EMBERNEK ÉRZEM MAGAM...
BESZÉLGETÉS PADOS GÁBORRAL, AZ acb GALÉRIA TULAJDONOSÁVAL ÉS KÜRTI EMESÉVEL, A GALÉRIÁHOZ TARTOZÓ KUTATÓBÁZIS, A RESEARCHLAB VEZETŐJÉVEL
Topor Tünde: Először Emesétől kérdezek: egy kereskedelmi galéria kutatási programjának vezetője lettél. Valóban nagyszerű, hogy egy magángaléria közérdekű kutatást finanszíroz, és erre múzeumból „kiugrott” művészettörténészt alkalmaz, de kíváncsi vagyok, vannak-e ebben ütközőpontok? Nem akarok kiszúrni veled, ezért inkább csak azt kérdezem, mennyire értesz egyet a Gábor-féle intézménykritikával? Hiszen nyilvánvaló, hogy már a kutatóegység felállítása is elégedetlenséget fejez ki a hivatalos intézmények kutatói tevékenységével szemben.
Kürti Emese: Az önmagában is kritika, hogy én kiléptem az állami intézményrendszerből, és egy magánintézmény keretei között folytatom. Az, hogy úgy éreztem, itt találok hátteret a hatvanas-hetvenes évek művészetének kutatásához, már önmagában is jelzés. A magyar múzeumok kevéssé elkötelezettek az avantgárd kutatása iránt, és bár vannak pozitív fejlemények az utóbbi egy-két évben (mint például a Kassák Múzeumban folyó hatvanas-hetvenes évek-kutatás, amelynek magam is résztvevője vagyok), ennek hátterében inkább a műkereskedelemben tapasztalható konjunktúra állhat. Pados Gábor: Bocsánat, szeretném jelezni, hogy nem intézménykritikai szempontok vezéreltek az acb kutatóegységének a megalapításakor, pusztán gyakorlati szempontok.
A Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlásai révén állami tulajdonba kerülnek fontos műtárgy- és dokumentumgyűjtemények. Az Artpool tulajdonképpen a Szépművészeti Múzeum egyik alosztálya lett, ami vitathatatlanul üdvözlendő fejlemény, de így más csatornákra terelődött a gyűjteményezés; a múzeumoknak elég kicsi a keretük erre. Miként értékelitek ezt a folyamatot?
K. E.: Két különböző dologról van szó. Az egyik a finanszírozás, a másik a szakmai preferencia kérdése. Az, hogy az avantgárd alulreprezentált a magyar közgyűjteményekben, nem feltétlenül pénz kérdése, azelőtt sem vásároltak, amikor még inkább volt keretük rá.
P. G.: Azért a Bencsik Barna vezette Ludwig Múzeumot említsük meg, mert az ő gyűjteményezési stratégiája kivételt jelentett, akkor többek között Szentjóbytól, Ladiktól, Hajastól, Pauertől is vásárolt műveket a gyűjtemény.
És a Nemzeti Galériába is kerültek neoavantgárd művek elég szép számmal, meg szerintem a Ludwigba is valamennyi, még Bencsik Barna előtt, Néray Katalinnak köszönhetően.
K. E.: Igen, tagadhatatlan, az MNG gyűjteménye lényegesen jobb helyzetben van, és szélesebb a gyűjteményezési spektruma. De belép a definíciós kérdés: mit tekintünk neoavantgárdnak? A bekerülési arányokat tekintve nem mindegy, hogy van mondjuk húsz Lakner László-festményük, de ehhez képest milyen súllyal képviselteti magát az akcionizmus, vagy olyan műfajok, mint az objekt, az experimentális film, esetleg a hangköltészet? Ezen a téren rettenetes hiányok vannak, és az én definícióm szerint (is) ezek a műfajok jelentik a neoavantgárdot, nem pedig csak a festészet progresszív irányzata. Mindenképpen lépték- és szemléletváltásra volna szükség.
