Felebarátod házastársa

Fáy Miklós

Hozzánk hasonlóan Velence, illetve Velencében a Palazzo Fortuny kurátorai is a nőket futtatják: egy-egy művésznő egyéni kiállítása mellett a fotográfia amazonjait állítják csatasorba, de a fő szenzáció a Dora Maar-kiállítás, ami nők ide, nők oda, mégiscsak a talán szörnyeteg Picassóhoz képest határozza meg, ki is volt Dora Maar. Hisz a kiállítás címe: Dora Maar. Picasso ellenében.

 
 
Man Ray: Dora Maar portréja, 1936, szolarizált ezüstzselatin, 28,7 × 21,6 cm, Párizs, Collezione J-P. Godeaut
 
Az volna az igazán szép, ha Dora Maar csak most jutott volna el Velencébe. Az a város, ahová vágyott az egyébként alig utazgató nő. Alig utazott, mert nagyon megutálta az úton levést, még gyerekként, amikor Argentína és Európa között napokon át közlekedett a hajó, és nem volt semmi látnivaló, csak a víz, a víz, a víz. De jönni kellett, ilyenek a kétlaki családok, a mama francia, a papa horvát, Josip Marković építész. Az építészek állítólag mind sok pénzt kerestek Dél-Amerikában, leszámítva Josip Markovićot, aki mindössze egyetlen érdeméremmel lett gazdagabb. Azt is Ferenc Józseftől kapta, az Osztrák–Magyar Monarchia nagykövetségének tervezéséért.
   Szóval az volna az igazán szép, nemes és posztumusz, ha Dora Maar csak képeken lehetne jelen Velencében, képeken, amelyeket ő készített vagy amelyeket róla készítettek, és most elmélkedhetnénk, hogy csak a teste, az porlad Párizs közelében, de a lélek a képmásokba rejtezve eljutott vágyott városába. Csak hát elrontotta, mert ő maga is egyszer fölkerekedett és megnézte Velencét, találkozott Peggy Guggenheimmel, és egyetértettek abban, hogy a legjelentősebb kép a városban Tintoretto Keresztrefeszítése a Scuola di San Roccóban. Jó nekik, hogy ilyen határozottan tudtak véleményt formálni, én még azt sem tudnám megmondani, hogy a Scuola di San Roccóban melyik a legjelentősebb kép, nemhogy egész Velencében. Ők viszont olyan korban éltek, amikor csak nagyon határozottan kellett mondani valamit, és abból mindjárt szóemlékmű vált, Hemingway ezt szerette, Picasso azt, Peggy emezt, Dora amazt. Gyerekek vagyunk mellettük, akiknek minden tetszik, naponta változtatják a véleményüket, de inkább óránként, elájulnak Tintorettótól, aztán megpihennek Giorgione kebelén, és közben szentül hiszik, hogy senki sem ér annyit, mint Bellini. Legfeljebb az a Piero della Francesca a Ciniben, amire elcserélném az egész velencei festészetet, úgy, ahogy van, és még mindig én járnék jobban. De persze kénytelen vagyok ehhez tartani magam, úgyhogy ide, mindent ide, még Dora Maart is a Palazzo Fortunyból.
   Dora Maart is? Miért, ha egyszer olyan határozott véleményem van róla? Valaki, aki Picasso nyakába akaszkodott, mert megdöbbentette a (nevezzük most jobb híján így) nagyság, aztán rájött, hogy ez a nagyság mégsem az a nagyság, amire számított, és megpróbálta, ahogy a filmcím mondja: túlélni Picassót. Neki nehezebb dolga volt, mint a filmben lévő Françoise Gilot-nak, mert őt elhagyták, mert ő nem túllendült a svédszekrényen, hanem leesett róla, föl kellett állnia, úgy tennie, mintha nem is ütötte volna meg magát. Aztán csöndben pszichoanalízisbe menni, míg Lacan professzor azt nem sugallja neki, hogy a vallásban kell megtalálnia az élet értelmét. Attól kezdve templomba járni, megtalálni az igaz Istent a festőisten helyett, és festeni, festeni. Aki olvasta James Lord könyvét, a Picasso és Dorát, tudja, hogy milyen végtelenül fárasztó volt ez a harc a következő napért. Mennyi unalmas szerep, játszma, ezerszer elmondani, hogy semmire sincs időm, mert részint dolgozom, részint állandóan a műkereskedők zaklatnak, hogy adjak el képeiből is, de igen, eljön majd az idő, amikor észreveszik, hogy az igazi művész én voltam, a nagy senki árnyékában.
 
Dora Maar: Vakok Versailles-ban, eredeti fotókollázs, 33,3 × 29,5 cm,
Párizs, Collezione GERARD – LEVY
 
   Örülne, ha élne? Picasso ma nem a legszebb név a művészet történetében, és alapvetően egyetért a világ Braque-kal: nagy művész volt, de csak nagy zseni lett belőle. Ez a nagy zseniség még mindig elég arra, hogy a Dora Maar macskával című kép 95 millió dollárt érjen egy árverésen, de hát éppen erről beszélünk, a közönséges emberekről, akik dollárban mérik a festmény értékét.
   Éppen erről beszélünk, Picassóról, aki nemcsak a képet készítette, de még a macskát is ő ajándékozta Dora Maarnak. Általam vagy, mert meg én láttalak. Ezt csak addig lehet kibírni, amíg látja az embert a teremtője.
 
