A köztéri művészetről francia szemmel Jeff Koons kapcsán. Interjú 2009-ből Laurent Le Bon kurátorral, aki a cikk megjelenése óta a metzi Pompidou Központ éléről a szeptemberben újra megnyíló párizsi Picasso Múzeum vezetői székébe ült 2014. június 3-án.

Laurent Le Bon a párizsi Pompidou Központ kurátora és évek óta vezetője a 2010-ben Metzben nyíló Pompidou Múzeumnak. Szenvedélyesen izgatja a kültérre vihető kortárs művészet, ennek legsikerültebb, illetve legszerencsétlenebb előfordulásairól pár hónapja publikálta a Múzeum a szabad ég alatt című könyvet. A Shigeru Ban és Jean de Gastines által közösen tervezett szuperinvenciózus épület maga is élő módon kapcsolódik a környezetéhez, a múzeum termei és a kinti terek állandó egymásba folyásában lehet majd a Pompidou közel hatvanezer tárgyból álló gyűjteményéből rendezett időszaki kiállításokat nézegetni. 

Melyiket tartja erősebbnek, egy múzeumon belüli hely-specifikus installációt vagy egy szabadtérbe jól elhelyezettet?
Nem tennék nagy különbséget a szabadtér és a múzeum között. Tulajdonképpen mindkettő köztér. Fontosabb maga az, hogy az alkotóművész kapjon megbízást, és része lehessen a megvalósításnak. Kell, hogy egy művésznek legyen álma, és ha azt valóra lehet váltani, akkor az a maga valójában tökéletes idea volt. Ugyanakkor beltérben gyakran nagyon rosszak a körülmények, túl sok a megkötés, és ezért lehet, hogy a szabadság jobb választás, hisz egy múzeumban minden letisztult és pontos, tehát valóban, lehet, hogy jobb a kültér.

Van kedvenc köztéri szobra?
Viccel válaszolnék, ha nem gond: a következő. Még nem találtam meg. A köztéri műalkotásokkal kapcsolatban nem beszélhetünk hierarchiáról. Nagyon bonyolult kérdés, és ha ebből a szempontból nézzük végig az elmúlt harminc év történetét Franciaországban, akkor egyértelműen látszik – rengeteg rossz mű készül közpénzből. A legfontosabb, hogy ezen elgondolkozzunk, és talán tegyük átmenetibbé ezeket a műalkotásokat, és később alakítsuk át őket tartósabbá, maradandóvá.

Jól értettem, hogy azt állítja, Franciaország tele van rémes műalkotással?
Nagyon is. Ennek oka egy az ötvenes években hozott törvény, az úgynevezett „egy százalékot a művészetnek”. Vannak művészek, akik erre specializálódtak, tehát kifejezetten köztérre készítenek műveket, és bizony sokszor nagyon rosszakat. Ezek gyakran faliszőnyegekben vagy kerámiákban öltenek testet; azaz olyan anyagokban, amelyek nélkülözik a reflexiót és lélek mélységét. Fontos, hogy a művészek egy konkrét kérdésre adjanak választ a munkával. Az ember nem úgy készít köztéri műalkotást, mintha a saját konyhájába csinálna valamilyen tárgyat. Szóval, ha pontos választ szeretnék adni, akkor azt kell mondanom, a misztérium határát súrolja minden megbízás. Mert nem biztos, hogy tudom a jó választ az adott kérdésre, és előfordulhat, hogy amit választok, nem lesz jó. De lehet, hogy később, a jövőben, az emberek csodálatosnak látják majd a művet.

A köztéri szobrokról egyből az jut az ember eszébe, hogy nem kirívóan érdekesek. Magyarországon rengeteg ilyen van – költők, művészek, korábbi érák politikusai. Gondolja, hogy bármilyen unalmas is egy szobor, egy kreatívan újragondolt környezetben izgalmassá, a kortárs művészet kritériumainak megfelelővé válhat?
Kérdésében már a válasz is benne van. A Budapesttől délre fekvő szoborpark szerintem pont ezt tudja. A kommunizmus legfontosabb szobrai itt egy új, átmeneti installáció részeivé válnak. Sokan mondják, hogy lenyűgöző hely, és ezzel én is egyetértek. De megnyugtatom, ugyanezek a típusú szobrok megtalálhatók voltak a demokratikus országokban is. Hasonlóan csúnya, buta és értelmetlen alkotásokkal találkozhatunk New Yorkban, Washingtonban vagy akár Franciaországban, akár még ma is. Ennek az az oka, hogy egy politikus mindig jobban szeretne egy bronzszobrot magáról, mint hogy el kelljen gondolkoznia azon, hogy mi is a művészet.