De arról mit gondoltok, hogy végül is az intézményi gyűjteménygyarapítás a pénzhiány miatt elég nehézkes, miközben, ahogy arra már Emese is utalt az előbb, konjunktúra van. A műkereskedelemben felgyülemlett információigény és tudásanyag kezdi átstrukturálni a képet, és a kortárs gyűjteményépítésben is bekövetkezni látszik az, ami a klasszikus modern magyar művészet esetében már megtörtént (ennek kapcsán elsősorban Kieselbach Tamást szokták emlegetni), vagyis hogy a műkereskedelem szereplői átírják a kánont. Amit most ti is megkezdtetek.
P. G.: Azért ez így kicsit összeesküvéselmélet- ízű… Inkább megfordítanám. Az igaz, hogy az első Bookmarks kiállítás kapcsán elindult valami, de úgy gondolom, egyelőre senki sincs semmiről lekésve. Ebben a történetben is a nemzetközi figyelem a legfontosabb, és nagyon jó lenne, ha a magyar múzeumok (még időben) észbe kapnának, és megvásárolnának olyan fontos műveket, amelyeknek mindenképpen Magyarországon kellene maradniuk. Ez most nyilván furán hangzik egy galerista szájából.
Erre mondom, hogy szerintem észbe kaptak, de miből...
K. E.: Nem annyira hangzik furán, mert ha végignézed a huszadik század gyűjtéstörténetét, akkor ez is beleillik abba a trendbe, hogy általában a műkereskedelem generálja azt a folyamatot, amely egy idő után a szakmai csatornákon keresztül érezteti hatását a múzeumok gyűjteményezési praxisában. Azok a darabok, amik illeszkednének az adott gyűjteménybe, előbb-utóbb oda is kerülnek.
Értem. Mikor kezdődött az együttműködésetek, mikor jött létre a ResearchLab?
P. G.: Tavaly év elején dolgoztunk együtt Altorjay Gábor kiállításán, azután folyamatosan kértem tanácsokat Emesétől neoavantgárd kérdésekben. És aztán csaknem egy évig könyörögtem térden állva (nevetnek), hogy kötélnek álljon.
Az acb Galériában egyébként négy művészettörténész dolgozik és folyamatos, adott esetben elég komoly viták előznek meg minden fontos döntést.
Emese, hogy írható le a munkaköröd? Min dolgozol, milyen projektjeitek vannak jelenleg? Van-e már olyasmi, amit ennek az együttműködésnek az eredményeként lehet prezentálni?
K. E.: Az eredeti elképzelés az volt, hogy úgynevezett hálózati kutatást végezve, szimultán módon kutatok életműveket, olyan művészekét, akik az acb Galériához tartoznak és olyanokét is, akik különféle együttműködések révén kerültek kapcsolatba velük. Eredendően kutatási és publikációs tevékenységről volt szó. Valamint arról, hogy megállapodásunk értelmében az acb a magyarországi akcionizmust feldolgozó kötet mögé áll, amin egyébként már évek óta dolgozom. Idővel aztán az eredetileg vállalt tevékenység kiállításrendezéssel is kibővült. Idén februárban létrehoztuk az acb NA galériát, amely lényegében a kutatói tevékenységet vizualizálja és kizárólag (neo)avantgárd kiállításoknak ad helyet. Szeretnénk, ha ez a hely, már csak léptékénél fogva is, projekt- roomszerűen működne. A kiállítások egy-egy művész experimentális motívumaira összpontosítanának, de tervezünk kisebb léptékű monografikus bemutatókat is. Az első kiállítás egy csoport tevékenységét dolgozta fel, a Bosch+Boschét, amely a jugoszláv és a magyar neoavantgárd kölcsönösségének fantasztikusan érdekes, progresszív jelensége volt. És a hangsúly itt az együttműködésen van. A szabadkai és újvidéki művészek szerves részét képezték a radikális jugoszláv avantgárdnak, a kassáki hagyományt vitték tovább, mindezt szoros együttműködésben a magyar avantgárddal, többek közt Erdély Miklóssal, Szentjóby Tamással, Hajas Tiborral és Galántai Györggyel. A kiállításhoz kísérő kiadvány is készült, szintén első a tervezett publikációk közül, kizárólag angol nyelven. A következő kiállítás, még ehhez a témához kapcsolódva, Ladik Katalin tevékenységére fókuszál.
