NEM CSAK A KEZÜNKKEL, A FEJÜNKKEL IS RAJZOLUNK

Beszélgetés Mészáros Zsuzska rajztanár-designpedagógussal

Szikra Renáta

Ha nem találkoztunk még élőben olyan rajztanárral, akinél nápolyiból vagy gumicukorból lehet lakótelepet és toronyházat építeni vagy Dalí-festményből szobrot csinálni, akkor sincs veszve semmi. Van egy feladatbank, a Designpedagógia, ahonnan leleményes és vicces ötleteket kölcsönözhet tanár kolléga és szülő, hogy a gyerekek térkultúráját és vizuális műveltségét az ehető épületmaketteken túl, például szubjektív térképrajzolással vagy véletlengenerátor bevetésével fejleszthesse akár a nyári szünetben is.

Szikra Renáta: Barkácsolós, kreatív gyerek voltál?

Mészáros Zsuzska: Legózós. A családban nem voltak építészek, szüleim mérnöki-gazdasági vonalon mozognak, a nagymamám viszont fényképész volt, ő az egyetlen, akinek művészi vénája van a családban, vele sokat rajzoltunk. De tényleg, az egyetlen játékom, amire igazán emlékszem, az egy alaplegókészlet volt. A babákat behajítottam a szekrény aljába, később az öcsém szedte elő, nálunk ő babázott, én meg építettem.

Mit építettél?

Volt egy városom, viszonylag állandó lakossággal, nekik építettem mindig újabb lakótereket, fejlesztettem a várost.

Akkor te már óvodás korodban urbanista voltál. Mikor döntötted el, hogy építésznek jelentkezel?

Ehhez képest elég későn, mert először idegenforgalmat tanultam, aztán négy évig külföldön dolgoztam, sokat utaztunk, vásárokra vittünk ki magyar kézműves- és dizájntermékeket. Az utazgatás közben döntöttem el, hogy az Iparművészeti Főiskolára (ma MOME) jelentkezem építészkarra, és ott végeztem el később a tanárszakot is.

Merthogy most, amikor beszélgetünk, a Fazekas Mihály Gimnáziumban oktatsz rajzot, vagy pontosabban mindent, ami a vizuális kultúra tág fogalmába és osztályonként heti egy-két órába belefér. Azt viszont szintén nagyon kreatívan teszed és lelkesen, hiszen csináltál egy fantasztikus weboldalt, a designped. com-ot, ahol ötleteket adsz tanár kollégáidnak, hogyan tehetik színesebbé a vizuáliskultúra- oktatást,, méghozzá igazán eredeti módszerekkel. Előtte építészként is dolgoztál?

Még mielőtt a főiskolára kerültem volna, már asszisztensként dolgoztam Ekler Dezső építészirodájában, ami egy „kultúrközpont” volt, rengeteget tanultam tőle. Elsősorban maketteztem, ami a legózás kifinomultabb, felnőtt formája, és ezért mindig nagyon szerettem, emellett egyszerűbb szerkesztéseket végeztem. A diploma megszerzése után is maradtam, akkor már rajzoltam és a tervezésbe is belefolyhattam.


Művészettörténeti ismeretek játékos elsajátítása. A Műelemzés dobókockával nemcsak az antik vázafestészetre, hanem az avantgárd művészetre is adaptálható (lásd gyerekeknek szánt mellékletünket!) Fotó: Mészáros Zsuzska jóvoltából

Mikor váltottál, mikor kezdtél tanítani és miért?

Barátnőmmel szabadúszó tervezőként dolgoztunk egy darabig. Építész-aláírási jog nélkül díszletet, belsőépítészeti terveket lehet főként készíteni, mi amerikai és angol megbízásra készítettünk Magyarországon forgatott sorozatokhoz, vetélkedőkhöz háttérdíszletet. Lehetett kísérletezni, és gyorsan megvalósult, megépült, amit rajzoltunk, bár az kicsit lehangoló volt, hogy mindent, amit például a Strike Back (Válaszcsapás) akciósorozathoz terveztünk, azt vagy felrobbantották, vagy szétlőtték végül. A Fazekasból hívtak fel 2012-ben, ahol annak idején gyakorlaton voltam, hogy van egy rajztanári állás. Az építészszakma a válság miatt éppen gödörben volt, így a kollégák biztattak, hogy vállaljam el. Az első év kemény volt, azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de sok segítséget kaptam.

És a kreatív feladatokat, ötleteket, amik a honlapodon szerepelnek, beépítetted a kerettantervbe?

Elég megengedő a kerettanterv, részterületei a „Kifejezés, képzőművészet”, „Vizuális kommunikáció”, „Tárgy- és környezetkultúra”. Alapvetően ezek kombinációjából állítja öszsze minden rajztanár az adott korosztályra szabott tanmenetet. A konkrét feladatokat viszont mindenki maga választhatja ki. Nekünk a Fazekasban van egy vaskos köteg óratervünk, percre kidolgozva, ami nagyon jól jön, amikor nincs idő új dolgot kitalálni. Ez az ötlettárunk persze szupertitkos (nevet), amihez csak a kollégáknak van hozzáférésük.

Innen jött a gondolat, hogy másoknak is segíthet, ha megosztod velük a saját óravázlataidat?

Mindig voltak ötleteim, és már a tanítás előtt, az építészstúdió mellett is tartottam rajzszakkört, először a GYIK műhelyben, 2011-től pedig a Babrálda Műhelyben, ahol Máthé Katával vezettük a foglalkozásokat.


