LIGETI EMLÉK

A LIGET. LEGYEN AKKOR A LIGET. A VÁROSLIGET. VÁROSLIGETI EMLÉKEK.

Can Togay


A szerző 1965 nyarán a Városliget környékén (háttérben a SINOSZ kertje)

A Városligetben állok a hetvenes évek közepe tájt a nevezetes „Fuit” feliratú sírkő előtt. Akkoriban még nem ismerem a sírkő történetét, de örülök a különös jelenlétnek. Névtelenségével ellene megy mindennek, ami körülöttem van, külön szféra. Itt áll, egy valamiképpen mindenen túl szabad sírkő, és nem mozdítja el semmilyen törvényhozó rend.
   Trolibusz nyekereg nem messze.
   1969 őszén Gallai Petivel és Iván Zolival ülünk egy csónakban. A csónak a Városligeti-tavon van. Evezünk. Péter folyamatosan mosolyog, ahogy szokott, és ahogy még ma is, ha találkozunk. Zoli nemrég halt meg.
   Még régebbről. Volt ilyen, hogy ha programon gondolkoztunk, valaki bedobta, menjünk a tóra csónakázni! Húsz forint volt a letéti díj, amit az egyórás csónakázás végeztével visszakaptunk. A kékes színű húszforintos hátoldalán a kalapácsot és búzkalászt tartó leples, meztelen férfialak jelentős biztonságot kölcsönzött. Nagy dolog volt húsz forintot birtokolni, a csónakkal beevezni a híd alá, hallgatni a visszhangot, a víz csobbanását.
   Más csónakokban lányok ültek. Nevettek.
   Hatvanas évek közepe. Jártunk snecizni a Városligeti-tó hátsó, a Vajdahunyadvárba vezető hídon túli békanyálas részéhez. Erősen lejtett ott a part a víz felé. Az ember fogta magát és lecsusszant az egyik fáig, ott befékezett. Azután onnan, a fa tövéből jól lehetett dobni a damilt.
   Parafa úszók a vízben. Műanyag úszók a vízben. A szenvedés a csomózódó, bogozódó damillal. A snecik villanása.
   Nem voltam ott, állítólag így történt: a kis arab Uszama, a görög Grigi és Polisz meg még egypáran a külföldiek lakta Benczúr utcai rádiós házból kimentek snecizni a tóra. Fogtak is valamennyit. Hazahozták a kertbe, mondván megsütik. Meg is sütötték. A kormos kis halakat látva Uszama a maga adagját átdobta a süketnémák szomszédos kertjébe: „Én négert nem eszem!”
   A többiek mind besárgultak a lakomát követően. Csak Uszama nem.
   Még mindig hatvanas évek. A Benczúr utcai házat napfényes, zöld lombok borította folyosó, a Benczúr utca maga köti össze a Városligettel. Ezen gyalogolunk rövidnadrágban, a titkos cigarettadobozzal zsebünkben, el a követségek mellett, a garzonházat elérve, a kocsmát elhagyva, a közérten túl a ligeti platánok irányába. De még mielőtt bekeverednénk a kavicsos sétányon a fák közé, széles, szürke úton kell autók közt átvágnunk. Ez a Dózsa György út.
   Ezen száguldozunk aztán két évtized múlva: három Trabant és egy Renault négyes egy kihalt Kádár-kori vasárnap délelőtt a Liget mentén az Ajtósi Dürer sor irányába. Fékcsikorgatva, versenyezve, kockázatokat vállalva. Tépve tépünk. M., F., G. és én. M. merészen bevág elénk, F. nem hagyja magát, G. kereke kipörög, visszavált, beletapos a gázba. Igyekszem a nyomukban maradni. Egy kis magánszabadság az omladozó birodalmi periférián. Egy kis halleluja a rozsdálló időnek, egy kis kétütemű kipufogás az élet értelmének, aztán már távolodunk is az Ajtósi Dürer soron. Az üres Dózsa György út szürkéje marad utánunk, az „Uram, a sálja!”-szobor és a Liget piszkos zöldje.
   Hacsak nem érkezik máris a másik múltból Czinege vezérezredes fekete, nyitott fedelű, páncélozott VAZ típusú óriás gépkocsija, belőle kimeredőn a vezérezredes, előtte a katonák sora: „Jóóóóó reggelt, katonáááák!”, „Ehőt ehhésséhet vezéehehes ehtás! Uááááá! Uáááá!” És jönnek a májusi felvonulók, a Benczúrig hallatszik az évek során egyre groteszkebbé váló zene, valamely hangtechnikusok személyes ízlése szerinti.
   De: „Ó, barátok, ne ezeket a hangokat! Hadd fogjunk kellemesebbekbe és vidámabbakba!”
   Ha a Városliget minden centijét emlékekkel készülünk beborítani, akkor igencsak távol vagyunk még a céltól, hiszen még alig merészkedtünk be a sűrűjébe.
   Hol vagyok? A zöldes víz alatt. Rózsaszín bőrök között. Fürdőruhák, lábak, combok, testek között a meleg, zöldes vízben. Hosszabb víz alatti úszásból bukkanok fel. Zuhanyozócsövek rezegnek. Magasított parafa sarkú papucsok vonulnak a parton. Sakkozók nyakig a vízben. A lépcsőkön férfiak fecske fürdőnadrágban, nők egyrészes, kétrészes fürdőruhákban. Bikini. Így hívják. Vannak idősebb nők és fiatalabb nők és vannak lányok. Mindez izgalmas. Olyan izgalmas, mint maga a nyár. A nyári szünidő. Visszhangzik a bemondó, valaki valakit vár a bejáratnál. De hol a Pisti? Talán a nagy medencében. Megyek, úszunk egyet a hidegben, kraulozni fogok. Aztán jaffát rendelünk, sörszag és cigiszag a büfében. Majd az öltözőszekrény nedves farost szaga, az öltözőpadok lécei, vízben tocsogunk. A kabinosok. A borravaló.
   Mészkőből faragott, halakat ábrázoló szobrok a bejáratnál. A Széchenyi fürdő lépcsősora.
   A fürdőből jövet úszástól vöröslő szemekkel, nedves hajjal telepszünk egy pirosra mázolt, kopott ligeti padra. Bámuljuk a kánikula délelőtti népeit. Pisti néha felnyerít. Ilyen a nevetése.