P. G.: Hivatalosan még nem biztos semmi, de Ladik Kati iránt erősen érdeklődnek a documenta 14 kurátorai. Hendrik Folkerts tavaly nyáron meglátogatta őt Budapesten, április elején pedig Athénban már részt is vett egy performansszal a documenta 14 felvezető programjában. Nagy elégtétel ez nekünk.
Hurrá, erősödik a női vonal nálatok is...
K. E.: Két helyszínen, az acb-ben és az NA galériában mutatjuk be az életmű különböző oldalait: performansz-művészetét, a body art műveket, illetve hangköltészetét, amihez kollázsok és partitúrák is tartoznak. Ezeket a hanganyagokkal együtt állítjuk ki. Ő szerintem az utóbbi évek nagy felfedezése, nagy meglepetést okoz majd a közönségnek is, azt remélem. Ladik Katalin személye azért is fontos, mert külföldi kurátorok rendszeresen felteszik a kérdést, hogy hol van a női pozíció a magyar neoavantgárdban. Ladik magyar nyelvű költőként és performerként Budapesten és Jugoszláviában is rendkívül aktív volt, a hatvanas évek legvégén pedig ő volt az első női művész Jugoszláviában, aki saját testét a hanggal és a költészettel egyenrangú médiumként kezelte. Ez a médiumfelfogás és attitűd végre beilleszthető a magyarországi avantgárd narratívába is.
Magyarországon Ladik Katalin egyedülálló volt ebben a műfajban?
K. E.: Abban az időszakban igen, később Kele Judit vagy Drozdik Orsolya reflektált saját női pozíciójára. De Ladik Kati 1969 körül kezdte megvalósítani kiterjesztett költészetként felfogható performanszait. Első budapesti bemutatkozására 1970- ben került sor, a költő Balaskó Jenővel volt közös estjük a József Attila Művelődési Házban. El lehet képzelni, milyen felfordulást okozott a konzervatív, de még a progresszív magyarországi közegben is, amikor meztelen testére medvebőrt húzott, és egy bőrdudából a legkevésbé sem konvencionális hangokat csalta elő. Gyertyákkal és dobokkal egy szürreális- erotikus performanszot mutatott be, amelyet egyébként titkosszolgálati jegyzőkönyvek is rögzítettek.
Visszatekintve, a kutatásaid alapján milyennek látod ezt a közeget? A nagy általánosítással konzervatívnak tartott közönségtől eltekintve, és csak az avantgárd közegre koncentrálva: mennyire látod azt is hímsovinisztának?
K. E.: Abszolút férficentrikus közeg volt, ez tagadhatatlan. De nemcsak itt, hanem Jugoszláviában is, bár az ottani tömegmédia nagyon sokat oldott ezen. Éppen amikor Kati csinálni kezdte az akcióit, a popkultúra révén már beszivárgott egy teljesen más típusú nőfelfogás, ami Magyarországon még egyáltalán nem volt jelen. Ugyanakkor tevékenységének nagyon jellegzetes vonása volt egyfajta hétköznapi feminizmus. Az akciók folyamatosan visszatérő motívuma az utalás valamiféle nem nélküli állapot elérésére. Az androgün-motívum azért olyan fontos a művészetében, mert a hétköznapokban állandóan meg kellett küzdenie a férfikollégákkal és művészpartnerekkel a művészet jogáért. Korántsem beszélhetünk kiegyenlített viszonyokról, komoly hierarchia, az alá-fölé rendeltség terepe volt a művészeti közeg abban a korszakban. Is. Jugoszláviában és Magyarországon is. És olyan sokat nem változott ez a közeg a hatvanas évek óta, sőt. Egyébként a happening, a performansz, a body art vagy az audiovizuális költészet műfaja még mindig az elfogadtatás fázisában van Magyarországon. Saját művészettörténész-kollégáimmal is meg kell küzdenem olykor, amit teljesen elképesztőnek tartok.
Maradjunk még a női vonalnál…
K. E.: Ladik elképesztően tudatosan reflektált a genderkérdésre, ami aztán végképp extrém ritka ebben a korszakban és közegben.
Nincs ebben semmi visszavetítés? Legalábbis a megfogalmazásban: tényleg mennyire „reflektált tudatosan a genderkérdésre” például azzal, hogy elsőként „dobta le a ruhát” a hatvanas évek végén – ahogy az el is hangzott egy beszélgetésben?
