Sorra rendezik a konyhaforradalommal, designnal és gasztronómiával kapcsolatos kiállításokat az egyébként nem kifejezetten erre szakosodott kiállítóhelyeken. 2011-ben a MoMA-ban Counter Space címen nyílt az első konyhatörténeti tárlat, az idei milánói Art & Food Vadas József szavaival rituális látványshow a konyha körül*, és idén nyáron Bécs is konyhaszemlét tartott. Nemrég zárt a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) Konyha/bútor kiállítása, amely bútortörténet mellett az új trendekre koncentrált.

Artmagazin: Te is rendeztél pár éve a Kiscelli Múzeumban Korszerű lakas – 1960 címmel egy kiállítást, ahol a kor, a hatvanas évek konyhaideálja kiemelt szerepet kapott. Hogy kerül a csizma az asztalra – a konyha a múzeumba?

Branczik Márta: Ennek részint az az oka, hogy a konyha eleven tér, jó esetben a lakótér és egyben a családi/társasági élet központja – legalábbis ma ezt tartjuk ideálisnak. A mostani gasztrokultusz révén, gondolok itt a gasztroblogok, magazinok dömpingjére, a végletekig kifinomult étrendek, diéták divatjára – a konyha az érdeklődés homlokterébe került, ezzel a konyhatörténet izgalmas téma lett. Ezt erősíti a hatvanas-hetvenes, de időközben már a nyolcvanas évekre is kiterjedő érdeklődés. Hatalmas divattá vált ez az időszak, a laikusokat több szempontból is érdekli a kor és tárgykultúrája, amely nemcsak a műkereskedelem, a design szintjén, de a filmek-reklámfilmek látványvilágában is megjelenik, legyen az a Lisa, a rókatündér díszlete vagy egy aszpirinreklám. Ezzel párhuzamosan a hatvanas évek építészete, tömeges lakásépítése iránt is nagy az érdeklődés mostanság. A Berlinische Galerie október végéig látható kiállítása Radikális modern címen a hatvanas évek berlini építkezéseivel foglalkozik, ahogy a mi kiállításunk a budapesti kislakás-építkezéssel tette 2011-ben. Ennek fontos része a konyhakérdés is, mert a konyha átalakulása mindig összefüggött a társadalmi-szociológiai szituáció, ezen belül a női szerepek változásával is, ami szintén jól megfogható és megfogalmazható a téma kapcsán.

Mikor volt az első konyhaforradalom?

Az első világháború után. A súlyos lakáshiányt (Németországban legalábbis) elsősorban a kislakások, szociális lakások építésével igyekeztek orvosolni, a tömeges lakásépítéshez pedig olcsón és gyorsan, tehát sorozatban előállítható tárgyakra és konyhaberendezésre volt szükség. A húszas években ráadásul a nők egy része munkába állt, úgyhogy nem feltétlen bevásárlással és főzéssel telt a délelőtt: konyha gyanánt praktikus, kompakt kiszolgálóhelyiségre volt szüksége. Az osztrák Margarete (Grete) Schütte-Lihotzky később etalonná vált 1926–27-ben tervezett „frankfurti konyhája” volt az első modern, sorozatban gyártott, beépített konyha.

Hogy nézett ki? Mitől volt modern a frankfurti konyha?

Mai szemmel nézve talán kicsit steril, inkább laboratóriumszerű, mint élménykonyha. Az addig rendszerint különálló tűzhelyet és mosogatót pultba építette, ami az ablak előtt is végighúzódott, a falakat pedig beépített szekrények borították, rengeteg praktikus fiókkal és a kamrát is helyettesítő tárolóhellyel. Pult alá betolható forgószék is tartozott a berendezéshez és gyakorlatilag minden karnyújtásnyira volt, nem kellett sokat szaladgálni. Minden funkciót nagyon egzaktan, tudományosan közelített meg.

Első ránézésre a koncepció nem sokban különbözik a mai high-tech-minimalista stílusú konyháktól. De talán éppen azért, mert ha ma valaki a saját konyháját tervezi, még az IKEA konyhakatalógusában is ugyanezekkel a praktikus megoldásokkal találkozik, mindenütt a funkciók összehangolásáról, az U vagy L alakú konyha előnyeiről van szó. Az ergonomikus konyha volt Schütte-Lihotzky találmánya?

