1. Ne vásárolj a mórahalmi piacon!
2. Ha mégis ott vásárolsz, akkor se Perlrott Csaba-képet, hanem legfeljebb sült oldalast, vattacukrot, vagy rozsdás MZ Trophy-alkatrészt
3. Ha mégis Perlrott Csaba-képet vásárolnál, az legalább ne temperával legyen festve, és a hátulja diófával antikosra pácolva, valamint, úgy általában, ne olyan legyen, mintha egy óvodás gyermek festette volna.
4. Ha már egyszer megvetted, ne terjeszd el laikus ismerőseid között és szakmai berkekben, hogy mennyire jó vételt csináltál, ne nézegesd reménykedve az eddigi leütési árakat, és ne csodáld párás szemmel, ködös aggyal a kanapéra támasztott „műtárgyat” kétségbeesve a gondolattól, hogy hamarosan, még ha irdatlan összegért is, de meg kell válnod tőle.
5. Szóval az előző négy pontot: NE, NE, NE, NE!

Azért tartom szükségesnek, hogy a fentieket más lelkes műkedvelőkkel is közöljem, mert én magam minden pontot megszegtem, és azóta a szégyen pírja lengi be orcámat. Nem mintha önök közül bárki hasonló naivitással bírna! Erről szó sincs! Talán inkább csak lelki válságomon próbálok könnyíteni azzal, hogy mindezen tapasztalatokat kiírom magamból. Mert valljuk be, nem kis csapás az ember életében, mikor végzős művészettörténész-hallgatóként életében először szembesül a valósággal, amely ezek szerint igen fájdalmas. Egyetlen mentségem lehet: az egész huszadik századi művészetet egy ócska diavetítő megfakult képein, és a zsírosra lapozott könyvtári albumokon keresztül szívtam magamba. Csoda, ha ezek után „nüánsznyi” eltéréseket nem fedezek fel a hamisítvány és az eredeti között?

Perlrott Csaba Vilmos: Aktok szabadban, olaj, vászon, 27x38,5 cm. A festmény eredetije, mely a Kieselbach Galéria és Aukciósház 14. árverésén szerepelt.

De talán kezdjük az elején!
Azon a barátságos, nyári reggelen róttuk a köröket a piaci forgatagban. A műszálas kínai ruhák és porlepte édességek között mellbevágóan hatott rám egy óriási Perlrott Csaba-szignó. Már itt fel kellett volna hogy tűnjön a helyzet abszurditása, de én sebzett vadként vetettem magam az elárusító roma férfira, aki, látva egyértelmű vásárlási szándékomat, elképesztően nagy összeget kért a képért. Nem baj, gondoltam, túl járok én az eszén! Felháborodást színlelve távoztam, de belül tudtam, hogy hamarosan visszatérek. Néhány sátornyival hátrébb meghúzódtam a pecsenyesütő bódé mindent elborító gőzében, és onnan figyeltem a helyszínt, nehogy valaki másnak is feltűnjön ez a hihetetlenül jó vétel. S miközben zsíros gőz és por ragadt arcomra, azon két kis vályút törtek maguknak az örömkönnyek, mert a távoli művet olyan csodálatos szögben érte a napfény, hogy tudtam, ilyen színeket csakis egy zseni keverhetett.

A törött üveglap és a borzasztó keret nem fedhette el a művészi valóságot, azt a szépséget, melyről már biztosan tudtam, hogy az enyém lesz. S ekkor már készen is állt a haditerv: el kell bizonytalanítanom az árust, és elhitetni vele, hogy áruja értéktelen kacat. Ezzel a szándékkal léptem elő rejtekemből, és közelítettem meg újra az izzadt trikójú embert. Közömbös arccal mondtam el neki, hogy Budapesten most nagy kiállítás volt, és én sajnos láttam ennek a képnek az eredetijét, tehát ez csakis hamisítvány lehet, tehát adja jóval olcsóbban, tehát akkor meg is egyezhetünk. Konklúzió: nem egyezhetünk meg, harmincért ő ma fel sem kelt volna. S hogy ezek után hányszor hagytam hasonló módon faképnél, s hányszor tértem mégis vissza a jó vétel tudatában, azt csak a déli nap tudja, mely irgalmatlanul égetett, s amely végül rábírt arra, hogy harmincötért elvigyem a műkincset, nehogy egy perccel tovább is károsítsa a nemes színeket.
S hogy további életem hogyan alakult az alatt a három nap alatt, míg ki nem derült az igazság? A legjobban! Családomban addig soha nem élvezett pozíciót vívtam ki: dicsérték jó szememet, vizuális memóriámat, üzleti érzékemet, mellyel töredékére sikerült lealkudnom a művet, vállalkozó szellememet, s amikor tisztába kerültünk azzal az összeggel, melyet egy aukción kaphatunk a nemes munkáért, többi tulajdonságomat is. Végre elismerték a hosszú egyetemi évek hasznosságát, és ami a legfőbb: én magam is megszerettem magamat. Nem vagyok béna bölcsész, hanem rátermett műkereskedő!
A legnagyobb baj az volt, hogy azt szerettem volna, ha MINDENKI megtudja! Kis híján felmondtam nem jól fizetett és unalmas munkámat egy fogászatban, de mindenesetre szemtelen voltam a főnökömmel. Barátaimmal sörözés közben azonnal közöltem a porból kiemelt kincs hiteles történetét, napokat töltöttem a festő tanulmányozásával.

De aztán, ahogyan a nagy berúgás után annál rosszabb a kijózanodás, a szakember ránézett, és abban a pillanatban, anélkül hogy hosszasan nézegette volna, egyértelműen rávágta, hogy hamisítvány. Méghozzá nem is akármilyen, hanem gyenge… Ekkor mintha lehullt volna szememről a hályog, én is elkezdtem látni a kép hibáit. Pontosabban, hogy maga az egész egy nagy hiba. Mint amikor elmúlik a szerelem, és egyszeriben a másik minden rossz tulajdonsága világossá válik! Mit láttam magam előtt? Egy elrajzolt, elnagyolt, maszatos, temperával festett alakokkal és piszkos színekkel teli kartonlapot. És ezzel együtt az érzést, hogy mégiscsak béna bölcsész vagyok, annál is bénább, ráadásul még vak is, mert azért ekkora tévedést az ember nehezen bocsát meg magának.
Azóta is naponta büntet az élet, és emlékeztet tévedésemre a szembejövő ismerősök formájában, akik a vételár nagyságáról kérdezgetnek.
Hát ezúton tudatom minden kedves ismerősömmel, hogy a kép sajnos nem ér semmit, viszont a tapasztalat annál többet. Ezeket a tapasztalatokat tömörítettem öt pontba, melyet írásom elején már olvashattak, de nem árt, ha még egyszer átfutnak. Én is ezt teszem minden étkezés előtt és után háromszor, valamint lefekvés előtt, amíg álomba nem ringatom magam a sorok skandálásával, de különösen, ha piacra készülök…

2006/4. 5. o.