K. E.: Ő sosem volt tagja valamelyik feminista mozgalomnak, ha erre gondolsz, noha kapcsolatban volt más, jugoszláviai női művészekkel, és azt sem mondanám, hogy kidolgozott teoretikus apparátussal dolgozott volna. Ezért használom vele kapcsolatban a hétköznapi feminizmus fogalmát. De ha megnézed pl. az 1970-es, temerini performansz fotóit, ahol cigarettázó, öltönyös férfiak majd megőrülnek érte, vagy a Csernik Attilával közös testpecsételést, akkor látod, mennyire tudatában van annak, mekkora médium a test.
Én a nyolcvanas években láttam, és arra emlékszem, hogy akkor nem nagyon tudták (vagy tudtuk) hová tenni mint jelenséget.
K. E.: A nyolcvanas évek performanszai már egészen mások voltak, mint a hetvenes évek eleji erotikus-sámánakciók. Bonyolultabbá vált a szimbolikájuk, átalakult az eszközhasználatuk, és megváltozott a környezet is. Ráadául te annak a következményét láthattad a nyolcvanas években, hogy a magyarországi média bulváreszközökkel közelítette meg a Ladik-jelenséget, és kiemelte belőle a meztelenség motívumát. Ennek a hatását máig lehet érzékelni vele kapcsolatban, és ez megint csak a közeget minősíti. De tény, hogy a nyolcvanas évekre ő már egy mediatizált ikon volt Jugoszláviában és Magyarországon is. Nemcsak televíziós fellépései voltak, hanem experimentális és narratív filmekben is játszott. Az undergroundhoz tartozott, de a félhivatalos kultúra is elkezdte kisajátítani.
Nincs benne a hatvanas-hetvenes évek Nyugatról beszivárgó szexuális forradalma, testkép-változása is az akcióiban? Jugoszlávia, Újvidék nyitottabbnak számított ebből a szempontból is?
K. E.: De, abszolút benne van, épp erről írt legutóbb David Crowley a Nottingham Contemporary katalógusában vele kapcsolatban. Ugyanakkor dokumentumaink vannak arról is, hogy miként reagált a jugoszláviai nyilvánosság és a magyarországi titkosszolgálat ezekre a radikális akciókra, melyek következtében elveszítette az állását és ma már megkérdőjelezhető súlyú ideologikus retorzió is érte: kizárták a pártból. A magánéletében pedig választania kellett, hogy a performativitást (értsd: a művészi praxist) folytatja, vagy rendes feleség lesz-e inkább. A végkifejletet ismerjük.
Abban, amit a hetvenes évek elején csinált, nem volt valami sokkal vadabb, zsigeri, balkáni elem is? Mint Marina Abramovićnál például... És ami szintén eléggé hiányzott innen.
K. E.: Én semmiképp nem szeretném a balkáni radikális feminista szerepébe kényszeríteni Ladik Katalint, mert nem volna hiteles. Balkáni effektusokról nyilván lehet beszélni, már csak a nyelv, az együttműködések és a témaválasztások miatt is. De ő egy olyan multietnikus közegben működött, ahol az anyanyelve magyar volt, magyarul írt verset, miközben a magyar és a balkáni folklór elemeit egyaránt használta. A folklór progresszív újraértelmezése fontos eleme a műveinek, ugyanúgy, mint a test vagy a Cage utáni experimentális zenefelfogás. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy bár költőként indult, gyakorló színész is volt, és a testnyelv természetes volt a számára. De hogy ennek legkevésbé sem tradicionális technikáit alkalmazza, az a happening műfajával való találkozásától datálódik. Szentjóby Tamással való levelezésük eredményeképpen, 1968 május elsején Szentjóby megrendezte UFO című happening- találkájukat. Ez adta az impulzust Ladik saját performanszainak elindításához. Amit ő úgy interpretál, hogy kereste a helyét ebben a férfidominanciájú kulturális közegben, és egyértelművé vált számára, hogy a saját nyelv és saját hang a saját testének használatát jelentheti. Amikor egyedüli nőként a Bosch+Bosch csoportban működött, eleinte megpróbált alkalmazkodni azokhoz a médiumokhoz, pozíciókhoz, amelyeket a csoporton belül a férfiak gyakoroltak. Ebből született egykét politikusabb műve, mint például az Identification vagy Az Újvidék leeresztése a Dunán, de ezek a konceptuális praxisok nem elégítették ki, és saját médiumokat keresett, mint például a női magazinokból kivagdosott szabásminták, amelyekből leénekelhető kollázsokat készített. És természetesen a voko-vizuális performanszokat. Nála a performansz sosem csak a testről szól, nem önmagában a meztelenség szubverzív, felkavaró vagy provokatív, hanem a hang. A fónikus költészet. Ezt fotódokumentációban nehéz lenne érzékeltetni, de szerencsére vannak hangfelvételek is.