Amikor Ernst May, a frankfurti lakásépítési program kiötlője konyhát terveztetett, Schütte-Lihotzkynak már komoly, a konyhai tevékenység hatékonyságával foglalkozó szakirodalom állt a rendelkezésére. A századfordulótól kezdve, az ipari termelés racionalizálásával elhíresült taylorizmus hatására ugyanis egyre többen, főleg nők foglalkoztak a háztartási munka gazdaságossá tételével. Az amerikai Christine Frederick már 1912-ben könyvet jelentetett meg a konyha ergonómiájáról. Az előkészítés-főzés-mosogatás fázisainak összehangolásával, a konyhában rótt kilométerek és felesleges mozdulatok kiküszöbölésével ugyanis időt és energiát takarított meg a háziasszony. A frankfurti konyha mindezeket az alapelveket beépítette, de Schütte-Lihotzky nem saját tapasztalataira hagyatkozott, annál is inkább, mert egy későbbi interjújában bevallotta, hogy amikor a konyhát tervezte, nemhogy nem vezetett saját háztartást, de még főzni sem tudott! A frankfurti konyha tehát nem egy háztartást vezető nő innovációja, hanem az építész találmánya, aki a kor szellemét érvényesíti a konyhatervezésben. Ez a racionális tervezettség benne volt a levegőben, ahogy a Bauhaus funkcionalista, letisztult formavilágú tárgyai és bútorai is ezeket az ergonómiai alapelveket alkalmazták. A harmincas évekre a frankfurti konyhától függetlenül a városi bérházak garzonjaiban is megjelentek a kisebb, praktikus bútorzatú, részben beépített konyhák. Ezek már nem a paraszti életformához kapcsolódó vagy a munkáslakások lakókonyhái voltak, a konyhát és a benne folyó munkát leválasztották a lakás többi részéről. Manapság és már jó ideje éppen ellenkezőleg, a lakótér felé nyitott – bár attól még ugyanolyan kompakt rendszerű –, úgynevezett amerikai konyha a trend. Olyannyira, hogy idén nyáron a bécsi Hofmobiliendepot (a MAK, a bécsi iparművészeti múzeum bútorrészlege) Konyha/ bútor kiállításán már éppen a kevéssé flexibilis, beépített konyha felfejtésére tett kísérletet az EOOS designercsoport. Mobil, sokféleképpen összeállítható konyhabútoraik leginkább utazóládákra hasonlítanak. Ennek persze szintén volt már előképe, a hatvanas évek végén Virgilio Forchiassin „élettérnek” (Spazio Vivo) keresztelt tologatható, különféle módon összekapcsolható modulkonyhája.

A mi hatvanas évekbeli konyháink melyik utat választották?

