Még június 13-ig látható egy olyan Caravaggio-kiállítás Rómában, a Scuderie del Quirinale-ban, ahová csak a minden kétséget kizáróan sajátkezű Caravaggiók kerülhettek be. Szigorú, az utóbbi évek kutatási eredményeit figyelembe vevő rostán mentek át a művek, ami fennmaradt, abból egészen élvezhető méretű kiállítás jött össze. Az ötvenes években még mintha óvatosabban fogalmaztak volna Caravaggióról. Hogy azért nem minden stimmel vele, van valami viszolyogtató teatralitás benne, túl vadak ezek a fények és árnyak, túl nagyok a gesztusok, szeretjük, tiszteljük, vagy inkább nem szeretjük, de sajnáljuk, és mindentől függetlenül: hol van ez a nagy fény- és árnyékművészettől, hol van Rembrandttól, hogy konkrétak legyünk. Hol vagyunk ma Rembrandtól? Megünnepeljük Caravaggio szomorú halálának 400. évfordulóját, bár hogy pontosan mi ünnepelnivaló van ezen, azt aligha fogom megérteni, mindenesetre óriási tömeg áll sorban Rómában a Quirinale előtt, hogy megnézhesse a képeket, és a katalógusban nemes egyszerűséggel az egyik legnagyobb olasz festőnek nevezik. Tekintve, hogy körülbelül tudjuk, ki a másik meg a harmadik, satöbbiedik legnagyobb, Caravaggio odakerült Leonardo, Giotto, Masaccio, Piero della Francesca és satöbbi mellé, benne van az első tízben. Gratulálunk.

Nem kell nagyon okosnak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, mi a nagy értéknövekedés első számú oka: az embereknek tetszik a figura: Caravaggio, az elátkozott festő. Aki embert is ölt. Aki elhagyatva halt meg. Aki nagyon rövid idő alatt megfestette, amit akart, és aztán rohant kocsmázni, inni, kártyázni, punnyadni, kéjelegni. Ez igen. Egyrészt végre egy festő, akinek története van. Akiről lehet beszélni, mit beszélni, beszélgetni, és nem kell közben a képekről társalogni, akinek nem abból áll az élete, hogy bekötött fejjel, pecsétes kabátban bámulja a vásznat. Züllésre hajlamos helyi lángeszek önmagukra ismerhetnek Caravaggióban: a legtöbb dolgot már én is tudom, csak az ecsettel nem boldogulok még. 

Caravaggio: Amor vincit Omnia, 1602 körül, olaj, vászon, 156,5×113,3 cm, Staatliche Museen zu Berlin – Gemäldegalerie sind eine Einrichtung der Stiftung Preußischer Kulturbesitz © Photo: Jörg P. Anders

Nem epéskedek, mert a bőrömön tapasztalom, hogy nem lehet valakiről elég sokat beszélni, elég sokat mondani, nem lehet eléggé hálásnak lenni, ha valaki át tudja adni egy műtárgy iránt érzett lelkesedését. Mintha hazatérnék, úgy nézem a Gyümölcsöskosarat, annyit olvastam róla Rényi András könyvében, és hiába van abban a könyvben csak fekete-fehér illusztráció, hiába felejtettem el lényegében teljesen mindazt, amit olvastam, leszámítva, hogy a kép Milánóban látható, most belebotlok, úgy állok ott, mint aki megtalálta élete szerelmét egy elvarázsolt estén. Ahogy lenni szokott, életem szerelme nincs egyedül, ezer ember tolong körülötte, mert ő a kiállításon az első kép, az első témakör, a vándorló gyümölcsöskosár, amely megtalálható így, magában, de ott van Bacchus előtt, és ezt fogja az a szörnyű fiú, akiben nem nehéz az ifjú festőre ismernünk.

