Adalékok Hantairól

Mészáros Flóra

A Hantai Simon festői fejlődését bemutató Ludwig Múzeum-beli kiállítás megnyitóján két interjúnk is készült: Hantai Zsuzsa, a festő özvegye beszélt megismerkedésükről, a kiutazásról, Rómáról, a párizsi kezdetekről, együttélésükről, majd a megnyitóbeszédet mondó Keserü Katalin mesélte el, milyen volt Hantai párizsi műterme, látogatásai alkalmával mikről beszélgettek, és mi lehetett Hantai némely, Magyarországgal kapcsolatos döntésének hátterében. A kérdező Mészáros Flóra.

 

Enteriőr a Ludwig Múzeum HANTAI kiállításán
 
 

Hantai Zsuzsa a megnyitón

 
 
Mészáros Flóra: Ön és Hantai Simon is Szőnyi István tanítványai voltak a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Ott találtak egymásra?
Hantai Zsuzsa: Mindkettőnknek Szőnyi volt az osztályfőnöke, de Simon három évvel felettem járt. Bár a főiskola révén ismerkedtünk meg, de a nagy találkozás mégis közvetve történt. Én ugyanis először egy képébe szerettem bele az intézmény háború utáni első karácsonyi kiállításán, 1945-ben. Egy térdig vízben álló figurát ábrázoló hatalmas akvarellje fogott meg, különösen a sejtelmesség, hogy nem lehetett látni, mi van a „víz” alatt. Érdeklődtem, hogy „ki csinálta ezt?”, mire rámutattak Simonra, aki a tárlaton több művel is szerepelt. A szerelem első látásra a kép volt, aztán egy éven belül mi is összekerültünk és 67 évig éltünk együtt.
 
Miért hagyták el Magyarországot 1948-ban?
Addigra az összes remény úgymond „kiszáradt”. Ha nem festettél boldog munkásokat vagy traktort, akkor a pálya szélére kerültél. Úgy éreztük, ilyen politikai változások mellett nekünk is mennünk kell.
 
Párizs előtt Olaszországban voltak. A Szőnyi-diák megérkezett oda, ahová ugyanabban az évben Márai Sándor vagy Cs. Szabó László is emigrált, egy évvel később pedig a magyar művészeti kört összefogó Szőnyi Zsuzsa is ott telepedett le. Miért mentek mégis tovább Párizsba?
Valójában mindenki Párizsról álmodott, minket a reményeink, művészeti vágyaink ugyancsak oda vezéreltek. Rómában csak addig maradtunk, amíg megérkezett a francia vízumunk. Mert francia földre akkoriban csak igen nehezen lehetett eljutni. Az utolsó vonattal hagytuk el Magyarországot, a hátunk mögött esett le a vasfüggöny, ezzel a szerelvénnyel jött egyébként az említett Cs. Szabó is, aki csábított minket, hogy szálljunk le vele Velencében. Féltünk, mert előtte Jugoszlávián haladtunk át, Tito és Sztálin között ekkor volt a nagy veszedelem (mi csak így neveztük egymás közt), és ott elvették az útlevelünket. Azt hittük, vége az útnak. Aztán pénzünk sem volt a további szakaszon a jegyre, de amikor ezt mondtuk a kalauznak, a többi utas kisegített minket a jegyvásárlásban. Simonnal meg is jegyeztük, hogy ez az „Occident”, a nagy Nyugat, a szabadság, és nekünk erre van szükségünk. Olasz földön aztán kivártuk, hogy megérkezzen a vízum. Közben találkoztunk amerikai egyetemistákkal, akik pedig azt gondolták, minket muszáj megismerni, hiszen mi egy keleti kommunista ország kivételezettjei voltunk, és ez nem akármilyen dolog, hiszen nálunk éneklik majd a „holnapot”. Emiatt is szimpatizáltak velünk, Simon ennek köszönhetően könnyen eladta a képeit. Párizsban viszont már nehezebb volt, ott nem várta az egyéves ösztöndíja. Párizsban mindössze egy hétre való anyagiakat akartak számára biztosítani, hogy ennyi idő alatt nézzen körül a francia fővárosban, aztán menjen haza. De a remények vezéreltek minket, még ha elsőre minden reménytelennek tűnt is. Párizsban azt mondtam, nem vagyunk bolondok, nem megyünk haza. Letettem a csomagomat és megmakacsoltam magam.
 
