Daniele Devynck 1987 óta vezeti az albi Musée Toulouse-Lautrecet, amely az egykori püspöki palotában, a Palais de la Berbie-ben kapott helyet 1922-ben. A múzeumot 2001–2012 között felújították és átépítették.

 

Danièle Devynck
 

Daniele Devynck: Szerencsénk van azzal, hogy különleges hellyel rendelkezünk a Palais de la Berbie-ben. Az épületet Albi püspökei emeltették a 13. században, ma az UNESCO Világörökség része, azonban minthogy eredetileg nem múzeumnak épült, a berendezése, felszereltsége nem felelt meg a mai muzeológiai normáknak. Ezért a kultuszminisztérium felkért, hogy állítsam össze a múzeum megújításának kulturális-tudományos koncepcióját. Vagyis fogalmazzam meg, hogy mint muzeológus milyen terekről, megoldásokról, forgatókönyvről álmodnék, mik lennének az elvárásaim. Ebből kiindulva írták ki az építészeti pályázatot. Amikor az építészeti pályázatba belevetettük magunkat, több alapelvet is megfogalmaztunk. Az első a műemléki környezet tiszteletben tartása volt: a palotának nagyon erőteljes építészeti karaktere van, s ezt mindenképpen meg kellett őrizni – ezt a későbbi építészeti egyeztetéseken az UNESCO is ellenőrizte. Tehát kifejezetten szerény, visszafogott belsőépítészeti megoldásokat akartunk, amelyek a műemlék épülettel nem konkurálnak. Ezért azt az irodát bíztuk meg a munkálatokkal, amely alkalmazkodott a történeti térhez, és amikor a modern múzeumi berendezések elhelyezéséről volt szó – mert szükségünk volt klimatizációra, szabályozható fényre, mindazokra, amelyek ma egy múzeum szükségleteihez hozzátartoznak és ko-rábban nem léteztek – kortárs, korszerű megoldásokat választott. Nyilvánvaló volt ugyanis az, hogy nem lehet archaizáló formákat, stílusutánzatokat elhelyezni ebben a térben. Nemcsak a modern technikai elvárások miatt, hanem azért sem, mert az épület adottságai éppen eléggé dominánsak, ezt a karaktert megőrizni fontos, de erősíteni nem feltétlenül szükséges. A másik, meglehetősen nehéz feladat a kiállítási útvonal megtervezése volt. A gyűjtemény kivételes a tekintetben is, hogy a gyermekkori rajzoktól az utolsó művekig őriz Toulouse-Lautrec-alkotásokat, és a koncepciónk szerint a kiállításnak úgy kellene működnie, hogy az első műtárggyal megfogjuk a látogató kezét és végigvezetjük az egész életművön. Ez pedig feltételezi, hogy a kiállítótereken folyamatosan végig lehet haladni. Ám a középkori épület alaprajza természetesen nem felel meg a mi kiállítási narratívánknak. Nagy szerencsénk volt azonban, mert a Palais de la Berbie épületét uraló donjon (torony) fala több mint öt méter vastag, de a többi részhez hasonlóan téglából épült, ezért a műemlékvédelmi hivatal megengedte, hogy kivéssük ezt a vastag falat, így el tudtunk helyezni benne egy liftet, amely minden szintre lehetővé teszi a közlekedést. Mindezzel együtt is kevés terület állt rendelkezésünkre, s az volt a kérdés, hogy honnan és hogyan teremtsük elő a szükséges négyzetmétereket, tudva, hogy olyan épületben vagyunk, amihez nem lehet új, modern szárnyat csatolni. Az építészeti stúdió a palota két udvara és egyik szárnya alatti bővítés megoldását választotta. Az időszaki kiállítótér például az egyik udvar alatt kapott helyet, ahová természetes fény szűrődik be, és ahol a kiállítótér nem veszti el a kapcsolatot a kültérrel, így a látogató nem érzi elveszve magát a meglehetősen komplex épületegyüttesben.

 

 

Tizenegy évig. Mivel a múzeum gazdasági stabilitása azon áll, hogy fogadni tudjuk a látogatókat, végig nyitva tartottunk az építkezés alatt. Ez azzal járt, hogy a munkákat részletekben tudták csak elvégezni: az építkezés és a kiállítás váltották egymást az egyes szárnyakban, a gyűjtemény pedig állandóan költözött. Ez ugyan komplikálttá tette a múzeum életét, de fontos volt számunkra, hogy ne zárjuk be a kapukat, mert a pénzügyi problémákon túl ez azt is jelentette volna, hogy nehéz lesz újra megtalálni az intézmény közönségét.

 

A forgatókönyv előzetes tervét 1989-ben készítettem el, az építészeti iroda kiválasztására 1997-ben került sor, az építkezés pedig 2001-ben kezdődött. Tíz évig tartott az előkészítés és tizenegy évig az építkezés.

