Bernát András: Test

Farkas Viola

Bernát Andrással kapcsolatban mindig olyan érzésem van, hogy örökké fest, hogy a fejében egyfolytában húzza a vonalakat, csavarja a hullámokat, akkor is, amikor éppen beszélgetünk vagy csak úgy vagyunk. Miként Nabokov Luzsinja, aki világméretű sakkjátszmába keveredett, Bernát is egy világméretű, mindent átható és kényszeres festészetjátszmának lett a rabja. Ennél szenvedélyesebb, erotikusabb absztrakt festészetet nem ismerek.

 
Bernát András: Objektum No. 455., 2007, 65 × 85 cm, olaj, vászon
 
Gyerekkorom egyik legfontosabb élménye, hogy nézem a finoman foltos-pacás csempét a földön, a falon, hunyorítok, vagy kicsit elmozdítom a fejem, és mindig mást látok, mindig új arcok vagy történetek bontakoznak ki előttem. Ilyen Bernát festészete is. Az elképzelt „történetek”, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.
   A művész hatalma művészete tartalmát illetően egyre csekélyebb, általában azért, mert mindenkinek egyre több joga van úgy észlelni, ahogy csak akar, Bernát András festészete esetében meg azért, mert az nélkülöz minden narratívát, ráadásul egyik legjelentősebb momentuma, hogy a fényvisszaverődésre épít, tehát a látványt a szemlélő helyzete alakítja.
 
Bernát András: Test 2, 1981, 33 × 48 cm, fotó
 
   Hogy is állunk az absztrakt művészettel? Nagyon konkrét, a korszellemnek megfelelő, egyszerre gazdasági és esztétikai vonatkozású példával: valahogy úgy, mint amikor nyerünk egy samponos szőnyegtisztítást porszívózással – vételkényszer nélkül –, és ráeszmélünk, hogy mennyi minden tud összegyűlni egy szőnyegen, egy szöveten, egy matracon hosszú évek, évtizedek alatt. A foltok, nyomok, amiket magunk után hagyunk, viszont nem a megtörtént eseményekre emlékeztetnek – inkább azok elvonatkoztatott sűrítményeivé lesznek. Ahogy Kazimir Malevics mondaná: az érzet a lényeg. A Neon olyan kortárs művészeti galéria, amely rendszeresen rendez visszatekintő kiállításokat, sorozatokat: Bernát András Test című tárlata is ezek közé tartozott, de ezen kivételesen nem Bernát-festményeket, hanem -fotókat láthattunk. Ezeket a művész 1981 táján készítette oly módon, hogy vonalhálók kerültek a térbe, vagyis a testre és a háttérként szolgáló csomagolópapírokra egyaránt. Ekképp a test egybeolvadt a háttérrel, furcsa, a térérzékelést elbizonytalanító látvány keletkezett: ez a fotósorozat témája. Hangsúlyozni kell, hogy ezek a fényképek nélkülöznek minden manipulációt. Bernát András életműve töretlen, első látásra e fotósorozat kakukktojásnak tűnhet, de közelebb kerülve, mélyebbre ásva kiderül, hogy hiába egy másik műfaj, más eszközök használata, itt is ugyanarról van szó, mint mindig: univerzalizmus, holisztikus világszemlélet és erotika. Test című fotósorozatán saját meztelen feleségét láthatjuk térbe olvadva, a térrel egylényegűvé válva. Tér és „tárgy” e képeken eggyé válik, akárcsak az elmúlt harminc évben készült festményein, amelyeken a színek nem önálló entitások, a formák sem, semmi sem – szerves egységet alkot minden mindennel. Ez Bernátnak az a korszaka, amikor még beszélhetünk realista dolgokról, de azok absztrahálása már megtörténik. Ezeken a műveken az erotikához még hozzátartozik a (női) test, aztán Bernát villámgyorsan ráeszmél, hogy az érzékiséghez vagy erotikához még csak testre sincs szükség, mert az erotika egy érzet, egzisztenciális tapasztalat, aminek ereje épp személytelenségében rejlik. Univerzumokat, világmindenségeket hoz létre; Novalis szerint a Kedves a világmindenség kicsinyben, és a világmindenség csupán a Kedves kiegészítése.
 