Dora Maar: Assia, 1934, ezüstzselatin, 26 × 19,5 cm, Párizs, Centre
Pompidou, Musée national d’art moderne/Centre de création industrielle
 
   Örülne? Nem hiszem, hiszen az egész kiállítás Dora Maar reményeinek cáfolata. Nem a festményeit állítják ki, csak a fényképeit, a Picasso előtti korszak szép, szabályos szürrealista tébolyait, hát igen, vonogatja az ember a vállát, amikor a fotográfia még új volt, erre is kereste a nagykorúságot. Örülne? Nekem biztosan nem örülne, mert pont azt teszem, amit mindenki. Vonogatom a vállam, amikor a szociofotókat nézem, vonogatom, amikor szürreál, és egyszerre megélénkülök, amikor a szandálos emberek ülnek a lépcsőn, és ámulnak a kamerába. Nem tudom, ki az a hentesforma a kép közepén, de Man Ray saruja, főleg így, szürke flanelnadrághoz egyszerűen lenyűgöző, Bartókról van még ilyen kép, öltönyben és Jézus-lábbeliben. Picasso valami elképesztő fehér szandiban, Dora Maar mellette menő lábbeliben, mintha csak egy régi magyar filmből lépett volna ki a harmincas évek második felében. Enyhén depressziós arckifejezéssel néz a kamerába, az arcát két oldalról támogatja a tenyerével, nem tudni, hogy csak undok állapotát kívánja közvetíteni, vagy már akkor is idegesítette a kora, kicsit megemeli, kifeszíti az arcán a bőrt, hogy kisimultabbak legyenek a vonásai. Önkioldóval készült a kép, de milyen kis kompakt csoport, nem a főszereplő van középen, hanem a hentes formájú, a kép két szélén két szép nő, mint könyvtámasz, összetartja a csoportot, Picasso tekintete derűs, de ebben az állapotában sem hagyja nyugodni a nézőt. Egyetlen baj van, az viszont súlyos: nem Dora Maar készítette a képet. Ahogy a másik kedvencet sem, amelyen összeöltöztek Picassóval, mindketten sötét alapon fehér pöttyös inget viselnek, de furcsa módon éppen ez az összeöltözés hangsúlyozza, hogy milyen kevés közük van már egymáshoz.
 
Man Ray: Ady Fidelin, Marie Cuttoli és férje, Man Ray, Picasso és Dora Maar egy park lépcsőjén ülve,
1937, ezüstzselatin, modern nagyítás, 18 × 24 cm
 
 
Dora Maar természetesen készített Picassóról is képeket, az egyik nagyon szép, halovány, és valamiért teljesen amatőrnek ható fényképen megint csak Picasso szeme az úr, de most látszik, hogy ő is nagyon akarja, hogy a nőt nézi, aki a fényképezőgép mögött áll, ő meg mégiscsak Picasso, annak minden hátrányával, a nevetségesen keresztbe fésült hajával, mokány termetével, de tudja, hogy mivel tud hatni, hát néz, és nem egyszerűen hódít, hanem megszépül tőle. Meg ott a fő érték, a klasszikus, a Guernica készülése, állapotfotók, látja az ember, hogy tényleg sokat változott a kép, meg ahogy rákerülnek a később klasszikussá vált részletek. Picasso nyakkendőben fest, vannak, ugye, kételyeink a pillanat eredetiségét illetően, de nem ez a lényeg. Picasso még most is a hátán viszi Dora Maart. Általa van.
 
Dora Maar: Picasso a Guernicán dolgozik
a Grands-Augustins-beli műteremben, 1937,
ezüstzselatin, 20 × 20,7 cm, Madrid, Museo
Nacional Centro de Arte Reina Sofía
 
   Mi közünk van mégis ehhez az egészhez? Az ember óhatatlanul is újra James Lordhoz fordul, aki hosszú éveken át viselte el Dora Maar rigolyáit. Amikor megismerkedtek, még Dora volt Picasso modellje, nője, nem tudom, mije, aztán jött a válás, a magányos Dora, aki hol meg akarta mutatni a műveit, hol eszébe sem jutott ilyesmi, hol nem ért rá semmire, hol vacsorázni kellett vinni. Összebonyolódtak, a testit leszámítva a szó minden értelmében, aztán kigabalyodtak, de James Lord Dora Maar haláláig küldözgette a virágokat a születésnapjára, és lehet, hogy ez szebb, mint valami viharos érzelem. De Lord a kellemes pletykázások mellett óhatatlanul arról is beszél a könyvében, hogy miért? Miért viselte el Dora kicsinyességét és zsarnokságát, sértődéseit és kiszámíthatatlanságát? Nyilván, mert szerette.
   Nyilván mert nem őt szerette. James Lordnak is Picassóval volt viszonya. A szó testi értelmében csak álmaiban, vagyis inkább csak egy álmában, de Dora Maarhoz is az vitte közel, hogy Picassóé volt. Hogy megsértheti így a tabut, vigasztalhatja az asszonyt, aki az apafigura szeretője volt. Mintha ezt élnénk újra át mi is. Megismerjük felebarátunk házastársát, trombita formájú szipkáját, szép szemét, ejtett vonalú, határozott állát, szandálból kikandikáló lábujjait. Legyintünk rájuk, ők is csak emberek, úgy éltek, ahogy mi is, szerettek, veszekedtek, elváltak. Közben felnőttnek érezzük magunkat, mert átlátunk rajtuk, mert azt érezzük, hogy mi azért normálisabban csináltuk volna. Normálisabban is csináljuk, semmi kétség. Fényképekbe szeretünk bele, meg vászonra kent festékekbe. Ha ez nem normális, akkor mi?
 
 
Dora Maar. Picasso ellenében
Velence, Palazzo Fortuny, július 14-ig