Ézsiás István munkálkodását figyelve, két dolog tűnhet a szemünkbe: műveinek címében nagyon gyakran tiszteleg a modernizmus úttörői előtt, illetve az általa szervezett közös szobortárlatok Magyarország (és a világ) számos csücskébe eljutottak. Szenvedélye a csoportos megmutatkozás, ezúttal azonban hadd halljunk most az egyetlen és egyéni Ézsiás Istvánról!

MADI plasztika, 1998, festett fa, 70x40x30 cm |MADI Gyűjtemény, Nápoly

Munkálkodásodat figyelve két dolog tűnik a szemembe: műveid címében gyakran tisztelegsz a modernizmus úttörői előtt, no és folyton kollektív tárlatokat, szoborparkokat szervezel. Hadd halljunk most az egyetlen és egyéni Ézsiás Istvánról!
Én úgy szocializálódtam annó, hogyo, hogy a tehetséges értelmiségi vagy művész kötelessége, hogy tegyen másokért is, hazája kultúrájáért is, itthon itthon és külföldön egyaránt. Én ezt teszem, akár nemzetközi kontextusban is. Legutóbb, többek között a római konferencián és nemzetközi kiállításon hoztam helyzetbe kortárs magyar művészeket, illetve korábban Párizsban ( 2003) és Brassóban (2007). Most egy Schöffer Miklós előtt tisztelgő, kalocsai szobortárlatra készülök, de ezúttal egyéni lesz a kiállításom, mert egyéni kiállításra kért fel a múzeum.

Hányadik lesz ez a sorban?
Csaknem száz a számuk, ha a külföldi kiállításokat is ideszámítom, de hát 1943-ban születtem… Az utóbbi három évben például fontos múzeumokban és galériákban több mint tíz egyéni kiállításom volt.

Eszköztáradból talán csak a kő meg a márvány hiányzik; dolgoztál és dolgozol acéllal, alumíniummal, bronzzal, fával, plexivel, festékkel, hagyományos grafikai eszközökkel, de lézerrel és plazmavágással, ipari technikákkal is. Egyebekben van-e különbség a rendszerváltás előtti és utáni munkafeltételeid között?
Abban biztosan nincs, hogy irdatlan ennek a művészeti ágnak az anyag- és technológiaigénye. „Egyéni vállalkozóként” az ilyesmi soha nem ment, és ma sem megy. Ma is ugyanúgy meg kell keresni magángyárakat, ahogy régen egyes állami vállalatokat, ugyan volna-e kedvük matériával és gépekkel beszállni a műveletekbe. Régen talán valamivel egyszerűbb volt, de áttételesebb is, mert a segítségükért adott esetben rossz elvárásuk is volt a művésztől. A Rábánál szerencsére nem voltak ilyen rossz várakozások, sőt, éppen experimentálást, kísérletezést vártak el tőlünk 1979 és 1983 között, egy ütemben a saját alváz- és traktorgyártásuk körmükre égő modernizálásával.

A Rábánál is csapatostul dolgoztatok, leendő vagy tényleges szobrászok. Mondd csak, innen vagy még korábbról ered-e vonzalmad a kollektív művészeti szerepléshez?
A csapatmunka az első rábás szimpozionon meghatározó volt, és ezt a gyakorlatot folytattam, amikor a 80-as, 90-es években a nemzetközi művésztelep vezetője és szervezője voltam. E munkásságomért Győr város jubileumi ezüstérmét kaptam 1998-ban. A modernizmus úttörői is szoros alkotóközösségekben munkálkodtak, vagyis nincs abban semmi rossz, ha valaki, mint ők a Bauhausban, a De Stijlben, Kassákék vagy az orosz konstruktivizmus műhelyeiben, hátrébb sorolja a saját egyéniségét, és inkább közös kiállásokhoz, közös művészi tézisekhez járul hozzá. Én ráadásul eleve olyan lelkialkat vagyok, hogy képtelen vagyok félrehúzódva, magányosan részt venni azokban a társas alkalmakban, amelyek a művészi felnevelődés stációi, de amelyek ma is a nemzetközi szellemi mozgalmakban a kommunikáció és a szakmai kapcsolódások éltetői. Kezdődött A.Tóth Sándor nagyszerű pápai szakkörében (Hencze Tamás is ott szerezte első tapasztalatait a művészetről). A.Tóth kubista marionettbábui, akkor még nem tudtam, egy életre kiválasztottak a plasztikus tárgyformálás számára. Ő ajánlott engem a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatósághoz kiállítás rendezőnek, restaurátornak. Majd elvégeztem Szalai Zoltán és dr. Entz Géza tanáraim kezei alatt  a Magyar Képzőművészeti Főiskola restaurátor szakát. Végleg akkor szívott magába a szobrászat, amikor Borsos Miklós, majd Amerigo Tot tihanyi tárlatait rendeztük (utóbbit először ’74-ben, majd több alkalommal is meg  látogathattam Rómában: könyveket és több levelet kaptam tőle, melyekben biztatott a szobrok alkotására. (Mindenkin segített, még azokon is, akik később  „megtagadták” őt.) A veszprémi múzeumban lettem végleg kollektív lény, előbb csoport-, majd osztályvezetőként össze kellett fognom az embereket, a grafikustól, restaurátortól a muzeológusig mindenki egy célért dolgozott, ahogy ők, én sem lehettem magányosan okoskodó tagja a csapatnak. Aztán 1976-tól jöttek a tokaji szobrásztáborok, Csiky Tibor hívó szavára, a Népművelési Intézetben dolgozó Bak Imre és Vitányi Iván védőszárnyai alatt. (Ilyen csapatmunkákat magam is szerveztem már: 1978-ben a fűzfői plexi-szimpóziumot, 1979–80-ban az ajkai alumínium-művésztelepet.) Tokajban Csiky Tiboron kívül olyanokkal kerültem közösségbe, mint Heritesz Gábor, Nagámi, Nemes Ferenc, Klicsu Lajos. Szellemileg voltunk rokonok: irtóztunk az anakronisztikus, mimetikus ábrázolásoktól, a modern plasztikában hittünk, amelynek az alapjait éppúgy megvetheti a filozófia, mint a csillagászat vagy a műszaki tudományok. A Rábánál egy újabb csapat munkálkodott: többek között Harasztÿ István, Fajó János, Nádler István, Hefter László, Illés Csaba, jómagam, Misch Ádám, Lux Antal, Lugossy Mária, Bohus Zoltán. A művészeti egyetértés nem volt teljes közöttünk, de abban mindnyájan hittünk, hogy az ország előrelépéséhez a művészet ( pontosabban a modern indusztriális kultúra, az avantgárd képzőművészet ) is hozzátehet valamit.

