Lautrec a múzeumban

Róka Enikő

Miért Albiban van a Toulouse-Lautrec-múzeum, mennyi idő kell egy múzeumi átalakítás koncepciójának kialakításához és az építkezés lebonyolításához, illetve hogy került Magyarországra ennyi Lautrec-nyomat? És miért örülhetünk annak, hogy a budapesti anyag eddig szinte alig volt kiállítva? Interjú Mme Danièle Devynckkel, a dél-franciországi Albi városában található Musée Toulouse-Lautrec igazgatónőjével.

 
Enteriőr az albi Toulouse-Lautrec múzeumban
 
Daniele Devynck 1987 óta vezeti az albi Musée Toulouse-Lautrecet, amely az egykori püspöki palotában, a Palais de la Berbie-ben kapott helyet 1922-ben. A múzeumot 2001–2012 között felújították és átépítették.
 
Danièle Devynck
 
Artmagazin: Hogyan, milyen koncepció nyomán és milyen fázisokon keresztül valósult meg ez a projekt, amelynek eredményeként egy olyan sajátos hangulatú múzeum jött létre, ahol a történeti épület és a modern belsőépítészet harmonikus egységet alkot?
Daniele Devynck: Szerencsénk van azzal, hogy különleges hellyel rendelkezünk a Palais de la Berbie-ben. Az épületet Albi püspökei emeltették a 13. században, ma az UNESCO Világörökség része, azonban minthogy eredetileg nem múzeumnak épült, a berendezése, felszereltsége nem felelt meg a mai muzeológiai normáknak. Ezért a kultuszminisztérium felkért, hogy állítsam össze a múzeum megújításának kulturális-tudományos koncepcióját. Vagyis fogalmazzam meg, hogy mint muzeológus milyen terekről, megoldásokról, forgatókönyvről álmodnék, mik lennének az elvárásaim. Ebből kiindulva írták ki az építészeti pályázatot. Amikor az építészeti pályázatba belevetettük magunkat, több alapelvet is megfogalmaztunk. Az első a műemléki környezet tiszteletben tartása volt: a palotának nagyon erőteljes építészeti karaktere van, s ezt mindenképpen meg kellett őrizni – ezt a későbbi építészeti egyeztetéseken az UNESCO is ellenőrizte. Tehát kifejezetten szerény, visszafogott belsőépítészeti megoldásokat akartunk, amelyek a műemlék épülettel nem konkurálnak. Ezért azt az irodát bíztuk meg a munkálatokkal, amely alkalmazkodott a történeti térhez, és amikor a modern múzeumi berendezések elhelyezéséről volt szó – mert szükségünk volt klimatizációra, szabályozható fényre, mindazokra, amelyek ma egy múzeum szükségleteihez hozzátartoznak és ko-rábban nem léteztek – kortárs, korszerű megoldásokat választott. Nyilvánvaló volt ugyanis az, hogy nem lehet archaizáló formákat, stílusutánzatokat elhelyezni ebben a térben. Nemcsak a modern technikai elvárások miatt, hanem azért sem, mert az épület adottságai éppen eléggé dominánsak, ezt a karaktert megőrizni fontos, de erősíteni nem feltétlenül szükséges. A másik, meglehetősen nehéz feladat a kiállítási útvonal megtervezése volt. A gyűjtemény kivételes a tekintetben is, hogy a gyermekkori rajzoktól az utolsó művekig őriz Toulouse-Lautrec-alkotásokat, és a koncepciónk szerint a kiállításnak úgy kellene működnie, hogy az első műtárggyal megfogjuk a látogató kezét és végigvezetjük az egész életművön. Ez pedig feltételezi, hogy a kiállítótereken folyamatosan végig lehet haladni. Ám a középkori épület alaprajza természetesen nem felel meg a mi kiállítási narratívánknak. Nagy szerencsénk volt azonban, mert a Palais de la Berbie épületét uraló donjon (torony) fala több mint öt méter vastag, de a többi részhez hasonlóan téglából épült, ezért a műemlékvédelmi hivatal megengedte, hogy kivéssük ezt a vastag falat, így el tudtunk helyezni benne egy liftet, amely minden szintre lehetővé teszi a közlekedést. Mindezzel együtt is kevés terület állt rendelkezésünkre, s az volt a kérdés, hogy honnan és hogyan teremtsük elő a szükséges négyzetmétereket, tudva, hogy olyan épületben vagyunk, amihez nem lehet új, modern szárnyat csatolni. Az építészeti stúdió a palota két udvara és egyik szárnya alatti bővítés megoldását választotta. Az időszaki kiállítótér például az egyik udvar alatt kapott helyet, ahová természetes fény szűrődik be, és ahol a kiállítótér nem veszti el a kapcsolatot a kültérrel, így a látogató nem érzi elveszve magát a meglehetősen komplex épületegyüttesben.
 

