – szakértő-műkereskedő erős fölindulásában még egy cédulával is megajándékozott. A cédulán gondosan ki volt preparálva hogy véleménye szerint a könyvben hány hamisítvány található (34), hány téves attribúció (12), s hány nagyon gyanús mű (4). Nyilván nem a levegőbe beszélt, mert 114 tétel esetében magát sem tartotta kompetensnek, viszont 101 műért tűzbe tette volna a kezét. Szerencsés esetben tehát „csak” minden ötödik darabbal nem stimmelt valami. A szerencsétlen esetbe jobb nem belegondolni...

Ettől még írhattam volna. És írhatott volna más is. A csöndnek – hiszem – más volt az oka, azt a hitelesség versus kétségesség fogalompár rossz számtani aránya még nem magyarázza. A kiállítás elszállt, elszállt vele az a benyomáshalmaz is, mely részletei szerint megképződött a közhelyszerűen ismert oeuvre (első emelet), a megunhatatlanul érdekes rajz-anyag (harmadik emelet) és a hullámzó teljesítményű, kevéssé ismert műcsoport (második emelet) láthatása által. De megképződött egy „egész-élmény” is, s az nem vált az összlátvány javára. Egyszerűsítve valahogy így: Gulácsy nem is „akkora”.

(Ismerős érzés. Ilyesmi történt, amikor néhány évvel ezelőtt Máttis Teutsch őszikéinek végtelen sorával lehetett szembesülni életmű-kiállításán a Mission Art árfelhajtó iparkodásának köszönhetően, amikor egy éve Vaszary emléktárlata alkalmából a Nemzeti Galéria túlbuzgó munkatársai a padlást is lesöpörték, hogy végre megteljék a Ludwigtól örökölt irdatlan teremsor, s szomorú, de ilyesfélét éreztem, amikor a Vajda-tárlaton kiderült, hogy még a legjobb Erdész–Makláry, a legismertebb Kieselbach és a legtanulságosabb Kovács Gábor gyüjtői tejesítményének idecitálása sem pótolhatja például a pécsi múzeumi anyag hiányát és a túldimenzionált tér keltette zavart.)

De vissza Gulácsyhoz, illetve – ha már a tárlat kurátori produkciója most már nem ellenőrizhető – akkor vissza Marosvölgyi Gábor súlyosan maradandó és a tárlattal kongeniális teljesítményéhez, a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó által megjelentetett könyvéhez. Scripta manent.

A felelős szerkesztő, Biernatzky Szilárd vallomással vezeti be a monográfiát. Mindjárt az első sorokkal stiláris üstdobot szólaltat meg, amint fölsrófolt hangon magyarázza a vállalkozás sorozatcímét (Acropolis Artium), amint a konkrét monográfia ürügyén hasznos árukapcsolásként mintegy odatolja a kiadó egyéb teljesítményeit (Orbán Balázs-kötetet, Callmeyer Ferenc-tomust), és amint az elegancia vagy az önmérséklet legkisebb jele nélkül úgy propagálja a rossz formájú, túl vastag borítójú, sónehéz papírra nyomott „életmű-albumot” (sic!), „amely beleértve a mindeddig könyv-alakban megjelent munkákat lényegében első alkalommal ad teljességre törekvő áttekintést... próbálja fekete-fehér és színes illusztrációk eddig még példa nélkül álló nagy számával kiteljesíteni képünket Gulácsy művészetéről.”

Egy szó sem esik tehát az előzményekről: Lehel Ferencről, Szíj Béláról, mindenekfelett pedig a rangidős, a témában sokat publikáló Szabadi Juditról (három önálló könyvet is megjelentetett e tárgyban), annál inkább a huszonévesen más tudományágakban nagyot publikáló csodaifjakról, Szabolcsi Bencéről és Voigt Vilmosról. Feszeng az olvasó: reklámot lát és aligha előszót. Bár lehet, hogy csak a pénzosztó kuratóriumokat megcélzó kérelem transzformálódott nagy hirtelen alkalmi bevezetéssé.

Az üstdob-szimfónia nem ér véget a nyitólapoknál, a szerzőtől magától sem idegen a hangvétel pátosza. „A tudomány kulisszái, és ami mögöttük van” – avat be „művészorientált tanulmányának” kezdő oldalain Marosvölgyi, mindenekelőtt igazoló jelentéssel összegezve a kutatás nehézségeit, a torzóban maradt életmű rejtekező természetét, s persze azt a tényként elkönyvelhető szépszámú hamisítást, ami a műkereskedői-művészettörténeti szakmát mindaddig ingerelni fogja, míg egy megbízható oeuvre-katalógus nem tesz pontot a viták végére.