Hogy tetszik a Fourth Plinth Londonban?
Szerintem az utóbbi idők egyik legizgalmasabb kísérlete a köztéri művészet terén és szellemisége nagyon közel áll hozzám. Ragyogó ötlet, hogy ilyen átmeneti, rövid ideig látható műalkotásokkal ébresszünk gondolatokat az emberekben, és nagyon, nagyon jó élmény.

Kurátora volt a januárban zárt Jeff Koons-kiállításnak Versailles-ban.
Az ember életében talán csak egyszer van ilyen. Valóra vált álom. Szerencsésnek tartom magam, mert öt éven át szervezhettem rövid, két-három napos kiállításokat kortárs művészeknek oda. Majd új elnököt választottak, és biztos voltam benne, hogy a többi köztisztviselővel együtt engem is elküldenek. De nem így lett: az új elnök ragaszkodott hozzám. Igent mondtam, és ekkor jutott eszembe Jeff Koons. Koonsnak Franciaországban – talán Magyarországon is ez a helyzet – még sosem volt kiállítása közintézményben. A kiállítás kapcsán sokakat a Koons és Versailles mint történelmi műemlék közti kapcsolat érdekelt, de engem elsődlegesen az mozgatott, hogy kiállíthassam a műveit; hogy ezeket élőben is lehessen látni. Ma a virtualitás, az internet és a weboldalak világában élünk, ezek szintén egyfajta köztérnek minősülnek. Kurátorként azonban az is a munkám, hogy az embereket visszavezessem a valódi, élő szobrokhoz.

Hogyan ment maga a munka?
Nehéz volt megszerezni Koons műveit, de határozottan érdekes volt vele dolgozni. Megpróbáltuk különlegesen elhelyezni a szobrokat, így minden egyes alkotást külön terembe tettünk. Csak a szobraival dolgoztunk, egyfajta retrospektívként, ugyanakkor mellőzve a kronológiai sorrendet. Nagyon sikeresnek bizonyult a kiállítás, több mint egymillióan látták és nagy részük elégedetten távozott. Persze hatalmas vita robbant ki a kiállítás kapcsán, de ez inkább egy felszínes, média által generált jelenség volt. Azok, akik valóban eljöttek Versailles-ba megnézni Koons alkotásait azt mondták, hogy ez a tökéletes környezet számára. Versailles, a klasszikus építészet mintaképe a kiállítás által még barokkabbá vált, Koons szobrai pedig még klasszikusabbakká. Elég érdekes művészettörténeti mozzanat volt.

Ha 1+1=2, akkor mi az összeadás eredménye ilyenkor? Egyfelől adott egy kortárs művész, egy bombasztikusan látványos, popos szoborcsoporttal, a nagyközönség részéről talán felmerülő kérdéssel, hogy ezekben mi is a művészet. Másfelől meg van egy történelmi múltú, díszes és pompás helyszín, mint Versailles. Egyik oldalon valami kortárs és vicces, a másikon pedig valami kanonizálódott és régi. Ennek tükrében az 1 +1 ön szerint mennyi?
Ha nem bánja, annyiban módosítanék, hogy szerintem Koons nem annyira vicces vagy pop, mint inkább melankolikus művész. A művei, ha megfelelően értelmezik őket, kivétel nélkül az élet és még inkább a halál kérdésével foglalkoznak. Vegyük például a híres fémlufikat. Ezek mögött az örökkévalóság rejtőzik, és ha tudjuk azt is, hogy ez volt az az időszak az életében, amikor sok gondja volt a fiával, Ludwiggal, akit ezután már nem is láthatott többé, akkor egészen más fényben tűnnek fel a dolgok. Természetesen a versailles-i terek számomra a white box kiállítási technika megkérdőjelezését jelentik. Néha ki kell mondani, hogy másra van szükségünk. Tehát egy meg egy egyenlő Versailles-ban valóra vált álom. És lehet, hogy Jeff Koons számára a versailles-i kiállítás volt a csúcs.