A múzeum kívülről
 
Mennyi ideig tartott a felújítás?
Tizenegy évig. Mivel a múzeum gazdasági stabilitása azon áll, hogy fogadni tudjuk a látogatókat, végig nyitva tartottunk az építkezés alatt. Ez azzal járt, hogy a munkákat részletekben tudták csak elvégezni: az építkezés és a kiállítás váltották egymást az egyes szárnyakban, a gyűjtemény pedig állandóan költözött. Ez ugyan komplikálttá tette a múzeum életét, de fontos volt számunkra, hogy ne zárjuk be a kapukat, mert a pénzügyi problémákon túl ez azt is jelentette volna, hogy nehéz lesz újra megtalálni az intézmény közönségét.
 
Mennyi időt vett igénybe az állandó kiállítás forgatókönyvének elkészítése?
A forgatókönyv előzetes tervét 1989-ben készítettem el, az építészeti iroda kiválasztására 1997-ben került sor, az építkezés pedig 2001-ben kezdődött. Tíz évig tartott az előkészítés és tizenegy évig az építkezés.
 
Mondana néhány szót a gyűjteményről, annak történetéről?
A Musée Toulouse-Lautrec őrzi a művész anyagát, de egyben modern művészeti gyűjtemény is, amelyben Toulouse-Lautrec barátainak, kortársainak művei is megtalálhatók. Ezeken keresztül felrajzolható Lautrec művészi környezete a pont-aveni iskolától a nabikig. A 20. század első feléből is rendelkezünk néhány alkotással, valamint van egy kis régi művészeti gyűjteményünk, olyan kiváló darabokkal, mint például Georges de la Tour két festménye. A gyűjteménynek sajátos története van. Amikor Toulouse-Lautrec meghalt 1901-ben, műtermében számos mű maradt: rajzok, litográfiák és festmények is. A művész szülei, akik nem feltétlenül értették meg Toulouse-Lautrec munkásságának jelentőségét, de tisztában voltak gyermekük művészet iránti szenvedélyével, úgy gondolták, hogy – elkerülendő az anyag szétszóródását – a műteremben maradt alkotásokat egy közgyűjteménynek ajándékozzák. Megbízták ezért Lautrec közeli barátját, Maurice Joyant-t, hogy keressen egy párizsi múzeumot, amely egészében vagy részben befogadja azokat a műveket, amelyek Lautrec halála után a műteremben maradtak. A párizsi múzeumok azonban kivétel nélkül elzárkóztak ez elől, mert Toulouse-Lautrec ekkor még nem tartozott a hivatalosan elismert művészi nagyságok közé. 1907-ben azonban rendeztek egy kiállítást Toulouse-ban, ezen szerepeltek a művei, és a katalógus bevezető szövege is méltatta őt. Ennek hatására Lautrec szülei és Maurice Joyant úgy döntöttek, hogy ha a gyűjtemény nem kellett Párizsnak, talán a régió, vagy Albi városa, ahol 1864-ben született, befogadja majd. Maurice Joyant és Toulouse-Lautrec unokatestvére, Gabriel Tapié de Céleyran felkeresték a város képviselőit, és itt is felajánlották ugyanazt, amit korábban a párizsi múzeumoknak. Albiban sikerrel jártak, s ennek köszönhetően van ma itt a valamivel több mint ezer darabot számláló gyűjtemény, amely a legnagyobb Lautrec-anyaggal rendelkező
közgyűjtemény.
 

Páholy aranyozott maszkkal, 1893, színes litográfia | © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
 
„A Hittérítőhöz Lautrec egy csodálatos színes színlapot rajzolt, amelyért egy nap gyűjtők fognak versengeni”– írta André Antoine, a Theâtre Libre megalapítója, a mű megrendelője. A páholyban ülő elegáns hölgy a híres táncosnő, Jane Avril, míg partnere a brit születésű, festői tanulmányait Ausztráliában végző Charles Conder, Lautrec közeli barátja. Az alulnézetből komponált rajzon a színpad helyett a páholy két nézője kerül a figyelem fókuszába, akik viszont a darabot figyelik. A félig lehunyt szemű Conder maszkszerű arca és a hölgy látcsővel kitakart vonásai a kép leghangsúlyosabb elemével, a dekoratív arany álarccal csengenek egyben.
 