Ez lenne a cuius regio, eius religio új alkalmazása. Akié az életmű regisztrált listája, azé a Gulácsy-domínium fölött rendelkező hatalom. Aukciók felelős lebonyolítói, magángyűjtemények remegő tulajdonosai, későbbi doktoranduszok félénk attribúciói fogják a művet mint referenciagyűjteményt forgatni. Marosvölgyi javára írandó, hogy a 12. oldalon ki is fecsegi iskolája titkát: „Tanulmányom egy nagyobb volumenű munkát, Gulácsy Lajos életművének, oeuvre-katalógusának régóta esedékes elkészítését alapozza meg, amelynek során minden összegyűjthető képzőművészeti és szépirodalmi munkája kritikai vizsgálatnak lesz alávetve, különös tekintettel a hamisítványok kérdésére, valamint a kortárs művészettel való kapcsolatokra.”

A tét tehát nagy. Meg kell győznie a kereskedelmi szféra aktorait, ki kell elégítenie a művészetfogyasztó közönség igényeit és a szűk szakma előtt is be kell bizonyítania, hogy a kiadónak (és a kiállítási intézménynek) nem véletlenül esett éppen reá a választása, a „huszonévesre”, s hogy más kutatókkal szemben ő érdemes csak igazán a nagy mű megalkotására. Magyarán: a cél rekordmennyiségű új műszám témába emelése, a cél a Gulácsy-sztori új megvilágítása, a cél a tudományos hitelesség babérjainak elnyerése. Marosvölgyi mentségére: ennél lazább megfelelési kényszernek is nehéz lenne eleget tenni, hátha még a vállalkozás körülményeit ezernyi pletyka, rosszindulatú híresztelés, botrányszag lengi körül.

Olvasom Szabadi Judit Gulácsy-monográfiáját (megjelent 2007-ben a Fekete Sas Kiadónál), ezt a körülbelül fele terjedelmű munkát. A lineáris szerkezetű tanulmányból világosan kirajzolódik egy deviáns fiatalember szabálytalan pályakezdése, egy túlérzékeny ifjú művész italomán excentrizmusa, a századelő különös sikertörténete, dekadenciával, irodalmi művekkel, naconxypanos álomvilággal tetézve, majd a tragikus sorsforduló. Egy különös alkotó elméjének és a szép régi világnak a párhuzamos elborulása 1914 őszén, később a téboly bugyrai, az elkerülhetetlen összeomlás és a fölszedhető életmű-szilánkokból rekonstruálható kreatív képzelet utolsó föllobbanásai, zárásképpen pedig a fanyar utóélet, a félreértések, az értelmezési zavarok, valamint az életmű szétszóródásának, a patográfia következményeinek és a csodával határos módon mégis megmaradt művek megigazulásának története.

És olvasom Marosvölgyi Gábor könyvét, amely nem csak n-számra, de adatokban is sokkal gazdagabb. A mondanivaló pedánsan van fölszeletelve. A tanulmány első része az életrajz dokumentumait tartalmazza, részben mindazt a fontosat, amelyet az idősebb művészettörténész pályatárs a publikált biográfiáiban korábban már összegyűjtött, részben mindazokat a fontatlanságokat, amelyek szépen fölszaporíthatják a lábjegyzetek számát. (Pl. hogy a józsefvárosi Főreáliskola utcáját miképpen hívták régen és miképpen ma, hogy ki is volt Bárczy István, a legendás budapesti polgármester, s hogy kik voltak a Miénk-csoportosulás tagjai a szoros ábécé sorrendjében. A tulajdonnév-halmaz azonban igazi filológus számára kezes jószág, de harapós vad az idegen terepre érkezőnek. A nagy számok törvénye tetemesen növelheti a hibák számát. Így lesz a pszichiáter Gerevich Józsefből Gerevich László a 24. oldalon, így lesz Sir Lawrence Alma-Tadema főfoglalkozású akadémikus festőből belga–angol színműszerző a 27. oldalon, így lesznek velencei vedúta-illusztrációk a szövegben méltatott comóiak helyett a 34. oldalon.)

A tanulmány második része a pályaképé és a korképé. A „műtörténeti díszleté”. A széles kulisszák között óriási statisztéria mozog. Az egyik bekezdés sarkában bekukucskál a 20. század közepének francia festőszörnyetege, Jean Dubuffet (57. oldal), hogy a szerző asszociációs képességéről tegyen tanúbizonyságot. Egy másik félhasábon a szecesszió európai típusai wikipedia-vékonyságú dresszben szökellnek át (66. oldal), hogy az olvasó lenyűgöződjék a tájékozódás e széles sprektrumától. A tánckarban pedig Victor Hugótól a preraffaelitákig, Géricault-tól a francia szimbolista költőkig, Oscar Wilde-tól a késő barokk olaszokig valamennyien tesznek egy-egy művelt mozdulatot. (Csak szegény futuristák maradtak ki valahogyan, pedig annak idején Szabó Júlia de szépen megírta Gulácsy és az olasz avantgárd valószínűsíthető viszonyát az aktivisták ürügyén!)