Hogy nézett ki mindez financiális értelemben?
Két-három hétig teljes kosztot és kvártélyt kaptunk a Rábától, a gyáron belül csaknem bármilyen eszköz vagy anyag, amire rámutattunk, „ingyen” azonnal a kezünkre állt, készséges és tehetséges munkások segítettek a megmunkálásban, kivitelezésben. Nagy értékekhez jutottunk, de a gyár is, mert egy-egy munkát ott kellett hagynunk „emlékbe”. Akkor még nem tudtuk, hogy Nyugat-Európában ezt réges-rég így csinálják a szobrászok meg a nagyvállalatok. Másutt is működtek hasonló  kísérletekhasonló kísérletek. Tudtunk például a makói grafikai táborról, Kocsis Imre szervezéséről, de mindenhová nem tudtam eljárni. Csepelen is működött hasonló tábor (Budahelyi Tibor, Gulyás Gyula, Huber, Misch és Pantl Mihály részvételével), meg Dunaújvárosban is, a Vasműben (ide Galántai György, Móder Rezső, Lugossy Mária, Bohus Zoltán, Samu Géza meg Schéner Mihály és sok-sok külföldi – Kanadából, Japánból, Amerikából, Grúziából stb. – járt sűrűbben).

MADI relief 2 | Caracas

Mikor lett belőled „felnőtt” abban az értelemben, hogy már nem szorulsz állandóan társaságra?
Lehet, hogy ebben az értelemben a mai napig sem lett belőlem „felnőtt”. Magyarországon eleve nem lehetett úgy indulni, mint Nyugaton. A szellemi közegünket nekünk magunknak kellett előállítanunk, ha jól akartuk érezni magunkat, és ez közösségben sokkal, sokkal könnyebb. Akkoriban a közösségi és nem az individuális személyiség volt a meghatározó a kultúrában. Ma felületesebbek a barátságok, az internet nem ugyanaz, mint a közös alkotómunka, hogy mást ne mondjak. A nemzetközi kapcsolattartásban azonban óriási lehetőség az internet.

Te vagy a legállhatatosabb modernista szobrász, akit ismerek. Lehetségesnek látod-e, hogy a posztmodernizmushoz átállt társaid túllépnek rajtad? Hiszen a posztmodernizmus nem tart ki egy bizonyos tradíció mellett: mindből lecsíp valamennyit, vagy egyikből se csíp le semmit, ha úgy tetszik neki.
Az én eszményi geometrikus, konstruktivista mestereim korszakhoz kötöttek, ez igaz. A hetvenes-nyolcvanas években fedeztük fel újra, és ma a posztgeometriában éltetjük tovább őket. Igaz, hogy a hetvenes-nyolcvanas években fáziskésésben voltunk a Nyugathoz képest (mert a Nyugat korábban magába integrálta a teljes progresszív kelet-európai élvonal művészeit), de az általunk újra-felfedezett mesterek maradandó értéke és hitele jócskán feledtetheti ezt a fáziskésést. A mai napig is aktuálisnak tartom a progressziónak azokat a sarokpontjait, amelyek élvonalbeli kelet-európai művészek (Moholy-Nagy, Tatlin, Rodcsenko, Kassák, Schöffer stb.) életművéből következnek. Nem posztmodern, hanem posztgeometria, amit jelenleg csinálok. Folytatása a klasszikus geometrikus avantgárdnak, mert mély meggyőződésem, hogy a modernizmus igenis folytatható – egyszerűen azért, mert annak idején brutális okok miatt nem futhatta ki teljes fejlődését. Ma pedig a modern magyar művészet lehet nemzetközi kontextusban konvertibilis valuta.