 
Hogyan tudják ezt fejleszteni?
Lautrec barátja, Maurice Joyant ajándékozott néhány alkotást a saját gyűjteményéből, de egyéb adományozás, vásárlás is történt az idők során. Ma ez természetesen leginkább anyagi kérdés. Van néhány Toulouse-Lautrec-mű, amely felbukkan a piacon, bár egyre kevesebb. A megújult múzeum megnyitása alkalmából sikerült megvásárolnunk a La Modiste (A divatárusnő) című festményt, amihez az állami mecenatúra mellett alapítványi támogatás is szükséges volt. Nem volt egyszerű összeszedni rá a pénzt, és valószínűleg a közeljövőben nem is álmodhatunk hasonló jelentőségű szerzeményezésről. Talán még tudunk – ártól függően – litográfiákat vásárolni, mert a múzeumnak van egy baráti-támogatói köre, amely megteremti a szerzeményezések pénzügyi bázisát.
 
Az időszaki kiállításokat milyen koncepció szerint rendezik? Együttműködnek más regionális vagy külföldi gyűjteményekkel?
Inkább külföldiekkel. Az időszaki kiállítások általában kapcsolódnak Toulouse-Lautrec korához, a fin de siecle-hez, olyan művészeket mutatnak be, akik inspirálták Lautrecet vagy akik kapcsolatban álltak vele. Nemrégiben például az első nagy plakátművésznek, Jules Chéret-nek szentelt egy nagyszabású kiállítást a múzeum, akinek a kapcsolata Toulouse-Lautreckel jól ismert. A megnyitón 2012-ben japánfametszet- kiállítást rendeztünk, mivel Lautrec képi világára nagy hatással voltak a japán metszetek, sőt saját metszetgyűjteménnyel is rendelkezett (ez azonban sajnos szétszóródott). Alkalmanként átlépünk a 20. század elejének időszakába is, például néhány évvel ezelőtt egy Egon Schiele-bemutatót láthatott a közönség, hiszen az expresszionizmus egyértelműen merített Toulouse-Lautrec művészetéből. Most az időszaki kiállítási tereinket Aristide Maillol művei töltik meg.
 

A La Revue blanche plakátja, 1895, színes litográfia | © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A párizsi művészeti avantgárd vezető sajtóorgánumának reklámplakátján a lengyel emigráns újságíró-szerkesztő, Thadée Natanson vonzó fiatal felesége, Misia látható, akivel Lautrec jó barátságot ápolt. A szerfelett bájos, emellett művelt és nagyon tehetségesen zongorázó Misiát hangszere mellett is megfestette. Misia nemcsak Mallarmét és Proustot, de a megrögzött agglegény Bonnard-t és Vuillard-t is az ujja köré csavarta. A folyóirat illusztrációit főleg a Nabis-csoport művészei készítették, a La Revue blanche közölte Rippl-Rónai József első litográfiáját, a Lámpánál olvasó nőt 1894-ben. A lapot később Misia mentette meg a csődtől, második férje, Alfred Edwards sajtómágnás közbenjárásával.
 
 
Mi lesz a következő kiállításuk a Maillol-tárlat bezárása után?
A művész születésének 150. évfordulója alkalmával Maurice Joyant gyűjteményének szentelünk egy kiállítást. Maurice Joyant nemcsak egész életre szóló barátja volt, de támogatója is, hiszen Párizsban a Goupil Galériában dolgozott, így kiállításokat rendezett Párizsban, Londonban. Nem véletlen, hogy Lautrec halála után a szülei Maurice Joyant-ra bízták, hogy gondoskodjon a műterem tárgyainak elhelyezéséről. Az ő feladata volt, hogy Lautrec lapjait vörös szignatúra-pecséttel lássa el, ami az eredetiséget bizonyította. Lautrec halála után műveit a Goupil Galériában értékesítette, eljuttatva így sok helyre grafikáit, többek között Magyarországra is. Őszi kiállításunkon tehát bemutatjuk Maurice Joyant gyűjteményét, ezen belül pedig egy nagy litográfiai anyagot, amelyet nemrég vásárolt meg egy tokiói múzeum.
 