A nagytotál fárasztó, verejtéktől nehéz, csüggesztő, munkajelentésnek azért megteszi. Egy-egy kegyelmi pillanatban több is annál: az alkimistákról szóló betét és a Csontváryval való összevetés (59., 65. oldal) még azt is fölvillantja, hogy miféle tanulmány ígérete süllyedt el a piaci igény, a fölgyorsított ambíció és a professzionális hátteret nélkülöző kiadó Bermuda-háromszögében.

Apropó lektorról, illetve – ha volt is, annak minőségéről. Aki hagyta, hogy a pszichoanalízis mestere Jung helyett Youngként jelenjen meg (55. oldal)... Akinek nem tűnt föl, hogy Matisse keresztneve nem Henry, hanem Henri (64. oldal)... Aki rezzenetlen arccal engedte, hogy a szerző összekeverje a vatikáni stanzákat a vatikáni loggiákkal (69. oldal)... A sajtóhiba malőr, munkakultúrán esett kínos szeplő, gyakori ügy, összefogással leküzdhető. Ezek a hibák mások. Marosvölgyi műveltségbeli lapszusai, „félreütései” azért megbocsáthatatlanok, mert a szerző csúcsot akart beállítani. Mert a tudomány – igaz, parányi – szegletében az autenticitás igényével akart föllépni. Mert remélte, hogy a mennyiségi mutatók puszta növelésével, a szakzsargon extenzív és fárasztó tágításával, valamint a kötetbeosztás áttematizált rendjével önmagában is nyerő helyzetbe hozza megkaparintott „régióján” belül meghirdetett „religióját”, az oeuvre-katalógus lehetőségét.

Fájhat persze ez is, fog is fájni majd muzeológusnak, galériásnak, gyűjtőnek, de legyen ez az ő bajuk. A kár valójában nem őket, hanem Gulácsyt érte igazán. Túl – a nem firtatott – hamis tételeken, túl – a locsogásba torkolló – fontoskodó apparátuson, túl az arcpirító gikszereken, legnagyobb hiba a szerethetetlen interpretációban rejlik.

A képleírásokról, a kötet majd feléről van szó. Ami Szabadi Juditnál – a terjedelmi korlátok miatt is – egy-két odavetett jelzőtől életre tudott kelni, fölszikrázott és a szellem aurájával telítődött, az Marosvölgyinél – a dúsan mért laptükör miatt is – leül, beszürkül, bürokratikusan precíz, leíró kartonná halványodik. Ami Szabadinál rácsodálkozó, irállyal teli tehetséges és érdekes textussá lényegült, az Marosvölgyinél unalmas, körülményesen okadatolt művészetgyilkos szöveggé alakul.

Találomra emelek ki egy bekezdést a 155. oldalról. „A Groteszk görbe tükrében a Nő szoros összefüggésben van a na’conxypani világ kibontakozásával, annak jeleneteibe integrálódik eleinte a nő-virág játékos azonosításával, ahogy Na’Conxypani jegyespár c. rajzon (1903) a nő ruhájának mintázatán is látható, majd ez keveredik a századvégi női divat karikírozásával, mint például a Pettyes sapkás lány c. rajzon (1906) vagy a na’conxypani utcarészleteken (pl. Gyxvilp, Acrobat Mania, Cökxpón), időnként ez a közeg a parodisztikus erotikát sem nélkülözi, mint ahogy például a Pilweck herceg és a csábító szépek c. rajzon.” És így tovább, és így tovább.

Lehet, hogy minden utalás stimmel. Lehet, hogy a „motivika” masinériája hibátlanul működik. Lehet, hogy az analógia-rendszer praktikusan használható is. Egy azonban biztos. Az efféle interpretációban a művészet belüggyé válik, a mondat anti-kultúraközvetítéssé, a végeredmény blokkján pedig – ez már esztétikai törvényszerűség – megjelenik a néző, olvasó, befogadó számára a végösszeg: a festő nem is „akkora”. Mekkora?

Amit a fölfutó Gulácsy-ipar nyert a réven, azt a vámon mindjárt el is veszítette. Megszerethetetlen hőssel ugyanis boomot nem lehet csinálni. Jönnie kell majd valakinek, aki a tényeket és a tehetséget kongeniálisan összekapcsolja, és lezárja végre a művészi életmű közel százéves történetének kálváriáját.