Ő mit mondott erre? Hasonlóan látta?
Azt mondta, hogy ez volt élete legjelentősebb kiállítása, de nála sohasem lehet tudni. Koons igazi marketinges… De azt gondolom, ez a projekt mély nyomokat hagyott benne, és maga is nagyon érdekesnek találta. Korábban Berlinben a Neue Nationalgalerie-ben volt egy hatalmas kiállítása, amiről utána senki sem beszélt többet. Pedig hasonló munkái voltak kiállítva, mint itt, de ahogyan ebből is kiderül, a környezet és a tér bizonyos esetekben nagyon lényeges lehet.

A környezet és a tér már csak hitelesítő ereje miatt is fontos. A művek jelentősebbé, fontosabbá vagy lényegesebbé válnak miatta.
Mindenképpen. Ez teljesen elfogadott és normális dologgá nőtte ki magát a művészeti világban. Ilyen tér például a Castello di Rivoli Torinóban, de a Tate Modern is, amely a kortárs művészet otthona annak ellenére, hogy a harmincas években épült. Ha az ember a modernista építészet egyik kiemelkedő példájának számító Turbine Hallban állít ki, akkor az modernista, köztéri jelleget ad a műalkotásnak. Így egészen más a szemszög, és néha jobb is ezeket a munkákat ilyen környezetben vizsgálni. Néha szükség van egy kis zavarra, ami megtöri a teret, hogy jobban láthassuk a műalkotást.

Miből áll ma egy mai kurátor munkája?
Több meghatározás is létezik, de ahogyan ön is tudja, a mai kurátorok olyanok, mint a frusztrált művészek, és ezért nagyon rosszul határozzák meg saját munkájukat. Amúgy szerintem nagyon egyszerű. Nem kell mást tennünk, mint megbízni a művészekben és valóra váltani álmaikat. Olykor szenvedélyes, máskor lenyűgöző vagy akár csalóka dolgokkal találkozunk, de a mai világválságban egészen fantasztikus, hogy művészekkel foglalkozhatok.

Kell hozzá humor?
Naná! Bár sajnos a művészek és kurátorok közül sokan inkább rosszkedvű, szomorú lények, szinte nulla humorérzékkel. De ilyen az élet. Itt is úgy működik minden, mint máshol a világban.

És maga szomorú?
Talán nem is szomorú, de ahogy azt Koons művei kapcsán említettem, a művészet világát belengi a melankólia. Mindig jelen van a halál ellen folytatott harc, így ez a melankólia nem meglepő. A szépség, mondjuk, érdekes dolog, bár a 20. század jellemzően a művészet lázadása volt a hagyományos szépségideál ellen. Ezért fura ma azt mondani, hogy ezek a művek gyönyörűek… de nem is ez a mai művészet központi kérdése. Ennél pontosabban körülhatárolható politikai, társadalmi és gazdasági összefüggések vannak.

Mire készül Metzben?
A metzi múzeum ideiglenes kiállításokra specializálódik, amelyeket gyakran fogunk cserélni. Most épp megbízásokat adok művészeknek és a többi kurátornak. Emellett pedig két hét múlva nyílik utolsó kiállításom a Pompidou-ban Párizsban, Voids azaz Üres terek címmel. Visszatekintés lesz a 20. század azon kiállításaira, amelyek az üres teret választották központi motívumnak. Tíz olyan kiállítást gyűjtöttünk csokorba, amelyek teljesen üresek voltak, Yves Klein 1958-as kiállításától át egészen napjainkig, és megkértük az eredeti művészeket – Yves Klein kivételével természetesen –, hogy tegyék ezeket a kiállításokat ismét aktuálissá, maivá. Ha tehát két hét múlva ellátogat a párizsi Centre Pompidou-ba, akkor egy üres múzeumot talál majd.