Can Togay és Gyarmati István valamikor a hetvenes években

   Később ezek a padok más jelentőséget nyernek. Gimnazistaként Á.-val csókolózunk egy ilyen padon. A ligeti padokon jólesik a csókolózás, mert átbújtathatni a lábunkat a támla alatt és így szembekerülünk egymással, nem kell kitekerni magunkat a csókhoz.
   Nyaranta szomjasan, lihegve szívniszürcsölni a Ligetben felállított játszótéri kutakból a vizet.
   Itt toporgok a Dózsa György úton megint mintegy időhúrokba keveredve. Ismét elszáguld az említett három Trabant és a Renault négyes az Ajtósi Dürer sor irányába. Az út szürkén, üresen hever előttem. Bal kéz felől a Szépművészeti Múzeum. Külső, ráccsal elkerített, bokros részén évtizedekig kőlapok hevernek szanaszét. Ide járnak esténként hugyozni, szarni a… kicsodák is? Nem tudom, de a dalban szereplő Desiré orrcsontja itt törhetett el a „múzeum mögött”. Ez a tanácstalan, imbolygó, a Liget részleteiben megbúvó világ leginkább a nyolcvanas években teljesedik ki. A nyolcvanas évek senkiföldjén, valamin már túl, de valamin még innen.
   1983–1986. Az utóbbi időkben gyakrabban járok ide ki, mintegy meditálni. Vissza-visszatérek gyerekkorom idejébe, amikor a bal oldali forgalmi rendben közlekedő kisföldalatti szerelvénye a Hősök téri megálló után egyszerre csak felbukkant a föld felszínére. Hogy is volt? Az állatkerthez a Széchenyi fürdő megállónál kellett kiszállni. A peronok pallókkal voltak lerakva, csakúgy, mint a sínek fölött átvezető gyalogos híd. Ha ide megérkezett az ember, akkor megnyílt az ígéretek földje: a nápolyis, pereces, szopókás, bambis, pattogatott és főtt kukoricás világ, az állatkerti bejárat kétoldalán az elefántokkal, és mindenekfölött a közeli Vidámpark ígérete. Ha, hacsak, hacsak talán, hacsak mégis talán elvisznek oda is. A dodzsemre! A sétányon mindenfelé gyereknép, fekete-fehér, barna-fehér kétszínű cipők, rózsaszín és kék kreppruhák, fülbevalós kislányok, a pesti családok oldalt fésült hajú kisfiai, a vidéki, fejkendős nénik, csizmás, kalapos, bajuszos öregek, csecsemőt szoptató, kibomló mellű cigány nők, a kosarakban tyúkok, az úton lovas kocsi, a jeges, a külső körhinta lakkozott lovai, a hullámvasút faeresztékei, a slágerek kiszűrődő hangja, a közeli fürdő pompás, borostyánnal benőtt, omló vakolatú palotája, a medvecukor és a bocskorszíj – és mindezt a gyerekvágy sűríti paradicsomi állapottá. Aztán a hangok elülnek, lecsendesednek, kikopnak a színek, az öröm helyét a szédülés veszi át, itt állok a nyolcvanas évek ólomidejében, az elfáradt, elaggott, deprimált állatok állatkertjében, az Állatkerti út egyre roncsolódó, silányuló világában. „Bánj úgy az állatokkal, ahogy az emberekkel!” – figyelmeztet egy lepattogzott, fehér zománctábla a Majomház melletti falon. Kopott szőrű csimpánz pislog, egykedvűen forgatja a kiürült nápolyis zacskót, amit az imént dugott be hozzá egy kövérebb férfi. Beleszagol, aztán elejti, egy utolsó pillantást vet a ketrec előtt csoportosulókra, majd ülőgumóját felénk fordítva néhány négykézláb lépést követően lomhán fellendül az egyik fatörzsre, leül és onnan néz el a látogatók feje felett a város irányába.
