Becsapott generáció tagjának érzem magam… - Látogatóban Major János grafikusnál

Marton Éva

Egészen fiatalon kezdett el komolyan rajzolni, Jaschik Álmos iskolájába járt. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Jaschikhoz már gyerekkoromban jártam. Anyám íratott be hozzá, s nem lehettem több ekkor tizenkét évesnél. Három évig, a haláláig tanultam nála. Jaschikra mint egy Leonardo da Vincire tekintettem, lestem minden mozdulatát, s a perspektívát nála tanultam meg. Utána kerültem a Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a Főiskolára.

A főiskola nem volt egészen zökkenőmentes, hisz menet közben egyszer kitették onnan.
1955-ben történt, s azért volt meglepő, mert addig minden tárgyból jelesem volt. De abban az évben festésből is meg rajzolásból is elégtelent kaptam, ami egyet jelentett azzal, hogy többet nem is veszik vissza azt, akit így eltávolítottak, hisz tehetségtelennek nyilvánították.

Gondolom, nem ez lehetett a valós ok.
Négyünket tanácsoltak el ekkor, s mint később megtudtuk az igazi okát, az akkori osztályfőnökünkbe, Bán Bélába (aki félévben otthagyta a főiskolát) akartak még utólag belerúgni azzal az indokkal, hogy tönkretette a diákjait. Persze ez nem volt igaz. Négyünket különböző osztályokba raktak, én ekkor kerültem Hincz Gyulához, de az év végén mindannyiunkat eltanácsoltak. Én nem hittem, hogy még egyszer visszakerülhetek, mégis úgy éreztem, olyan tíz év van mögöttem, hogy a művészeti pályát már nem lehet feladni.
 

fotó: Lugosi Lugo László

Ekkor arra kényszerült, hogy munkát vállaljon.
Az Orion gyárban találtam állást, de közben már azzal biztattak, hogy amint lehetséges, visszavesznek a főiskolára.

Úgy tűnik, az Orion gyár munkásvilága hatott az akkori képeire.
Ez a szocialista realizmus időszaka volt, s én is ilyen stílusban, de nagyon modernül akartam rajzolni. Olyanokat tartottam követendő elődöknek, mint például Derkovits. Modernebb hangvételű művészetet akartam csinálni. A gyárban munkásnőket rajzoltam, a mai napig őrzök ebből néhány vázlatot.
Amikor visszavettek a főiskolára, terveztem Munkásnők címmel egy rézkarc-sorozatot. Abban az időben ez részben divat is volt, másrészt engem ez akkor valóban lelkesített. 1959-ben diplomáztam. Ék Sándor azt mondta a diplomamunkámra: „Látom, János, már eljutott az ókorba, de mondja, mikor jut el az újkorba?” Ekkor robbant be a művészetbe Kondor Béla, aki nyilván hatással volt rám, de emellett a német grafikusokat is kedveltem, Grünewaldot, Schongauert. És ezeknek a képeknek az atmoszférája jelenhetett meg ekkor az én képeimen is. Grafika szakon végeztem, a diplomamunkám pedig egy munkásnők életéből vett jelenet volt. Képeim hangulata tragikus és komor volt, de arra gondoltam, ha a Kondornak ezzel sikere van, talán én is elérhetek velük valamit. Ez aztán elmaradt, pedig egy komoly, nagy sorozatot terveztem, amiből két-három rajz készült el, a többit kidobtam, mert nem tetszettek.

 

Derkovits szeretetéből, hatásából mi maradt meg a későbbiekben?
Derkovitsnak főleg az ötletességét szerettem. Például a Nemzedékek című képén, amely talán a leghíresebb műve, tükrök vetítik össze a két mezőt, úgy néz ki, mintha montázs lenne, de tükrökkel hozta létre a látványt. Később ezt én a Scharf Móric képemnél alkalmaztam, igaz, nem tükrökkel, de hatásában hasonló volt. Ugyanebből eredeztetem azt a későbbi képemet is, ahol arcomat egy tükörből nézem, a testemen pedig úgy tekintek végig, ahogy azt látjuk. Tehát ezt a kettőt, az önnézést és a tükörből való nézést egy képben hoztam össze. Ezeket az ötleteimet én mind a Derkovitshoz kötöm.

1959-ben friss diplomásként milyen lehetőségei voltak?
Nem nagyon voltak lehetőségek, a Képzőművészeti Alapnak dolgoztam és a Képcsarnok megrendeléseire rajzoltam. Igaz, ekkor már a kiállításra készült képeimből is vettek olykor, de az olyan minimális összeg volt, hogy nem nagyon lehetett belőle megélni.
 

fotó: Lugosi Lugo László

Behatároltak voltak-e azok a témák, amelyeket az Alapnak lehetett eladni?
Ezek mind megbízások voltak, mint például a felszabadulási sorozat, melyből én Würtz Ádámmal Tolna megyét kaptam. Egy másik ilyen rézkarcom témája például a faddi száz férőhelyes istálló elkészítése volt. Erre persze a megye nagyon büszke volt, így hát ezt kellett csinálnom. Szörnyű kínszenvedés volt számomra, hisz úgy gondolom, ebben az időben már egyéni hangvétele volt a képeimnek, de abban a stílusban nem lehetett megcsinálni, visszadobták volna.
Miközben dolgoztam az Alapnak, otthon is állandóan rajzoltam, s abban reménykedtem, ha felfedeznek, az általam kedvelt képekből is meg tudok majd élni. Ebben az időben készítettem a már említett Scharf Móric emlékezete című képemet. Izgatott a történet, ekkor már olvastam Eötvös erről szóló művét is.
Eredetileg temetőt, zsinagógát terveztem a kép központi részére, mely lepusztult hangulatot árasztott volna. Később megváltoztattam a képet, és a fő motívuma egy halott nő, s annak kifordult anyaméhe lett. A kép többi részletét, a zsidó sírköveket, a nyitott ablakot mind meghagytam. A kitárt ablakkeretet újságpapírral fedtem be, melyre egy Hitlerrel kapcsolatos történetet írtam, hogy miként üldözött halálba egy színésznőt, aki egy zsidó emberbe volt szerelmes.
Úgy néz ki, mintha montázs lenne, de nem az, hanem egy valóságos tér-élmény. Ekkor fejlesztettem ki azt a sajátságos technikámat, melyet itt is alkalmazok. Olyan tárgyakat használtam, amelyek egyben lenyomtathatóak is voltak: a kezemet, vagy például a függönyön eredeti csipke van lenyomtatva, zsidó imakönyvekből héber szövegeket nyomtattam ki. Így a lemezen minden nyomtatott tárgynak dokumentatív jellege van, ugyanakkor mégsem azonos az eredeti, lefényképezett tárggyal, s így elidegenítő hatása van. Másrészről modern volt, szürrealizmushoz közeli, mégis realista, vagyis aminek szántam.
...

 


2006/3. 64-69. o.