Milyen más kutatási és kiállítási terveitek vannak?
K. E.: Ez kicsit még plauzibilis. Júniusban Tót Endre mail art műveiből mutatunk be válogatást, Bak Imre korai, rég elfelejtett nyomatait állítjuk ki, aztán Vető János következik szeptemberben. A Pécsi Műhellyel is szeretnénk alaposabban foglalkozni, elsőként Ficzek Ferenccel, és aztán be szeretnénk mutatni Pinczehelyi, Halász, Kismányoki és Szijártó korai darabjait is. Angol nyelvű könyvsorozatunkban a tervek szerint a Ladik Katalin-monográfia lesz a következő, időközben pedig be szeretném fejezni a Szentjóby-könyvemet, és Tót Endre életművének feldolgozása is a legfontosabb preferenciák között szerepel.
P. G.: A valenciai Espaivisor galériával együttműködésben szervezünk egy neoavantgárd kiállítást kilenc művésszel a mi anyagunkból, április 22-től. A tavalyelőtti kölni vásárra mentünk ki felmérni a terepet, hogy hol lehetne megrendezni a Bookmarkst, meg egyáltalán milyen a kölni vásár, ott tévedtünk be a standjukra és összeismerkedtünk. A kölni Bookmarks aztán nagyon tetszett nekik, a galéria vezetője, Mira Bernabeu eljött Pestre és három napon át nézte az általunk összegyűjtött anyagot, iszonyú lelkes volt. Nyugati galerista elvétve talál már csak vintage anyagot, neki ez elképesztő szituációnak, mondhatni aranybányának tűnt. Ő akarta megrendezni az első spanyolországi magyar neoavantgárd kiállítást.
Emesének el kell mennie, úgyhogy Gábor most már végképp te jössz: Mik az ambícióid? Gyakorlatilag kezdesz intézményként működni, a Ludwig Múzeum volt munkatársainak egy része itt dolgozik nálad, kutattok, a kutatások eredményét kiállítjátok, miközben folyik tovább a normál galériás munka is, más jellegű kiállításokkal, vásárokkal.
P. G.: Esküszöm, nincsenek előre elkészített és pontosan kidolgozott terveim, nem azért fejlődik az acb, mert lebeg előttem egy ideálkép, hogy mi szeretne lenni ez a galéria és én mi más szeretnék lenni a galeristához képest. Mindig az előttünk álló feladat kívánja meg, hogy továbblépjek valamilyen irányban. A ResearchLab új galériájával kapcsolatban sem volt betervezve, hogy nyitok egy újabb helyet, de Emese és az én neoavantgárd iránti rajongásomból adódott, hogy úgy éreztem, sokkal jobb, ha nemcsak egy kutatóbarlang mélyén születnek a könyvek, hanem ebből meg is tudunk valamit mutatni. Ha a meglévő két tér kiállítási programjába igyekeztem volna a neoavantgárd témát is beszorítani, akkor az a fiatal művészek kiállítási lehetőségeinek rovására ment volna, akikkel továbbra is ugyanolyan intenzitással szeretnék foglalkozni, mint eddig. Szükségünk lett tehát még egy térre.
Miért tartottad annyira fontosnak, hogy külön néven kutatóegység jöjjön létre a galérián belül?