A hatvanas évek kis alapterületű lakásaiba meg kellett találni a megfelelő minimális konyhaberendezést, ezért volt szükség a legkisebb helyigényű beépített, modulokból álló típuskonyhákra. Azért, hogy még jobban takarékoskodjanak a hellyel, kísérleteztek étkezőkonyhás megoldással, a konyha és étkező összekapcsolásával, de még olyan lakások is épültek ekkor, ahol a nappali egy leválasztott fülkéjében helyezték el a konyhát! Ez elsősorban a helytakarékossággal függött össze, nem a nők szerepének megváltozásával. Sőt, a nyitott konyha egyik előnyének általában azt tartották, hogy a nő főzés közben (ki más főzne?) figyelni tud az étkezőben játszó vagy tanuló gyerekekre. Ami az óbudai kísérleti lakótelepre készült igazán korszerű típuskonyha modelleket illeti, az úgynevezett „C-terv” keretében megvalósult pályázatsorozat (1958–59-ben) egyedülálló volt abban a tekintetben, hogy több lépcsőben egymásra épülő, logikusan megszerkesztett szisztéma volt. A szerkezeti és alaprajzi kísérleteket összehangolták a lakberendezési, például a lakásbútor- és a beépített konyhabútor-pályázatokkal. A díjnyertes konyhabútort sorozatgyártásra szánták, hogy felszereljék vele a tömegével felépülő típuslakásokat. Kovács Zsuzsa (Arnold Károllyal közös) megvalósított típuskonyhatervében még változatosan tagolt, vitrines, színezett felületű konyhaszekrény szerepel, az ötvenes évek áramvonalas, fagylaltszínű kredenceinek utódai. Időközben persze általános divat lett a beépített modulkonyha, az igényesebb magánépítésű lakásokba is ilyen került. Pintér Béla például a festő házaspár Kádár György és Túry Mária Széher úti modern műteremházába tervezett akkor a magánlakásokban még újdonságnak számító beépített konyhát, amit Túry Mária egyik festményén meg is örökített! A „C-terv” során készült téglaépítésű típusházak lakásainak legtöbbje kis alapterülete ellenére is kellemes, jól kihasználható. A Mináry Olga tervezte típusból például nagyon sok épült, ma is népszerűek. Sajnos mire tömegesen elterjedhettek volna ezek a komplex, rugalmasabb, vagyis az igényekhez mérten valamelyest variálhatóbb típusok, nyilvánvalóvá lett, hogy a hagyományos építési módszerekkel és anyagokkal nem lehet teljesíteni a „15 év alatt egymillió új lakás” tervet. Az óbudai kísérleti lakótelep ugyan megépült (ma is áll), de mire elkészült, változott a központi direktíva. A hagyományos építési módok túl lassúak voltak, gyorsabb technológiára volt szükség, és erre ekkor Európa-szerte a panel tűnt alkalmasnak. Már a hatvanas évek közepén létrehozták az első házgyárakat, amik ontani kezdték a paneleket. Hamarosan az első, Kovács Zsuzsa-féle típuskonyha helyett egy másik, a mai minimalista stílushoz közel álló, homogén fehér frontokkal lezárt, „doboz” konyhabútor sorozatgyártása kezdődött meg, a panellakótelepek konyháit már nagyrészt ezzel szerelték fel. Jellegét tekintve ez már a hatvanas évek internacionális modern stílusához illeszkedett. A panelépítésre való áttéréssel a lakások alapterülete nem nőtt, viszont a szerkezet rugalmatlansága (itt aztán nem lehetett falakat áthelyezni, még áttörni se nagyon) és a kevés alaprajzi típus miatt egyre kényelmetlenebbek lettek a lakások. Persze a költségek kényszerű lefaragása közben lassan mindent kispóroltak a konyhamodulból is, ami praktikussá tette volna. A hetvenes évek panelkonyhái így ha nem is használhatatlanná, de kényelmetlenné váltak.

De ezt megtámogatta a szocialista ideológia is, amely a dolgozó nők konyhai robot alól való felszabadását hirdette, nem?

Igen, sőt a konyha szerepének eliminálásában odáig mentek, hogy például a budafoki kísérleti lakótelepen főzésre gyakorlatilag alkalmatlan, úgynevezett „étkező-főzőfülkét” is kipróbáltak, olyan pár négyzetméter alapterületű helyiséget, ahol a fal mentén végighúzódó, keskeny, konzolszerű „asztal” mellett, mint fecskék a dróton ültek a családtagok. Valódi közös étkezésre, családi együttlétre teljességgel alkalmatlan térnek bizonyult. A központi elképzelés szerint a dolgozók és persze a gyerekek is a munkahelyükön, iskolában esznek majd meleg ételt, hétvégén pedig a lakótelepi olcsó étteremben ebédelnek. Ahogy a főzés, úgy a mosás sem a lakásban zajlott volna, hanem a lakótelepi mosodában (Patyolat), ez volt az úgynevezett „üzemeltetett lakás” kísérleti modellje. A szolgáltatóipar azonban nem volt képes lépést tartani ezzel az utópisztikus elképzeléssel, ami már Le Corbusier „lakógépének” is alapgondolata volt, ahol a lakások és lakóik tehermentesítése érdekében közösségi kiszolgálóhelyiségeket terveztek evésre, mosásra, gyerekmegőrzésre.

A MoMA említett konyhatörténeti kiállításán külön fejezetet szenteltek Nixon és Hruscsov híres konyhavitájának („Kitchen debate”), ahol az 1959-es moszkvai világkiállítás amerikai pavilonjában felépített kertvárosi modellház high-tech konyhájában nemcsak a fegyverkezési versenyről, hanem áttételesen a nők társadalmi szerepéről is szó esett.