Bernát András: Test 8, 1981, 33 × 48 cm, fotó
 
Bernát András: Test 12, 1981, 33 × 48 cm, fotó
 
   Bernát András mesterével, Kokas Ignáccal és osztálytársaival 1981 szeptemberében létrehozott egy fotólabort, majd beszerzett egy gépet, de határozottan állítja, hogy nem művészeti szándék állt a háttérben, csak a dokumentálás igénye. De Bernát hozzáállása festészeti, akkor is, mikor fotóz. 1980-ban halt meg Hajas Tibor, aki valószínűleg igen nagy hatással volt az új hullámra és a nyolcvanas évek fotóművészetére, Vető Jánosra, Ujj Zsuzsira, az egész generációra. A Hajas-fotók – amiket egyébként Vető fotózott – igazából akciók, performanszok, body art, a róluk készült fotók dokumentációként funkcionálnak, de fikciókat dokumentálnak. Hajas fotói is az emberi testről, a saját megkomponált testéről szólnak, miként majd Ujj Zsuzsi képei, akinek egyik kiváló fotója, a Trónusos 2012-ben nem véletlenül került ki a Tate Modern Bigger Splash, Painting after Performance című kiállítására, mely a performansz és a festészet összefüggéseit bemutató tárlat volt. Természetesen Hajaséknak is voltak elődeik, a Bécsi akcionisták, Hermann Nitsch, Günter Brus, Otto Muehl – ez utóbbi kedvenc tevékenysége a nők elmocsarasítása –, de ha Bernát András festészeti hozzáállásából indulok ki, akkor a gesztusfestészetet, Jackson Pollockot, majd Yves Klein testlenyomatait kell még megemlítenem.
   Egy másik érdekes adalék Bernát fotósorozatával kapcsolatban, hogy a hetvenes évek után, közvetlenül a feminista művészet megjelenését követően készült. A kérdés: ki fotóz kit? Ki reprezentál kit? Sokan önmagukat (Hajas Tibor, Ujj Zsuzsi), sokan átlagolnak (Türk Péter egy osztály résztvevőit, Birkás Ákos Rembrandt- önarcképeket), mások (Jokesz Antal, Vető János, Bernát András) nőket, de nem szexuális tárgyként, nem kiszolgáltatott, lenézett lényként, hanem partnerként. E fotósorozat rokonságot mutat a hetvenes-nyolcvanas évek fotóművészetével olyan szempontból is, hogy több ekkor készült fotón megfigyelhetjük a kép önrombolására tett kísérletet. Hajas Tibor karistolja a negatívot, Várnagy Tibor saját portréjából dugja ki az ujját, így feszítve és rombolva szét saját arcát (emiatt ez a fotó Caravaggio Szent Tamás című festményére emlékeztet reciprok módon, ahol Tamás Jézus sebébe dugja az ujját, hogy bizonyosságot szerezzen annak létezéséről). A Bernát-fotósorozat érdekes előzményeként említhető egy 19. század végi grafika is: Rippl-Rónai József Margaritte Renardról készült tusrajzán (ami most látható a Nemzeti Galéria aktuális kiállításán) az aktról szintén lemásznak az önálló életre kelt vonalak, rombolást és káoszt okozva a modernizmus előhírnökeként. Visszatérve a fotóművészetre, Bernát képeihez Krystyna Ziach nyolcvanas évek elején saját összefestett testéről és a háttérről készült fotósorozata áll legközelebb, ezeken is egybeolvad test és háttér, bizonytalanná téve a térérzékelést.
 
Bernát András: Test 6, 1981, 33 × 48 cm, fotó
 
Bernát András: Test 7, 1981, 33 × 48 cm, fotó
 
   Mégis azt gondolom, hogy Bernát fotósorozata kapcsán nem annyira a hetvenesnyolcvanas évek tendenciáiról kell elsősorban beszélnünk, hanem e fotósorozat helyéről az életműben. Ezekben a művekben tetten érhető Bernát ezután következő művészetének minden jellegzetessége: törekvés összefüggő felület kialakítására, az üresség eltüntetésére, kényszeres vonalkázás, a felület „beszőrözése”, a végtelenség érzékeltetése, virtuális tér teremtése. A kép így még ábrázol valamit, de már sokkal inkább absztrakció. Viszont érdekes, hogy míg Bernát a festészetében arra törekszik, hogy testté formálja a síkot, e fotókon pont ennek ellenkezője történik, a testtel egybeolvadt tér esetében megszűnik a mélység, nincs elöl és hátul.
   A földi paradicsomból való kiűzetés fő motívuma, hogy az első emberpár meglátja saját meztelenségét, és megpróbálja eltakarni azt. A történet nem a szexualitásról szól, hanem az átlépésről egyik világból a másikba – ez a csábításnak köszönhető, de nem szexuális, hanem intellektuális csábításnak. Akárcsak ez a fotósorozat.
 
Rippl-Rónai József: Női akt (Margaritte Renard), 1890 tus, pálcika, papír, 462 × 312 mm