P. G.: Nem fontosnak, hanem elengedhetetlennek tartottam. Éppen úgy, ahogy egy idegen országban útikönyvre van szükségünk, ezen a területen is szükségünk lenne „útikönyvekre”, hogy egy-egy lépcsőfokkal feljebb léphessünk mondjuk a nemzetközi színtéren, de ezek a könyvek nem íródtak meg. A kívülálló, egy külföldi érdeklődő egyszerűen nem igazodik el ebben a történetben. Ez nemcsak a neovantgárdra igaz, a kortársakat sem érti, hiszen nem tudja, ők miből merítenek, honnan jöttek. A fiatal konceptművészeket, akikkel foglalkozunk, Szalay Pétert vagy a Société Réaliste-ot – hogy csak két nevet említsek – nehéz megérteni, ha a gyökereiket nem ismerjük. Évek óta éreztem ennek a hiányát még azelőtt, hogy neoavantgárddal kezdtünk volna foglalkozni. A külföldi vásárokon is megtapasztaltuk, hogy hiába követünk el mindent, nagyon nehezen mennek át a fiatal művészeink, nem tudják őket hová tenni, nincs referencia, vonatkoztatási pont. Szerencsés egybeesés volt, hogy a neoavantgárd művészkör, akikkel foglalkozunk, pont megegyezik Emese kutatási területével, így jöhetett létre ez az együttműködés.
Miből finanszírozod a kutatást, ami tulajdonképpen állami/ intézményi feladat lenne?Hiszen az eddig felsorolt tervek és elindított projektek komoly költségvonzattal rendelkeznek. Igazak a hírek, hogy te is kaptál már ehhez támogatást?
P. G.: Én magam sem zárkózom el attól, hogy közpénzt is felhasználjunk a kutatás finanszírozásra, állami pénzekre is fogunk pályázni, ha alkalom nyílik rá. Alapvetően azonban a galéria működéséből, az eladásokból szeretném finanszírozni. Az sem kizárt, hogy néhány barátomat, akik valamilyen szinten, egy-egy mű révén érdekeltek az adott művészre vonatkozó kutatásban, megkérdezem, hogy támogatják- e a projektet. De reményeim szerint a ResearchLab is kidolgozza magát és a könyvek is piacot találnak, esetleg építenek. Hál’ istennek előző életemből fakadóan megvan mindenem: házam, nyaralóm, autóm, nincsenek ezenfelül extra igényeim, a megkeresett pénzt szívesen fordítom erre. Nekem ez bejön, ettől szimpatikus embernek érzem magam. Embernek érzem magam… Legyen ez a cím! (nevet)
Sokan elmondták már rólad, hogy kineveled a saját gyűjtői körödet, együtt fejlődtök, vagyis amikor megakad a szemed egy-egy, gyűjtői szempontból finoman szólva is kevéssé szokványos anyagon, akkor viszed magaddal őket is. Mikor jöttél rá, hogy a gyűjtőidet képezned kell?
P. G.: Erre pont akkor jöttem rá, amikor nem voltak még gyűjtőim, és köztudott, hogy gyűjtő nélkül nem működik egyetlen galéria sem. Továbbá rájöttem, hogy a gyűjtők nem a fán nőnek. 2003-ban, amikor megnyitottuk az acb-t, volt kb. három potens figura, aki egyáltalán érdeklődött a kortárs képzőművészet iránt. Előfordulhatott volna az, hogy ezen a három gyűjtőn tépi magát az összes kortárs galéria. Vagy elindulhattam egy olyan úton, hogy az ismeretségi, baráti körömből igyekeztem becsábítani az erre fogékony kisebbséget, akikből majd előbb-utóbb gyűjtő lehet. Ebben ott a lehetősége annak is, hogy egy-egy ember számára ez szenvedéllyé válik, ebben tényleg kiélheti magát, lásd például Alföldi Robi fotógyűjteményét. Ha egy jó gyűjteményt megfelelő körülmények között állítanak ki, akkor nagy titkok nem maradnak, mert hamar kiderül, mekkora tudás és mekkora szenvedély rejlik a gyűjtemény mögött.
Tudhatod, hiszen te is gyűjtesz. Viszont az sem marad titokban, mit érdemes gyűjteni. Mennyivel jársz a vásárlóid előtt, van ebben valamiféle időzítés?