A konyha metamorfózisa gender szempontból is feldolgozható folyamat, hiszen mindig hűen tükrözi a nők társadalmi szerepének alakulását.1 Az egyébként magyar származású Andrew Geller tervezte „amerikai csodakonyha” kiváló díszlete volt a hidegháború csúcspontján lefolytatott ideológiai vitának. Amerika a fogyasztási javak bőségére helyezte a hangsúlyt. Hatalmi fölényét a jobb életminőséggel jelezve, csúcsminőségű háztartási gépekkel kívánta megkönnyíteni az amerikai háziasszonyok munkáját, míg a szovjet vélemény szerint azért kell a házimunkát tudományos alapokon megszervezni és a konyhát modernizálni, hogy azzal a nők időt és energiát takarítsanak meg – amit aztán a főzésnél „társadalmilag értékesebb és hasznosabb munkára” fordíthatnak. Ez természetesen leegyszerűsített képlet, de a konyha fokozatos leépítése a lakótelepeken részben erre az elgondolásra vezethető vissza.

Idén tavasszal a MoME Inspiráló Designelmélet csoportja a Ponton Galériában kiállításon és konferencián idézett meg egy 1972–75 között lezajlott és a hazai designtörténetben egyedülálló reformkísérletet, melynek keretében csapatnyi fiatal építész, formatervező és szociológus mérte fel, hogyan lehetne a létező típusbútor, a berendezés és a használati eszközök összehangolásával és újratervezésével használhatóvá tenni a végletekig lebutított panelkonyhákat. Ez volt a mi konyhaforradalmunk? Sikeres volt?

Ez attól függ, hogy mit nevezünk sikernek. 1975-ben a BNV Otthon kiállításán külön részleget rendeztek be a Házgyári Konyhaprogramnak, ahol a kutatási folyamat végeredményeképpen számos gyártó (a Lampart, a Gránit Kőedénygyár, a Tisza Bútoripari Vállalat) olyan terméksorozatokkal állt elő, amelyeket ezek a fiatal tervezők több ezer lakótelepi család életmódjának és igényeinek felmérése után leszűrt tapasztalatokból kiindulva terveztek meg. A Konyhaprogram tulajdonképpen ugyanazt a kutató-tipizáló, összehangolt elemekre épülő, rendszerelvű gondolkodást folytatta, ami a Bauhausra és az 50-es évekbeli „C-tervre” is jellemző volt. Az új, sorozatgyártott tárgyak némelyike igazi piaci siker lett: Kovács Júlia közkedvelt üveg citromfacsarója és almareszelője még ma is sok háztartásban megtalálható, kiállta az idők próbáját. Más tárgyak éppen azért nem jutottak el a vásárlókig, mert nem sikerült a folyamatos sorozatgyártásukat megszervezni. Az adott körülmények között így utólag teljesen utópisztikus elképzelésnek tűnik a szocialista gazdaságtól ilyen, az igényekre épülő, piacorientált magatartást elvárni, rendszertervezési kísérletként azonban nagyon fontos. Ebből a szempontból is nagyon örülök, hogy a téma felmerült, és hogy a MOME tervezőszakos hallgatói maguk dolgozzák fel elődeik munkáját. Geiger Diána DLA-képzése témájául is a konyhatörténetet választotta, ő már a Kiscelli Múzeum óbudai kísérleti lakótelepet bemutató kiállítására összegyűjtötte a konyha változásait, melynek a hetvenes évekbeli reformkísérlet, a Konyhaprogram is fontos fejezete.

Miért kell a hatvanas-hetvenes évek tárgykultúrájával, életmódjával foglalkozni?

Ez a közelmúltunk és a jelenünk része is, mivel továbbra is ebben a környezetben élünk. Ahhoz, hogy reálisan ítéljük meg, jó lenne megérteni azokat az alkotói szándékokat, amik ezeket a tárgyakat, épületeket, városi tereket létrehozták. Nagyon sok kísérletezés, utópia jellemzi ezt az időszakot Amerikában és Nyugat-Európában éppen úgy, mint a volt szocialista országokban. A 20-as, 30-as évek új építészeti elveit a hatvanas években kísérelték meg átültetni a gyakorlatba. A tömegtermeléssel próbálták meg széles társadalmi rétegek életkörülményeit javítani, ez a gondolat meghatározó a korszakban. Persze a megvalósult építészeti és társadalmi ideák egy része zsákutcának bizonyult, és nem csak a szocialista országokban, ezt ma már látjuk. Erre éppen a konyha státuszának változása az egyik legjobb példa, a hatvanas években időpazarlásnak titulált főzés és szinte feleslegesnek feltüntetett konyha mára éppen ellenkezőleg, egy kultusz középpontja lett. Ugyanakkor a kudarcot vallott gondolatok vagy papíron maradt tervek nagy száma ellenére is lenyűgöző ennek a korszaknak a fantáziája és optimizmusa. Nálunk viszont a hatvanas-hetvenes évek építészetét a közvélemény egyértelműen a szocialista rendszerrel azonosítja, és elsősorban ezért nem tartja megóvandó értéknek.