Kiderül tehát, hogy nem is Hantai Simon volt öntörvényű, hanem a házastársa?
Igaz, hogy a festészetet illetően nekem csöndben kellett maradni, de egyébként az ilyen ötletek többnyire belőlem fakadtak. Aztán nekiindultam a megvalósítás érdekében az akkor még szegényebb negyednek számító Szent Lajos-szigeten, hogy műtermet és lakást keressek magunknak. Angoltudásom révén tartottam a kapcsolatot az amerikai egyetemistákkal is, akik továbbra is vásárolták a folyamatosan dolgozó Simon munkáit.
 
A férje mennyire vonta be a munkájába? Beszélt-e a művészeti problémáiról?
Sosem vont be, és nem is beszélt róla, ugyanakkor pontosan látszott, hogy mit csinál. Ebben a mai világban, például most is, a budapesti kiállítást övező eseményeken, megnyitón annyit, de annyit beszélnek, hogy a végén szinte nem is kell látni a tárlatot. Simon viszont egy „néma levente” volt, a munkái mondtak el mindent. Nekem sem mondta egyáltalán a 67 év alatt, hogy szeret, de ezt azért tudja az ember. Amikor pedig festett, volt bennem annyi tisztelet, hogy ne menjek oda, mert az olyan lett volna, mint mikor egy asszony szül, a férfi pedig bemegy megnézni és megzavarja. Egyedül akart lenni. A gyerekekre is figyelni kellett, hogy külön legyenek tőle, ne zavarják.
 
Ez vezetett oda, hogy ön viszont abbahagyta a festést?
Persze. Hát hogy lehetne egy ilyen nagyszerű művész mellett festeni?
 
Ha Hantai éjjel-nappal dolgozott, akkor kerülte a társaságot is? Mennyi ideje maradt Párizs felfedezésre?
Inkább ketten mentünk, folytonosan csak múzeumokba jártunk, sorra megnéztük az aktuális kiállításokat. Eleinte Cézanne és Bonnard volt a fő vonzerő, akiknek a munkáit még a főiskolai évekből ismertük, de csak a reprodukciókból. Beiratkoztunk az École de Louvre-ba is, de az hamar világos lett Simon számára, hogy ez az iskola nem lehet már lépcsőfok a fejlődésében. Azért kedveltük, mert nagyszerű és olcsó volt a menzája, így sosem kellett éhesen lefeküdnünk. Simon kint az első naptól kezdve mindig tudott festeni, ami a megélhetésünket biztosította, ugyanakkor napról napra szellemi táplálékot is találtunk magunknak.
 
Férje tárlata mellett párhuzamosan Reigl Judit, a párizsi magyar barát életművét is meg lehet nézni. Reigllel köztudottan szoros baráti kapcsolatot ápoltak kint. Volt önök körül magyar társaság? 
Ő volt a legjobb barátunk, s akadtak még páran, így Székely Vera és Péter, akiknél megérkezésünkkor az első éjszakát töltöttük. Simon magának való ember volt, én tevékenykedtem külügyminisztereként, én ápoltam ezeket a kapcsolatokat.
 
Mit szólt, amikor megszakadt a művészi kapcsolat a férje és André Breton, illetve Georges Mathieu között?
A Mathieu-históriának egyáltalán nem örültem. A Bretonéktól való leválás érthető volt. Breton nagyszerű ember volt, lelkesedéssel fogadta Simont, megtiszteltetés volt, hogy többször eljött hozzánk, a menekült házaspárhoz. Simon viszont, ha nem is beszélt róla, de látszott, hogy egy idő után idegenkedett a szürrealizmustól, amely számára illusztrációvá változott, Bretont viszont nem érdekelte az absztrakció. A kettőjük közötti „elválás” azonban nagyon udvarias formában zajlott, nem úgy, mint ahogy azt később sokan tálalták.
 
Nemcsak a korai magyar művek és az Écriture Rose, Galla Placidia című képek esetében, hanem a teljes életműben felfedezhető a vallásos érzet. Mit jelentett önöknek a vallás?
Simon nagyon tradicionális környezetben nőtt fel, de amikor az emberek 18 évesek lesznek, akkor ledobják ezeket a család által diktált vallásos elveket. Aztán a napsugár erejével jött Párizsba Simon húga, s általa mi is megvilágosodtunk. 1956-ban, a francia fővárosban mi finoman úgy mondtuk, hogy az „események” idején érkezett. Egyszer későn jött haza, s kijelentette, hogy beiratkozott az apácákhoz. Ez megváltoztatta a mi életünket, Simon munkáját is, én pedig zsidó hitről katolikussá keresztelkedtem, majd templomban is megesküdtünk.
 