 

A Musée Toulouse-Lautrec őrzi a művész anyagát, de egyben modern művészeti gyűjtemény is, amelyben Toulouse-Lautrec barátainak, kortársainak művei is megtalálhatók. Ezeken keresztül felrajzolható Lautrec művészi környezete a pont-aveni iskolától a nabikig. A 20. század első feléből is rendelkezünk néhány alkotással, valamint van egy kis régi művészeti gyűjteményünk, olyan kiváló darabokkal, mint például Georges de la Tour két festménye. A gyűjteménynek sajátos története van. Amikor Toulouse-Lautrec meghalt 1901-ben, műtermében számos mű maradt: rajzok, litográfiák és festmények is. A művész szülei, akik nem feltétlenül értették meg Toulouse-Lautrec munkásságának jelentőségét, de tisztában voltak gyermekük művészet iránti szenvedélyével, úgy gondolták, hogy – elkerülendő az anyag szétszóródását – a műteremben maradt alkotásokat egy közgyűjteménynek ajándékozzák. Megbízták ezért Lautrec közeli barátját, Maurice Joyant-t, hogy keressen egy párizsi múzeumot, amely egészében vagy részben befogadja azokat a műveket, amelyek Lautrec halála után a műteremben maradtak. A párizsi múzeumok azonban kivétel nélkül elzárkóztak ez elől, mert Toulouse-Lautrec ekkor még nem tartozott a hivatalosan elismert művészi nagyságok közé. 1907-ben azonban rendeztek egy kiállítást Toulouse-ban, ezen szerepeltek a művei, és a katalógus bevezető szövege is méltatta őt. Ennek hatására Lautrec szülei és Maurice Joyant úgy döntöttek, hogy ha a gyűjtemény nem kellett Párizsnak, talán a régió, vagy Albi városa, ahol 1864-ben született, befogadja majd. Maurice Joyant és Toulouse-Lautrec unokatestvére, Gabriel Tapié de Céleyran felkeresték a város képviselőit, és itt is felajánlották ugyanazt, amit korábban a párizsi múzeumoknak. Albiban sikerrel jártak, s ennek köszönhetően van ma itt a valamivel több mint ezer darabot számláló gyűjtemény, amely a legnagyobb Lautrec-anyaggal rendelkező

közgyűjtemény.

 

 

Lautrec barátja, Maurice Joyant ajándékozott néhány alkotást a saját gyűjteményéből, de egyéb adományozás, vásárlás is történt az idők során. Ma ez természetesen leginkább anyagi kérdés. Van néhány Toulouse-Lautrec-mű, amely felbukkan a piacon, bár egyre kevesebb. A megújult múzeum megnyitása alkalmából sikerült megvásárolnunk a La Modiste (A divatárusnő) című festményt, amihez az állami mecenatúra mellett alapítványi támogatás is szükséges volt. Nem volt egyszerű összeszedni rá a pénzt, és valószínűleg a közeljövőben nem is álmodhatunk hasonló jelentőségű szerzeményezésről. Talán még tudunk – ártól függően – litográfiákat vásárolni, mert a múzeumnak van egy baráti-támogatói köre, amely megteremti a szerzeményezések pénzügyi bázisát.

 

Inkább külföldiekkel. Az időszaki kiállítások általában kapcsolódnak Toulouse-Lautrec korához, a fin de siecle-hez, olyan művészeket mutatnak be, akik inspirálták Lautrecet vagy akik kapcsolatban álltak vele. Nemrégiben például az első nagy plakátművésznek, Jules Chéret-nek szentelt egy nagyszabású kiállítást a múzeum, akinek a kapcsolata Toulouse-Lautreckel jól ismert. A megnyitón 2012-ben japánfametszet- kiállítást rendeztünk, mivel Lautrec képi világára nagy hatással voltak a japán metszetek, sőt saját metszetgyűjteménnyel is rendelkezett (ez azonban sajnos szétszóródott). Alkalmanként átlépünk a 20. század elejének időszakába is, például néhány évvel ezelőtt egy Egon Schiele-bemutatót láthatott a közönség, hiszen az expresszionizmus egyértelműen merített Toulouse-Lautrec művészetéből. Most az időszaki kiállítási tereinket Aristide Maillol művei töltik meg.

 

 

 

A művész születésének 150. évfordulója alkalmával Maurice Joyant gyűjteményének szentelünk egy kiállítást. Maurice Joyant nemcsak egész életre szóló barátja volt, de támogatója is, hiszen Párizsban a Goupil Galériában dolgozott, így kiállításokat rendezett Párizsban, Londonban. Nem véletlen, hogy Lautrec halála után a szülei Maurice Joyant-ra bízták, hogy gondoskodjon a műterem tárgyainak elhelyezéséről. Az ő feladata volt, hogy Lautrec lapjait vörös szignatúra-pecséttel lássa el, ami az eredetiséget bizonyította. Lautrec halála után műveit a Goupil Galériában értékesítette, eljuttatva így sok helyre grafikáit, többek között Magyarországra is. Őszi kiállításunkon tehát bemutatjuk Maurice Joyant gyűjteményét, ezen belül pedig egy nagy litográfiai anyagot, amelyet nemrég vásárolt meg egy tokiói múzeum.