P. G.: Nagyon fontos dolgot szeretnék mondani. Legalábbis számomra nagyon fontosat. A műkereskedő és a galerista között az én értékrendemben fényévnyi különbség van. A műkereskedő kavar, általában a legjobb dolgokat elteszi magának, lezsírozza és a lehető legjobb pillanatban veszi elő újra. A galerista nem ilyen. Aki elteszi a legjobb műveket, az kőkeményen átveri a vevőt. Én is bármikor megtehetném, amikor csinálok egy kiállítást, hogy kiválogatom a legjobb műveket, ráírom, hogy magántulajdon, kiállítani kiállítom persze, hogy kanonizáljam, csak odaírom, hogy magántulajdon, nem kell tudni, hogy az enyém. Vigyék a többit, a maradékot. De így nem tudnék a gyűjtőim szemébe nézni. Szoktam vásárolni acb-s kiállításokról, de mindig a kiállítás végén, hogyha megmarad valami. Ez nálunk szentírás a kollégák felé is, hogy mindig a legjobb művet kell kínálni, azt, amit mi a legjobbnak tartunk. Először is, másodszor is és harmadszor is. Ha esetleg még negyedszerre is ragaszkodik a vevő másvalamihez, akkor vigye haza azt, ami neki tetszik, végül is az ő falán fog lógni. Viszont akkor nem vállalok érte garanciát. Mindig elmondom a gyűjtőimnek, amit én ajánlok személyesen, azt bármikor visszahozhatják.
Mik a távolabbi terveid? Itt ugyanis összeáll egy olyan művészeti anyag, ami szerintetek hiányzik a múzeumokból.
P. G.: Nagyon szeretném, ha ebből az anyagból számos mű kerülne magyar múzeumokba, közgyűjteménybe. A műtárgyak felkutatásába és megkutatásába is nagyon komoly energiát fektetünk. Kb. 2000 vintage mű van jelenleg az acb Galéria környezetében, ami elképesztő műtárgymennyiség, ha belegondolunk, és itt most egy szűrt anyagról beszélünk.
Játsszunk el a gondolattal, hogy eladsz több száz millió forintért műveket. Mire fordítanád ezt a pénzt?
P. G.: Új művek felkutatására, vásárlására és publikálásra – szeretnék megmaradni a mostanra megteremtett keretek között. Fejleszteni is helyben fejlesztenék tovább. Inkább itt a hátsó udvarban, mint egy úgynevezett galériás utcában. Aki meg bejön, inkább lepődjön meg azon, hogy mit talál az udvar mélyén. Ahogy mondani szokták: nem fontosabb a külcsín, mint a belbecs. (nevet)
Igen, most van egy nagyobb galériád, de egy bérház udvarában, és két kisebb utcai, ahová átkíséritek a látogatókat. Nem mozdulnál valamerre?
P. G.: Itt szeretnék maradni. Nyilván azért újíttattam fel ezt a galériateret annyiért, amennyiért normális ember egy igazán jó lakást sem újít fel (és ez a része nem megtérülő befektetés, soha nem fogom tudni annyiért eladni, mint amit ráköltöttem). De imádom a hatodik kerületet, szerelmes vagyok a Király utcába.
Akkor térjünk végre rá a mindenkit leginkább feszítő kérdésre: miért írtad alá a Liget-projektet támogató szöveget? Megjelent egy lista az Index.hu-n, ahol végigvették, hogy a támogatók közül kinek milyen érdeke fűződött az aláíráshoz. Te is lekötelezettje vagy, mondjuk Baán Lászlónak, vagy mi volt az ok, hogy ennyire kiálltál a Liget-projekt mellett?