Több helyen éltek: a Szent Lajos-sziget után a ’60-as években Meunbe költöztek, majd két évtizeddel később Montsouris azon részébe, ahol anno Georges Braque s Amédéé Ozenfant élt, sőt a közelben Csontváry is megfordult.
A legmeghatározóbb Fontainebleau volt, Meun mellett. Ezt kivételesen Simon vette a fejébe, nyilván azért, mert vonzotta a művészeti szellemű, de Párizstól elszigetelt hely – valahol Párizson belül a Montsouris is ilyen volt neki –, s elindult, hogy keressen egy szabad lakást. Talált valakit, aki képekért cserébe megvette nekünk Meunben a házat, ahol a pajtából átalakított műteremben nyugodtan dolgozhatott.
 

Hantai Simon: Meun, 1968, olaj, vászon, 255 × 225 cm, magángyűjtemény
 
 
 
 
Interjú Keserü Katalinnal
 

Keserü Katalin épp megnyitja a kiállítást
 
Mészáros Flóra: Emlékszem, a 2000-es évek közepén együtt indultunk látogatóba Párizsban Hantai Simonékhoz a Georges Braque utcába, csak nem találtuk otthon őket. Elmesélné, milyen is volt ez a hely?
Keserü Katalin: Kellettek az ilyen szigetek, mint ez, vagy korábban Meun, ahol Hantai elmélyülten tudott dolgozni, különösen egy olyan fővárosban, ahol rengeteg művészeti esemény zajlott, ahol mindenki küzdött a megélhetésért. Ennek felismerése, a bátorság és szigorú önreflektivitás jellemezte egész munkásságát. Georges Didi-Huberman 1998-ban, az Étoilement című könyvében szépen leírta a lakást, ugyanakkor azt is említette, hogy a falakon Hantai művei sorakoztak. De nekem egészen más volt a tapasztalatom, a falakat majdnem teljesen üresen hagyta, ugyanakkor látható volt a korábbi képek helye és emléke. A könyvek kupacokban hevertek a földön, bútor nemigen volt. Látogatásaimkor a szürrealista időszakából megőrzött alkotásait vette elő.
 
Többször megfordult a Hantai házaspárnál. Honnan az ismeretség?
Az 1993-ban, a nemzetköziségre koncentráló Velencei Biennále magyar pavilonjának kurátoraként először rá gondoltam kiállítóként. Kettős szempontból is ideális megoldás lett volna: magyar, de nem Magyarországon élő festő került volna előtérbe. Igaz, 1982-ben Franciaországot képviselve már szerepelt ott, de más alkotók is állítottak ki kétszer, s további értelme is lett volna, hiszen 1982-ben a francia pavilon nem kapott elismerést. Fournier-t, a galériását kerestem fel, aki viszont közölte, hogy Hantai nem kíván részt venni magyar színekben a biennálén. Személyesen csak később találkoztunk, amikor az Ernst Múzeumba szerettem volna megnyerni egy tárlatra. Ő a 2000-es években valóban lezárta az életművét, melynek pár olyan korszaka volt, amit nem rendezett még: a szürrealista és a gyerekkorától kezdődő magyar periódus, valamint a kettő közti átmenet. Ezért ezek (fel)kutatásában és kiállításában is várta az együttműködést, így megmutatta a szürrealista és a korábbi képeit (mint például a Hálót vagy a Fürdőzőket, a Jézus szívét, a Székre lépő férfi rajzát stb.), s beszélt a technikájukról is, de sajnos engem akkor inkább a későbbi munkái foglalkoztattak, különösen a Mariales sorozat. Szerencsétlenül elmaradt a kiállítás. Rettentően dühös vagyok ezért magamra.
 
Korai képek
 
Mit jelentett Hantai számára a művek rendszerezése, hogyan zajlott ez a folyamat?
Tudatosan építette az életművét akkor is, amikor a művészeti életből kivonult. Ezekben az időszakokban elővette a saját munkáit és visszamenőlegesen megformálta összefüggéseiket. Ő maga teremtette meg a ciklusokat, a közöttük lévő különbözőségek alapján, és gondolt át értelmezési rendszereket is. Rengeteget olvasott hozzá. Ezekben a periódusokban nem állított ki, de a hosszabb hallgatások után ami megjelent, annak súlya volt.
 