Látta már a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec-kiállítását? Milyennek találta?
Igen, ma reggel módomban állt megtekinteni, és számomra több szinten is meglepetést okozott. Egyrészt fontosnak tartom, hogy nagyon korán, már a 20. század legelején Magyarországon törekedtek arra, hogy modern műveket vásároljanak és korszerű gyűjteményt hozzanak létre. Ezt a fajta modernitásra való nyitottságot tehát nemcsak Ausztriában és Németországban tapasztalhatjuk, hanem Magyarországon is. (Egyébként ezt a szellemiséget világosan fel lehet ismerni Budapest építészetében is.) Másrészt a budapesti valóban egyedülálló gyűjtemény, mert kronológiailag és tematikusan egyaránt teljesnek tekinthető, általa reális képet alkothatunk Toulouse-Lautrec litográfiai munkásságáról. Ezenkívül első levonatok, avant la lettre nyomatok egyaránt megtalálhatók a gyűjteményben, ami lehetővé teszi, hogy megértsük, mit is jelent valójában technikailag egy litográfia készítése. Nagyon gazdag kiállítási és dokumentációs anyag került itt a közönség elé.
 

Eldorado: Aristide Bruant, 1892, színes litográfia | © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Aristide Bruant nagyra tartotta Lautrec művészetét, összesen négy plakátot rendelt tőle. Az első 1892-ben készült, amikor az énekes az elegáns zenés kávéházban, az Ambassadeurs-ben lépett fel. A tiszta színekkel, egynemű foltokból kialakított plakát újszerű megfogalmazása nagy meglepetést keltett. A kompozíció tükörképes változata hirdette Bruant szereplését az Eldorado mulatóban.
 
 
A katalógusban olvasható egy gyűjtéstörténeti tanulmány, amelyből kiderül, hogy hogyan kerültek Toulouse-Lautrec művei a legfontosabb európai gyűjtőkhöz, és hogy kiktől vásárolta meg a Szépművészeti Múzeum a művész grafikáit. Talán ez a cikk újdonságokkal szolgálhat az önök számára is, hiszen a művész közép-európai recepciójának egy eddig kevésbé ismert fejezetét dolgozza fel…
Én eddig nem ismertem Budapestet, de most a városban járva érzékelem az art nouveau különös jelentőségét. Az a benyomásom, hogy a századfordulón a múzeumi vásárlások ugyanazt tükrözik, ami az építészetben is érzékelhető: Magyarország rálépett a modernizmus felé vezető útra. Természetesen ismertem a Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe tartozó festményt, tudtam azt is, hogy jelentős litográfiai kollekcióval rendelkeznek, de eddig nem volt alkalmam tanulmányozni, hogy valójában mi is található ebben az anyagban, és őszintén szólva, magam se gondoltam volna, hogy ekkora jelentőségű és nagyságú kollekcióról van szó. Most ez mély benyomást tett rám, ráadásul az önök gyűjteményének darabjai teljesen frissek, nagyon jól konzervált állapotban vannak, mivel – szemben a mi anyagunkkal – szerencsés módon alig voltak kiállítva az elmúlt évszázadban.
 
Önök a kiállításukon bemutatják a litográfia technikáját is?
Szerencsések vagyunk, mert több litográfiai kő is található a gyűjteményünkben, így az állandó kiállításban – ahol a grafikákat műtárgyvédelmi okokból időről időre cserélni kell – szinte mindig módunkban áll bemutatni egy követ és egy hozzá tartozó nyomatot. Ez nagyon fontos, mert így a közönség azonnal megérti az összefüggést, és felismeri, hogy ez síknyomás és nem metszet. Ezenkívül szöveges tablókon ismertetjük meg a látogatókkal az eljárást. Az az érintőképernyős játék, amit önök erre a kiállításra terveztek és a kiállításban elhelyeztek, igen figyelemre méltó! Az, hogy a látogató a saját digitális rajzából virtuálisan metszetet készíthet, sokkal izgalmasabb a fiatal generáció számára, mint a szöveges táblák, és az aktív részvétel miatt így jobban rögzülnek az ismeretek.
 

A L’Estampe originale borítója, 1893, színes litográfia | © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

A L’Estampe originale – a modern sokszorosított grafikát előfizetéses rendszerrel népszerűsítő sorozat – első mappájának borítóján Edward Ancourt nyomdájának részlete látható. A háttérben görnyedő „Otelle apó” gépe mellett Toulouse-Lautrec kedvelt modellje, a kánkán-táncosnő, Jane Avril tanulmányozza elmélyülten egy metszet levonatát. Jane Avrilt, aki fergeteges táncával La Goulue mellett a Moulin Rouge egyik legnagyobb sztárjaként tündökölt, a magánéletben elegáns, visszafogott hölgyként ismerték. A sokoldalúan tájékozott és művelt Mlle Avriltól kifinomult ízlése miatt művészeti kérdésekben is gyakran kértek tanácsot. A borító kompozíciójában és színhasználatában egyaránt a japán fametszetek hatását tükrözi.
 