P. G.: Minden érdek nélkül is szívből egyetértek a Liget-projekttel, bárki bármit gondol erről, és ha elhiszi, ha nem. Ami a rendszerváltás után történt ebben a szakmában, az katasztrófa. Számonkérték, hogy egy zöldségstandos-suhogósmelegítős galerista (mert minket sokáig ekként tartottak számon) milyen jogon kritizálja az intézményrendszert. Merthogy szerintem elég rendesen össze van omolva, ezer sebből vérzik a múzeumi rendszer Budapesten is, a vidékről pedig jobb nem beszélni. Azt gondolom, ha megépülnek ezek az új múzeumok, vagy beszéljünk most csak a Nemzeti Galériáról, szóval ha megépül ez a csodálatos épület, aminek a terveit mindenki láthatta, és akit ez nem bűvöl el, azt eleve nem értem… Meg vagyok győződve arról, hogy akármilyen vérből, sárból és könnyből épül meg, ha megépül, tisztító erejű lehet. A jelenlegi helyzetből mindenképpen ki kell mászni, innen tovább kell lépni, és én a Liget-projektet lehetőségnek látom erre. Aki pedig galeristaként ellene van egy ilyen léptékű szakmai projektnek, az bolond. Tehát: az én véleményemet mint galeristáét kérdezték, és bár a megfogalmazással helyenként nem értettem egyet, ezt nem éreztem relevánsnak az egész ügy tekintetében. Éreztem persze, hogy van egy másik, nagyon erős, elutasításpárti elvárás felém, a kivágott fák miatt, a kultúrpolitika miatt, Fekete vagy Kerényi miatt, vagy akármi más miatt, de hazudtam volna, ha megpróbálok ennek megfelelni. Hidd el, ezt egyedül fontoltam meg, és így döntöttem, mert így érzem helyesnek. A legközelebbi kollégáimat, sőt még a feleségemet sem kérdeztem meg előtte erről. Ez van, ide lehet lőni.
De mi a válaszod az ellenvetésekre? Hogy miért pont itt, vagy hogy miből és hogyan fognak ezek az intézmények működni?
P. G.: Sokszor felmerül, hogy az új épület megépítésével egyetértenek, csak ne pont a Ligetben legyen. De szerintem ez összefügg a működtetési lehetőségekkel. A Liget, a Hősök tere a város szíve turisztikai szempontból, ott állnak meg a buszok, leszállnak a turisták, akik bemennek a múzeumokba, rövid idő alatt nagy látogatószámot produkálva. Ha elteszik a múzeumokat a Nyugati mögé például, lehet, hogy oda is sokan ellátogatnának, de valószínűleg csak a turisták fele, ami azonnal gondot okozna a működtetésben. Szerintem a politika azért nem ad pénzt most sem a működtetésre, mert az embereket nem érdekli a dolog. Csak egy általam jól ismert vidéki példa: Szombathely. A Szombathelyi Képtár tíz éve, húsz éve nem működik úgy, ahogy kellene, vagy ahogy működhetne. Korábban én is háborogtam, hogy nem kapnak pénzt, de ahogy múlik az idő, ötvenévesen másként látom már a dolgokat. Egyik gyerekkori barátomat – apja, anyja tanár, tehát értelmiségi családból származik – megkérdeztem egyszer, hogy hányszor volt a Képtárban. Azt válaszolta, hogy egyszer, és én arra gondoltam, miért adjon a város, az állam, egy politikus pénzt egy olyan intézmény működésére, ami nem kell a városlakóknak.
Na ne. Ez nekem is a kedvenc vesszőparipám lenne, hogy mekkora épületeket fűtenek mondjuk két-három látogatóért, de azért azt is nézzük meg, hogy miért vannak ilyen helyzetben az egyes vidéki kiállítási intézmények (pár fővárosi is persze), miért konganak az ürességtől, leszámítva néhány kivételt, mondjuk most épp Paksot, ahol állandóan foglal- koznak iskoláscsoportokkal. Vagy leszámítva a régi MODEM-et. Összetett probléma, már az oktatással kezdődik, de nem lehet azért éheztetni valakit, mert már amúgy is alultápláltan nem mozog elég dinamikusan a porondon.
P. G.: Ezzel teljesen egyetértek. De valamikor el kellene kezdenünk ezzel a problémacsomaggal foglalkozni. Vállalkozóként harminc év alatt megtanultam, hogy mindig az előttem lévő problémára koncentráljak, mert különben minden kicsúszik a kezemből. Sosem fogom tudni megoldani, sosem lesz az én dolgom az új Nemzeti Galéria működtetési problémáinak megoldása, de hétköznapi polgárként azt gondolom, ha felépítenek egy múzeumot, akkor feltehetően ki fogják fizetni a villanyszámlát, de ha fel sem építik, akkor ez a kérdés, ugye, fel sem merülhet. Szóval ha nem épülne semmi, az jobb lenne?