Van műemléki védelem alatt álló épület vagy lakás az óbudai kísérleti lakótelepen? Érdekes lenne a hatvanas évek építészetét életnagyságú modellen tanulmányozni és egyben megvédeni a további átépítésektől.

Van még épen maradt, nagyrészt eredeti formájában megőrzött épület és lakás is, bár sokat közülük már leszigeteltek, átfestettek. A 2011-es kiállításon eredeti méretben rekonstruáltunk egy típuslakást – eredeti konyhával –, de tudomásom szerint még egyetlenegy sincs levédve. Ezért is lényeges a hatvanas-hetvenes évek tárgykultúráját, életmódját dokumentálni. Fontos a korszak építészetére, designtörténetére vonatkozó minden kutatás, kiállítás és főleg olyan kezdeményezés, amely az érintett lakóközösségek felé is hiteles információt közvetít. Jelenleg a korszak megítélésében a felszínes retró tárgykultusz és ehhez kapcsolódóan egy hamis nosztalgia jelenti az egyik végletet, a másikat pedig a Kádár-korszaknak és vele együtt a szocializmus építészetének totális elutasítása. Ha megismernénk ezt a korszakot, ha reális képet kapnánk az értékeiről és a tévedéseiről, otthonosabbnak érezhetnénk a közelmúltunkat. Ez viszont a mi szakmánk felelőssége. Most éppen egy ilyen kiállítási projekten dolgozunk, amely Budapest, Varsó és Kelet-Berlin szocialista építészetének örökségét hasonlítja majd össze. Értékes tapasztalatokat nyerhetünk azzal kapcsolatban is, hogy másutt miként boldogulnak a múltfeltárással és a megbékéléssel.

^{1 András Edit: A kávédarálótól a szputnyikig tanulmánya részletesen foglalkozik a korszak ez irányú kérdéseivel, mellékletben még a Hruscsov–Nixon-vita szövegét is közli. András Edit: A kávédarálótól a szputnyikig. Tárgykultúra és a nő az ideológia szolgálatában, Ars Hungarica, 2011.63, 38–61. o. (szerk.)}