A közönségnek mindig nehéz elmagyarázni a grafikai technikákat vagy megtanítani a rajzok és sokszorosított grafika befogadását. Önöknél is így van?
Nagyon jól értem, amit mond. A nagyközönség általában jobban kedveli a nagy festményeket, és mindig nehezebben érthető és élvezhető számára a grafika, a rajz. Ennek ellenére a japán fametszet-kiállításon vagy a nemrégiben rendezett Alfred Kubin rajzait felvonultató kiállításon azt tapasztaltam, hogy a művek nagy hatást gyakoroltak a látogatókra. Egy múzeumnak az is feladata, hogy ne csak könnyen emészthető témákat tárjon a látogatók elé, hanem megtanítsa őket a kevésbé kézenfekvő dolgok befogadására. Mi fogalmazzuk meg az elvárásszintet, és ha megfelelő eszközöket adunk a látogatók kezébe, akkor követni tudnak bennünket.
 
A technika megértetésére nagyon alkalmasak a különböző nyomatverziók, amelyek egyben segítenek a grafika befogadásában is.
Igen, és ami fantasztikus az önök gyűjteményében, hogy különböző egymást követő levonatok is vannak a lapok között, pl. avant la lettre nyomatok vagy első levonatok. Ezeken keresztül az emberek megérthetik a grafikai munka lényegét. Ráadásul Toulouse-Lautrec esetében eza látogatói élmény módosíthatja a művészről alkotott sztereotípiákat is. Ugyanis Lautrecről nagyon leegyszerűsített kép él a közönségben: alkoholista, bordélyházak állandó vendége, arisztokrata. E klisék alapján azt képzelik, hogy gyorsan és keveset dolgozott, de amikor szembesülnek azzal, hogy valójában mit jelentett egy litográfia elkészítése, kénytelenek felismerni, hogy óriási munkát végzett hihetetlenül rövid idő alatt. Első litográfiája 1891-ben készült, 1901-ben pedig már meghalt… a kiállítási termeket pedig betölti a rengeteg kőnyomat. Ez megrázóan és látványosan nagy teljesítmény.
 

Hercegi idill, 1897, színes litográfia © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
 
A Gustave Pellet által mindössze tizenhat számozott és szignált példányban kiadott, hat színnyomásos litográfia a múzeum legkorábbi Lautrec-szerzeményei közé tartozik, amelyet 1901-ben vásároltak Emil Richter drezdai műkereskedőtől. A sápadt arcú, elegáns hölgy a dúsgazdag amerikai milliomos, Clara Ward, aki Caraman-Chimay belga herceg felesége volt. A páholy mélyén csábítója, későbbi férje, a híres cigányprímás, Rigó Jancsi látható. A hegedűvirtuóz 1896-ban, a párizsi Payard étteremben vendégszerepelve csavarta el az amerikai hölgy fejét. A prímás elhagyta érte Barcza Mariskát – válóperükről cikkezett akkoriban az egész pesti sajtó –, és a furcsa pár egybekelt. A botrányhősök házassága csaknem egy évtizeden át tartott, és az együtt töltött idő alatt állítólag dollármilliókat vertek el teljes egyetértésben, Rigó Jancsi a Stradivariját is dúsgazdag feleségének köszönhette.
 
 
Enteriőrkép a Szépművészeti Múzeum Toulouse-Lautrec kiállításán
 
A Szépművészeti Múzeum mintegy 240 Toulouse-Lautrec-grafikát őriz, melyek döntő hányada az 1910-es évek első felében került a gyűjteménybe. A szerzeményezésben kulcsszerepet játszott Meller Simon, aki 1901–1923 között a grafikai gyűjtemény munkatársa, majd vezetője volt, és aki nagy hangsúlyt fektetett a kortárs nemzetközi művészet gyűjtésére. Meller a különböző európai műkereskedelmi cégektől vásárolt a múzeum számára, 1912–1915 között különösen nagy mennyiségben. Az ő tanácsai nyomán formálódott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képzőművészeti osztályán dolgozó Majovszky Pál gyűjtői koncepciója
is. Ennek a gyümölcsöző kapcsolatnak köszönhetően került a múzeum gyűjteményébe 1914-ben Majovszky ajándékaként két Toulouse-Lautrec-litográfia és később, 1934-ben a művész két rajza. Majovszky Pálhoz hasonlóan a Pesti Hazai Első Takarékpénztár igazgatója, Bäcker Béla is a Szépművészeti Múzeum munkatársaival – elsősorban Mellerrel – konzultálva, s vélhetően eleve azzal a szándékkal hozta létre gyűjteményét, hogy azok darabjai később a múzeumot gazdagítsák. 1911-ben tőle
került a gyűjteménybe 28 lapja a művésznek.