   Később a fiaimat viszem a Ligetbe. Jónással tartunk a Hősök tere felé (Az is a Liget? Valamiképpen igen.) az Andrássy úton. Az új utcatáblák fölött vagy alatt még ott virítanak a pirosan áthúzott Népköztársaság útja feliratú régebbi utcatáblák. Nem ritka, hogy errefelé tüntetésbe botlani. Ezúttal is ez a helyzet. Ahogy a tér felé tartó tüntetőkön átkígyózva közeledünk kézen fogva a szónoklatok felé, egyre hangosabb a már összegyűlt tömeg skandálása. Jónás rám pillant és megkérdi: „Mit kiabálnak? Hogy Esztergom!?” Hallgatózom. „Nem – állapítom meg – azt kiabálják, hogy Vesszen Horn!”
   A két kisebb fiam másfajta időkben tölti idejét a Ligetben. „Itt minden cigány a barátunk!”, jelentik be. „Nem kell aggódnotok, megvédenek bennünket!” Aztán az egyik valamikor, talán tizenkét éves, dühtől könnybe lábadt tekintettel számol be valami összefüggéstelen történetről, amelyben egy kés is szerepet játszik. Esetleg egy kés, amit ő visz majd a Ligetbe magával, mert most neki kell valakit megvédenie.
   Ide kívánkozik Halász Péter 1956-ról szóló, Herminamező című filmjéből a Zsibi halálát megéneklő vers részlete, végül is ez is a Városligettel kapcsolatos személyes emlékeim közül való. Halász ezzel gyarapította a Ligetről szóló legendákat: „Atyám ki lébolsz fent a mennyben / kameld e bús vakert kicsit / kinyírták tegnap künn a réten / a legbaróbb vagányt, Zsibit / a legbaróbb vagányt, Zsibit…”. És ha már Péter, akkor a PeCsa-beli emlék is ide tolakszik, midőn 1991-ben, Amerikából hazatérve bemutatja nagymamájáról készült színdarabját, Az ő, aki a sisakkészítő gyönyörű felesége volt címűt. Sokat gondolkodtam egy időben a Városliget felől. Úgy éreztem, hű lenyomata annak a városnak, Budapest-Helsingörnek, amelyben élek. A Vajdahunyadvárat Fortinbras várának képzeltem, a Széchenyi fürdőt a dán királyi palotának, a hullámvasutat a szellemjelenés, az állatkerti mozit a színészek gyilkosságot leleplező filmelőadása helyszínének, a Vidámparkot a várbéli vigasságokénak és a nagy medencét Hamlet és Laertes nagy vívása víz alatti porondjának.
   Egy alkalommal, életem egy útelágazásához érve, hogy tisztán lássak, az íróasztaltól elsiettem a Ligetbe és ott egy platán tövében döntöttem a továbbiakról.
   De a legjelentősebb városligeti helyszínek mégis a megnevezetlenek maradtak, ahová ki tudja, hogyan, mikor keveredtem. Ismerősként bukkannak fel váratlanul, hogy aztán azon nyomban meg is feledkezzem róluk. Bokrok között ösvények, egy-egy útkanyarulat, egy romos épület, valaha volt kavicsok nyoma, virágágyások, rácsos szemétkosarak.
   És a sildes sapkás, karszalagos csősz, aki szöges végű, göcsörtös botjával fölszurkálta az elejtett papírt, az üres cigarettásdobozokat és a használt átszállójegyeket.