A FRANKFURTI KONYHA

Az 1926-os Új Frankfurt tömeges lakásépítési program vezetője, Ernst May kérte fel az osztrák Margarete Schütte-Lihotzkyt (1897–2000), hogy helytakarékos és praktikus konyhát tervezzen kis alapterületű lakásokba. Az ő frankfurti konyha néven elhíresült konyhája lett a beépített konyhák prototípusa, amelyből három variációban 15 000 darabot gyártottak a frankfurti építkezésekhez. Margarete Lihotzky Gustav Klimt ajánlásával kezdte meg tanulmányait a bécsi Iparművészeti Iskola első női hallgatójaként, és ő volt az első, aki nő létére építészdiplomát szerzett Ausztriában. Ahogy később mesélte: 1916-ban még senki sem gondolta komolyan, hogy háza tervezését egy nőre bízza – ő maga sem. Mentora volt azonban Adolf Loos és a szociális lakásépítés bécsi szakembere, Anton Brenner, aki mellett a konyhatervezés művészetébe is beletanult, de a vasúti étkezőkocsik kényszerű helykihasználásra törekvő konyhafülkéje is inspirációs forrást jelentett számára (annál is inkább, mert saját háztartási tapasztalataira nemigen hagyatkozhatott, akkortájt még főzni sem tudott). Konyhájának eltolható ajtajú felső üveges szekrényeit és a mindenféle főzési alapanyag tárolására alkalmas, kézre álló fogantyúval ellátott, kihúzható alumínium „fiókjait” később számos helytakarékosságra törekvő modulkonyha felhasználta. A laboratóriumra hasonlító frankfurti konyha higiéniai szempontból is úttörő volt könnyen tisztán tartható linóleumpadlójával és lemosható felületeivel. (Jellegzetes kékesszürke színét sem puszta szeszélyből kapta, ez az árnyalat elméletileg távol tartja a legyeket.) Minimális alapterületen maximális helykihasználásra törekedett, egyszemélyes munkahelynek készült. Azt a véleményt, mely szerint a frankfurti konyha a háziasszonyt kizárja a családi, társasági életből és magányra ítéli egy börtöncellánál nem nagyobb konyhában – már a hatvanas, hetvenes évek feminista kritikája fogalmazta meg. Ugyanakkor a frankfurti konyhában alkalmazott ergonómiai alapelvek és a rendszerben való gondolkodás mind a mai napig a konyhatervezés alapját képezik. (Az IKEA konyha is sokat köszönhet neki, a svéd cég 1989-ben kitüntetést is adományozott Schütte-Lihotzkynak.) A designra érzékeny közönség időről időre újra felfedezi, s mivel nem sok eredeti frankfurti konyha maradt meg épségben, az aukciókon 30 ezer eurót is fizettek már egy jó állapotban lévő darabért. Bekerült a közgyűjteményekbe, a konyhából műtárgy lett. Frankfurt, Hamburg, Karlsruhe mellett a berlini Werkbundarchivban, sőt a 2011-es Counter Space kiállítás óta a New York-i MoMA-ban is megtekinthető egy-egy példánya, a bécsi Iparművészeti Múzeum (MAK) pedig 1990-ben készíttette el a képen látható pontos másolatát.

HÁZGYÁRI KONYHAPROGRAM 1972–75

A Konyhaprogram 1972 telén azzal a céllal indult, hogy „megteremtsék a házgyári lakásokban élő családok számára a konyhák zavartalan üzemeltetéséhez szükséges tárgyi feltételeket”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Pohárnok Mihály, Borz Kováts Sándor és Soltész György vezetésével építész, formatervező és szociológus egyetemi hallgatók csoportokat alakítva kérdeztek meg több mint ezer, az Újpalotai és a Kelenföldi lakótelepen élő családot, hogy mit és hogyan használnak panelkonyhájukban. Nemcsak kérdőívet töltettek ki, hanem alaprajzot készítettek, felmérték és lefényképezték, mit rejtenek a konyhaszekrények és milyen egyéni barkácsmegoldásokkal igyekeznek a beköltözők pótolni a hiányosságokat. Olyan „részletkérdésekre” is kiterjedt a figyelmük, hogy a mosogatás fázisai során milyen helyigényt mutat a kezek mozgása, hányféle előkészítő, főző- és tálalóedény szükséges a reggeli tea/kávé vagy a leggyakrabban főzött ételek, például a rántott hús vagy a paprikás csirke elkészítéséhez. Az adatok elemzését követően, közgazdász, pszichológus, egészségügyi és táplálkozástudományi szakemberek bevonásával rendszerben gondolkodva fogalmazták meg a tervezők számára a feladatot a különböző tárgyak megtervezésére. A konyhaszekrény standard méreteinek átgondolását vagy az egymásba rakható, többfunkciós edényekből kialakított, komplett készletek legyártását természetesen össze kellett hangolni a rendelkezésre álló technológiákkal és gyártási kapacitással. A Házgyári Konyhaprogram kézzelfogható eredményét az 1975-ös BNV Otthon kiállításán, külön részlegben mutatták be. Számos termék ma is használatban van, mások elkoptak az idők során. A hetvenes évek végére, különböző gazdasági és politikai folyamatok hatására a Konyhaprogram lelassult, majd befejeződött. A kísérlet azonban különösen a rendszerszemléletű gondolkodás továbbfejlesztése és az addig ismeretlen terepmunka módszerének alkalmazása révén fontos momentuma a hazai designtörténetnek.

Forrás:

Pohárnok Mihály: Egy tervezési kísérlet dokumentumaiból (A házgyári konyhaprogram négy éve) Sorozattervezés, rendszerszervezés, Művészet, 1977/8. 2–12. oldal

http://epiteszforum.hu/hazgyari-konyha-program-1972-1975