Miben vagy más, mint a többi posztgeometrikus szobrász?
Talán a tudomány és a művészettel kapcsolatos interdiszciplináris gondolkodásban, ugyanis fizikai és kémiai ismereteket is szereztem konzervátor-restaurátor végzettségemmel, amit már 1978-ban, egy Eötvös Loránd-emlékkiállítás megvalósításában is kamatoztatni tudtam Tihanyban, majd többek között a Balaton az irodalomban című kiállításnál, a Zirci Természettudományi Múzeum A Bakony természeti képe című kiállítás forgatókönyve és művészi megvalósításánál, valamint a Sármelléki asszony kiállítás rendezésénél, amiért miniszteri kitüntetést kaptam. A szobrászat: világmodell-építés. Dolgozhat a vizualitás és a nyelviség szemiotikai egybefonásával is: így készítettem lettrista Kazinczy-emlékplasztikákat nyelvújítási szavak felhasználásával 2007-ben a Kazinczy-év tiszteletére. Meríthet a fényből, a struktúrából, a dinamikából, a mozgásból, az absztrakcióból (például e művészeti gondolat mentén jött létre egy expanzionista kiállítás a Francisco Narvaez Múzeumban, Porlamarban). Ezek konstans elemek, de a belőlük való konstruálás változatossága, kreativitása végtelen lehet.

Ne kerülgessük tovább: meg tudtál ebből valaha is élni?
Biztos jövedelmem, ha szerény is, csak az állásaimból volt, amelyeket 1998-ig betöltöttem különféle intézményeknél. Emellett, ha extra pénzre volt szükségem, a grafikáimat és kisplasztikáimat adogattam el, vasmunkákat készítettem, installáltam, kurátorkodtam és persze a munkáimat csereberéltem. Nyugaton is próbáltam bemutatni a munkáimat, s ha nem is éltem ebből – mert csak itt-ott vásároltak vagy kerültem gyűjteménybe (pl. New York-i, William Frei, latin-amerikai múzeumi vagy magángyűjtemények, holland, francia és német gyűjtők), illetve itthoni magángyűjteményekben és nagy múzeumokban is jelen vagyok. Mostanában csak a nyugdíjam van meg amit a feleségem keres. Dolgozni nagyon szeretek, de piacszerűen nem tudok a művészettel foglalkozni. Szobrot nem nagyon vásárolnak és a műtárgy-kereskedelem sem erős, főleg ezekben a válságos években. Nagy díjakat nem kaptam, de itthonról és külföldről számos elismerést őrzök. A szocialista korszak végén szabadúszóként rendeztem reklámkiállításokat, készítettem versenykirakatokat, színházi díszleteket. 1998 óta főként pályázati pénzekből szerveztem nullszaldós nemzetközi szimpóziumokat (egyik ilyen volt pl. a Zemplén-megyei Kőkapun), de gyakorta a feleségemmel saját erőből valósítottunk és valósítunk meg fontos művészeti, értékteremtő programokat.

Ismerve a magyarországi képzőművészeti gyűjtemények nagy részét, hát bizony alig keresnek a gyűjtők szobrászati alkotásokat. A szobroknál külön probléma – persze a festményeknél is, csak másképp – a művek egyedisége, eredetisége.
Nekem nincsenek szériáim, nagy ritkán öntetek csak bronzot, de akkor is csak egyet-kettőt. Én főként szerelt műveket csinálok, s ezek mind egyediek. Ha multiplikált kisplasztikát, érmet készítek, azok is eredetinek számítanak, mert más nem tudja előállítani az egyenként apróságokban bizony nagyon is különböző példányokat.

Fel-feltűnnek a hazai piacon Archipenko vagy Lipchitz túlságosan is csinos kisplasztikái…
Ha a véleményemre vagy kíváncsi, ezek bizonyára hamis munkák. Egyébként érdekes, amit mondasz, mert Ézsiások is fel-feltűnnek, amikhez semmi közöm. Ami az Archipenko-másolatokat illeti, ezek mindenképpen, még akkor is, ha silányak, már pusztán a formakultúrájukkal is olyan szellemet reprezentálnak, amely megidéz egy óriási korszakot. Ha rájuk van írva, hogy másolatok, kópiák, akkor nem mondhatók hamisítványnak. Ám ha eredeti művekként árulják őket, az már bűn. Mindenre, ami a szobrászati piacra kikerül, rá kell jelölni, hogy micsoda, hányadik a sorban, mikor készült, miről készült és ki készítette. Így becsületes. És azután már ki-ki eldöntheti, hogy a tárgy megéri-e a pénzét, mert megfelelően, a mester elképzelései szerint öntötték-cizellálták, és így tovább. Ez sokat lendíthetne a többi, vitathatatlanul autentikus szobrászati műtárgy keresletén is. De hát a másolat az nem művészet, hanem iparos munka, ráadásul elvonja a modern művészet iránti keresletet az élő, értékes, kortárs művészettől.

Artmagazin 2010/ 2. 84-87.o.