Nagyon a kiállítás elején vagyunk, így aztán hiába várja az ember, hogy lassan oszoljék a tömeg, állandó az utánpótlás, az audioguide-okból vékonyan ciripelnek az ismertetések, hosszan áll az ember, vár, végighallgatja a testben is jelen lévő vezetők meggyőződésnek tűnő gondolatait: a romlás, az idő múlékonyságára figyelmezteti a nézőt, magára a múlandóságra. Lehet, de ez a kosár épp a pillanat megmenthetőségéről szól, négyszázhúsz éve nem haladt egy centit sem a kukac az almában, nem töppedt a szőlő, nem száradt tovább a levél. Aztán már nincs mire várni, kicsit oda kell könyökölni, ennyi jár. Nem mint régi ismerősnek, hanem mint újonnan szívenütöttnek.

Emlékszem, mikor botlottam először ugyanebbe a kérdésbe. Tízévesen elmentünk a barátokkal fényképezni a Gellérthegyre, valakinek volt egy jó kis Zenith gépe, belenéztem, ráfogtam egy virágra, és rögtön el is sütöttem, mert attól, hogy a virág képpé vált, hogy megjelent a keresőben, rá lehetett élesíteni, egyből valami jelentősnek, különlegesnek, tartalmasnak tűnt. Most meg itt állok egy képpé vált gyümölcsöskosár előtt, tudva, hogy ebben azért kicsit több munka van, rendezni kellett a növényeket, leveleket, rothadásokat, de a lényeg mégis ugyanaz. Jelentősnek, különlegesnek, tartalmasnak tűnik. Nyilván mert az is. De fogalmam sincs, hogyan lehet festékbe szorítani ennyi szomorúságot, hogyan lehet egy derűs tárgyat, egy teli gyümölcsöskosarat ennyire fájdalmasnak látni. És fölöslegesnek tűnik mindenféle magyarázat, mindenféle bölcsesség, hogy a szőlők az Énekek énekét idézik, a füge meg a Krisztus által megátkozott fügefát, mert sokkal erősebb a hatás az okosságnál, semmit sem kell érteni ahhoz, hogy kép hatását magán érezhesse a néző.

Máskülönben azt kapja az ember, amit egy nagy Caravaggio-kiállítástól várhat. Izsákot, ahogy ordít, és apja odaszorítja a fejét a kőhöz, ez egy másik történet, nem a szelíd Ábrahámé, aki még ezt is megteszi Istennek, hanem a dühöngő apáé, akinek megadatik, hogy kivégezhesse az utódot. Látjuk a régi barátot, aki itt lógott nálunk egy ideig, Dávidot, amint a festő fejét lóbálja a hajánál fogva. Egy elég gyanús és egy minden gyanú fölött álló Keresztelő Szent János. Izsák feje újra és újra, annak a romlott kamasznak az arcvonásai, a szeme alá már most bevésődött ráncokkal. Ránk nevet, még csak azt se lehet mondani, hogy kétértelműen, nagyon is egyértelműen, kicsiny pénisze alatt még az is látszik, ahogy összeér fara két almája. A lábánál hangszerek, körző és a csodálatos Caravaggio-páncélok egy szép darabja, Omnia vincit, azt értem, de Amor? Emlékszem a magam kamaszkorára, hogy tiltakoztam ez ellen a kép ellen.

A Capitoliumról áthozott Keresztelő Szent János, ahogy magához öleli a kost, és igen keveset bíz a néző fantáziájára: tényleg az a csoda, hogy ennyire nyíltan pornográf képek megmaradhattak. Nem hiszem, hogy azért, hogy akárki, most éppen én merenghessek Caravaggión, mint a hiányzó láncszemen. A fiú tartása egyértelműen a Sixtus-kápolna meztelenjeit idézi, vézna testalkata, bőre alól kiütköző csontjai viszont a mennyekből és mennyezetről iderángatják a porba, undok kölök. De látja az ember, hogy honnét hová, Caravaggio elsőként elégelte meg a festett atlétákat, nem tudott semmit sem kifejezni egy szép, széles vállal. Nemsokára Saskia váltja majd föl a kis szörnyeteget.