Közvetlenül azután, hogy Hantai a Velencei Biennálén 1982-ben Franciaországot képviselte, a művészvilág „merkantilizációjától” idegenkedve másfél évtizedre visszavonult a nyilvánosságtól. Ez érvényes volt az ön első megkeresése idején is. Fournier ekkor mégsem erre hivatkozva zárkózott el egy újabb szerepléstől. Mi lehet ennek az oka?
Hantai 1948 után soha nem jött haza Magyarországra. Juhász Ferenc visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Hantai fiatalon, a ’40-es évek első felében Lenin és a szocializmus fő ideológusainak olvasója volt, a mostani kiállításon láthatjuk a pártkönyvét is. A „felszabadulás” során és a fordulat éve körül viszont olyan súlyos élmények érhették, amelyeket nem ismerek. Úgy sejtem, Zsuzsánál a zsidóüldözés során történtek adhattak erre okot. Ezek miatt zárkóztak el Magyarországtól.
 
Erre nem akart rákérdezni? Vagy a válaszadás elől is tudatosan elzárkózott volna?
A Hantai életére vonatkozó személyesebb tényekre se nála, se Zsuzsánál nem kérdeztem rá, nem éreztem akkor illendőnek. Őt akkortájt az értelmezések érdekelték: partnerei a filozófusok voltak, s a mi beszélgetéseink is a francia filozófusok személyiségét talán alakító hermeneutikai mélyelemzései körül forogtak. Ha látogatóban jártam nála, olyan könyveket adott, amelyeket a legközelebbi alkalomra már ismernem kellett. Rendkívüli felkészültséget várt el, mind a korismeret, mind a festészet, mind saját munkássága terén.
 

Hantai Simon: A mezők termékenysége, 1951
 
Én különösen a valláshoz fűződő viszonyára és ennek a korai szocialista lelkesedéssel való összeegyeztethetőségére lennék kíváncsi…
A vallással kapcsolatban beszélt a Rózsaszín képről, de egy orosz származású francia filozófusról, Alexandre Kojeve-ról is, akia két világháború között Párizsban élt és Hegelről tartott előadásokat, állítólag Jacques Lacan és Bataille is gyakran meghallgatta. Hantai rajtuk keresztül ismerhette, s töprenghetett a vallás és a hegeliánus filozófia különbözőségén és kapcsolatán. Ennek a szerepét érdemes lenne kutatni az életműben.
 
Hantait élete végén a szürrealista és a magyar időszak foglalkoztatta. Mit gondol a Ludwig Múzeum kiállításáról, hiszen itt újdonságként elsősorban az utóbbi periódus kap kiemelt szerepet?
A mostani egy speciális válogatás, ahol szerencsésen előtérbe kerül a korai korszak, amellyel eddig nem foglalkoztak, holott a kezdeti művek problémái végigkísérik a teljes alkotótevékenységét. A magyar írók, költők szövegeinek fiatalon, hidegtűvel történt lemásolása tulajdonképpen a Jean-Luc Nancyval folytatott, a másolás alázatáról szóló levelezésekben és az Écriture Rose című festmény technikájában is visszaköszön. A Jézus szívét bemutató kis, gyerekkori szentkép a későbbi képek ikonikus jellege mellett a hajtogatások (pliage-ok) önbejelentő (lényegében ikonikus) karakterének gyökere is. Másfelől persze ez a tárlat azért fontos, mert lehetőséget ad arra, hogy a 20. század művészetének egyik legkimagaslóbb életművét itthon is megismerhessék. Ez különösen azért jelentős, mert ezzel a korszakkal kapcsolatban itthon egyáltalán nincs tiszta értékrend, a művészeti teljesítmények megítélését minden oldalról átmossa a politikához fűződő viszony. Hantai viszont Párizsban ki tudta kerülni ezt a csapdát, munkái a művészetről szólnak, így bemutatásuk a hazai értékrend megtisztulását is segíti. Harmadrészt a kiállítás kezdeményezi a hazai képek felkutatását és feldolgozását is.
 

Hantai Simon: Meun, 1968, olaj, vászon, 233 × 214 cm, magángyűjtemény. Az Archives Simon Hantai jóvoltából
 
HANTAI
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest 2014. augusztus 31-ig