 

Igen, ma reggel módomban állt megtekinteni, és számomra több szinten is meglepetést okozott. Egyrészt fontosnak tartom, hogy nagyon korán, már a 20. század legelején Magyarországon törekedtek arra, hogy modern műveket vásároljanak és korszerű gyűjteményt hozzanak létre. Ezt a fajta modernitásra való nyitottságot tehát nemcsak Ausztriában és Németországban tapasztalhatjuk, hanem Magyarországon is. (Egyébként ezt a szellemiséget világosan fel lehet ismerni Budapest építészetében is.) Másrészt a budapesti valóban egyedülálló gyűjtemény, mert kronológiailag és tematikusan egyaránt teljesnek tekinthető, általa reális képet alkothatunk Toulouse-Lautrec litográfiai munkásságáról. Ezenkívül első levonatok, avant la lettre nyomatok egyaránt megtalálhatók a gyűjteményben, ami lehetővé teszi, hogy megértsük, mit is jelent valójában technikailag egy litográfia készítése. Nagyon gazdag kiállítási és dokumentációs anyag került itt a közönség elé.

 

 

Én eddig nem ismertem Budapestet, de most a városban járva érzékelem az art nouveau különös jelentőségét. Az a benyomásom, hogy a századfordulón a múzeumi vásárlások ugyanazt tükrözik, ami az építészetben is érzékelhető: Magyarország rálépett a modernizmus felé vezető útra. Természetesen ismertem a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó festményt, tudtam azt is, hogy jelentős litográfiai kollekcióval rendelkeznek, de eddig nem volt alkalmam tanulmányozni, hogy valójában mi is található ebben az anyagban, és őszintén szólva, magam se gondoltam volna, hogy ekkora jelentőségű és nagyságú kollekcióról van szó. Most ez mély benyomást tett rám, ráadásul az önök gyűjteményének darabjai teljesen frissek, nagyon jól konzervált állapotban vannak, mivel – szemben a mi anyagunkkal – szerencsés módon alig voltak kiállítva az elmúlt évszázadban.

 

Szerencsések vagyunk, mert több litográfiai kő is található a gyűjteményünkben, így az állandó kiállításban – ahol a grafikákat műtárgyvédelmi okokból időről időre cserélni kell – szinte mindig módunkban áll bemutatni egy követ és egy hozzá tartozó nyomatot. Ez nagyon fontos, mert így a közönség azonnal megérti az összefüggést, és felismeri, hogy ez síknyomás és nem metszet. Ezenkívül szöveges tablókon ismertetjük meg a látogatókkal az eljárást. Az az érintőképernyős játék, amit önök erre a kiállításra terveztek és a kiállításban elhelyeztek, igen figyelemre méltó! Az, hogy a látogató a saját digitális rajzából virtuálisan metszetet készíthet, sokkal izgalmasabb a fiatal generáció számára, mint a szöveges táblák, és az aktív részvétel miatt így jobban rögzülnek az ismeretek.

 

Nagyon jól értem, amit mond. A nagyközönség általában jobban kedveli a nagy festményeket, és mindig nehezebben érthető és élvezhető számára a grafika, a rajz. Ennek ellenére a japán fametszet-kiállításon vagy a nemrégiben rendezett Alfred Kubin rajzait felvonultató kiállításon azt tapasztaltam, hogy a művek nagy hatást gyakoroltak a látogatókra. Egy múzeumnak az is feladata, hogy ne csak könnyen emészthető témákat tárjon a látogatók elé, hanem megtanítsa őket a kevésbé kézenfekvő dolgok befogadására. Mi fogalmazzuk meg az elvárásszintet, és ha megfelelő eszközöket adunk a látogatók kezébe, akkor követni tudnak bennünket.

 

Igen, és ami fantasztikus az önök gyűjteményében, hogy különböző egymást követő levonatok is vannak a lapok között, pl. avant la lettre nyomatok vagy első levonatok. Ezeken keresztül az emberek megérthetik a grafikai munka lényegét. Ráadásul Toulouse-Lautrec esetében eza látogatói élmény módosíthatja a művészről alkotott sztereotípiákat is. Ugyanis Lautrecről nagyon leegyszerűsített kép él a közönségben: alkoholista, bordélyházak állandó vendége, arisztokrata. E klisék alapján azt képzelik, hogy gyorsan és keveset dolgozott, de amikor szembesülnek azzal, hogy valójában mit jelentett egy litográfia elkészítése, kénytelenek felismerni, hogy óriási munkát végzett hihetetlenül rövid idő alatt. Első litográfiája 1891-ben készült, 1901-ben pedig már meghalt… a kiállítási termeket pedig betölti a rengeteg kőnyomat. Ez megrázóan és látványosan nagy teljesítmény.