A széles vállúak annyira hidegen hagyták Caravaggiót, hogy amennyire lehet, kerülte őket. Ha mégsem, akkor kiderül, hogy ezek a figurák nála sokkal nyugtalanítóbbak és érthetetlenek, mint a koszos lábúak. Nem hozták át a San Luigiből Szent Máté vértanúságát, gazdag a város, csak szólnak, hogy akit érdekel, ott megnézheti, hogy a daliás gyilkos azzal a teljesen követhetetlen nyugalmával és indulatával mennyire talányos. Nem hoztak át egy másik képet sem, Szent Pál megtérését a Santa Maria del Popolóból, viszont itt van az a változat, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik. Az ember hallotta, hogy nem teljesen tisztázott okokból újrafestette Szent Pál megtérését és Szent Péter halálát, de nem tudtam, hogy megvannak az eredeti, fára festett változatok is. A Szent Pál mindenesetre megvan, római magángyűjteményben, onnét kérték kölcsön. Szent Pál ruhája megint csak a másik (az egyik) Michelangelót idézi, annyira feszes bőrpáncélt hord, hogy voltaképpen felül meztelen, csak a bőrszalagok lógnak le a derekáról, ettől olyan, mint a firenzei Medici-kápolnában Giuliano Medici.

Alulról fölfelé haladva egyre zavarosabbra sűrűsödik a kép, a felső ötöde már voltaképpen érthetetlen, fegyverek, növények, egy ló feje, egy angyal, aki vissza akarja tartani a Pálért nyúló Krisztust. A ló feje úgy csavarodik vissza a farához képest, ami már elképzelhetetlen, a néző nehezen jön rá, hogy ez ugyanaz a ló, amelyiknek a hátsó lábai elfoglalják a kép nagy részét. De van egy hasonlóan furcsa túlcsavarodás a másik változaton is, ami egyáltalán nem olyan, mint a Buonarotti-féle túlcsavarodások, hogy természetesnek hatnak, ki kell próbálni ahhoz a pózt, hogy rájöjjünk, lehetetlen, hanem hibák, ha tényleg hibák, nem valami festői kíméletlenség, Ábrahámhoz hasonló kegyetlenkedés a leszármazottakkal: én hoztalak létre, azt teszek veled, amit akarok.    

Ott van a két emmausi lakoma, Milánóból és Londonból, lehet választani, kinek melyik. A milánói titokzatosabb, és ha a londonit jobban szeretem, csak azért van, mert olyan magától értetődően válaszol meg egy ki sem mondott kérdést. Mert az ember persze nem érti, hogyan lehet, hogy mennek Jézussal a tanítványok, nézik, beszélgetnek vele, és nem ismerik föl, csak az asztalnál, amikor megáldja a kenyeret. Így lehet: fiatal és szakálltalan Jézus, nem hasonlít önmagára, és közben mégis azonnal és a félreértés lehetősége nélkül azonosítja a néző, ő az, akinek tiszta a ruhája, aki olyan lendületesen áldja meg az ételt, ő az, a környezetébe nem illő szépségével. Az asztalon előtte égnek meredő lábú döglött, kopasztott csirke, kenyér és a gyümölcsöskosár, ugyanaz a kosár, körülbelül ugyanazokkal a gyümölcsökkel, alma, szőlő, levelek, a kosár túllóg az asztal szélén, talán le is kellene borulnia, ha így gesztikulálnak körülötte.
 

Caravaggio: Gyümöcskosár, 1500-as évek vége, olaj, vászon, 48×62 cm Milano, Veneranda Biblioteca Ambrosiana, Pinacoteca © 2009. Foto Scala, Firenze

Nem unja. Nyilván van valami racionális magyarázat, szerette ezt a trükköt, hogy mindig olyan jól és könnyedén le tudta festeni a kosarat, és mindig megvolt a hatása, hogy jaj, olyan, mint az igazi. Vagy tényleg van valami abban a kosárban, amit érteni kellene. Vagy van valami, amit ő sem ért, ezért festi le újra és újra, hátha hirtelen jön a megvilágosodás.

Bonyolultan lehet csak kijönni a múzeumból, oldallépcsőkön mászkál az ember, kinézhet az ablakon a megvilágított városra, aztán egy folyosóról, egy szinttel feljebbről visszanézhet az első teremre. Ott van a kosár, szinte világít az elsötétített szobában, előtte tolakodnak az emberek.

Artmagazin 2010/2. 50-54.o.