Építészeti alapformákról kicsiknek, avagy nápolyiból modellezett modern városrész Fotó: Mészáros Zsuzska jóvoltából
 

Melyik korosztály a kedvenced?

Mindegyiket szeretem és mindegyiket másért, de most nagyon csípem a gimiseket. Azt látom, hogy míg a kicsiknek temérdek cuki feladatot találnak ki, addig a kamaszokról mintha már lemondtak volna, mintha senkit nem érdekelne, milyen az ő vizuális nyelvük, hogyan kommunikálnak, mi fogja meg őket. Igaz, sokszor elérhetetlennek tűnnek, mert bezárkóznak a saját világukba.

Nem gondolod, hogy könnyebben megközelíthetők lennének olyan mű elemzésével, ami arra a helyzetre reagál, amiben ők is nyakig benne vannak? Kortárs művekre, eleven művészeti szituációkra, friss kiállításokra gondolok. De jól sejtem, hogy az sem változott évtizedek óta, hogy a művészettörténet-oktatásban el sem jutnak a kortárs művészetig?

Ez a helyzet, pedig van rá igényük. Nagyon jól működnek a középiskolás korosztálynál a kortárs művek, főleg az érzelmileg felkavaró vagy társadalmi igazságtalanságokra reagáló munkák, mint például Marina Abramović vagy Ai Weiwei projektjei. A befogadáson túl a kreatív problémamegoldós, „agyalós” tervezői (dizájn-) feladatok is többnyire sikeresek a tizenéveseknél, még akkor is, ha valaki gyakorlatlan rajzos. A mozgókép és a média is hatalmas lehetőségeket rejt, amiket még ki szeretnék aknázni tanárként, ezen a területen ők egyébként is fantasztikusan otthonosan mozognak. A diákok szoros időbeosztása miatt elég komoly szervezést igényel „ellopni” egy osztályt kiállításlátogatásra, de megéri kiszakadni a tantermi környezetből! Nagyon jónak tartom például a Ludwig Múzeum diákoknak kiírt műelemző versenyét, igaz, viszonylag szűk réteget szólít meg, de zsűritagként kifejezetten érzékeny, jó elemzésekkel találkoztam.

Az egyik legviccesebb ötlet a feladatbankodban a Műelemzés dobókockával, ami szintén nagyobbaknak, kamaszoknak szól, kortárs művészetre is adaptálható, és az Artmagazinnak most külön is készítettél belőle egy, a lapunkhoz kapcsolódó feladványt. Elmondanád, mi a lényege?

A Teachers Pay Teachers amerikai tanár-tudáscsere oldalon találkoztam a Roll a Masterpiece (Dobj egy műalkotást) dobókockás véletlengenerátor feladatsorozattal, ott Picasso és Miró volt a kiválasztott alany, én pedig nagy sikerrel alkalmaztam már antik vázákra és kortárs magyar művészekre, például Bak Imrére és Maurer Dórára is. A feladat annyi, hogy a gyerekek dobókockával komponálnak az előre elkészített, kidolgozott táblázatból, és minden körben (dobáskor) azt az ábrát, színt vagy formát kell a képre festeni, rajzolni, ragasztani, ahányast dobott. A táblázat elkészítéséhez az adott művész sok munkáját meg kell nézni, alaposan megfigyelni, milyen színeket, motívumokat, kompozíciós elemeket használ, hiszen ezek variációiból kell felépíteni a táblázatot. Az antik vázánál az egyes oszlopokba a tipikus vázaformák, a díszítő meandercsíkok különféle fajtái, a jelenetek szereplői kerülhetnek, a Picasso-portrénál a fejforma, orr, száj vagy a szem alakja, Malevicsnél az alapszínek, az általa leggyakrabban használt geometriai formák, motívumok és azok elhelyezkedése a képfelületen stb. Órán képeket vagy filmet nézünk előtte, de ma az okostelefonján bárki, bárhol, bármennyi képet lehívhat a kiválasztott művészről, és megszerkesztheti a maga társasjáték-táblázatát. A végeredmény egy parafrázis, egy „hamisítvány”, amit a diákjaim nagyon szórakoztatónak találnak. Gimnazistáknál már nemcsak a dobókockával komponálás, hanem egy önállóan, maguk által választott művészről elkészített táblázat is szuper feladat lehet.


Az átirat átirata: gimnazisták 3D-be fordították, azaz szoborrá alakították Salvador Dalí Millet Angelusa című festményét, ami maga is parafrázis Fotó: Mészáros Zsuzska jóvoltából
 

Ha ízekre szedsz egy vagy több híres műalkotást és a „randomizátorral” csinálsz egy „Malevicset” vagy egy „Frida Kahlót”, nem veszik-e el épp az abba vetett hitünk, hogy a műalkotás sosem véletlenül jön létre, és mégiscsak egyedi?

Ez nekem is eszembe jutott, de valamit mindig el kell engednem, le kell egyszerűsítenem vagy fel kell áldoznom azért, hogy a feladat működjön az órán, hogy megragadja őket. Lehet, hogy azt a reakciót is erősíti, hogy „Fekete négyzet? Na ilyet két dobásból én is tudok festeni, sőt pirosat is”, de még ehhez is egy csomó Malevics-képet meg kellett néznie, ki kellett elemeznie, amit magától talán sosem tett volna meg, és a végeredmény mégiscsak az, hogy innentől tudja, hova tegye az orosz konstruktivistákat. Ha a játék kedvéért elmélyed egy művészeti irányzat vagy egy életmű tanulmányozásában, már megérte. Ez végeredményben nem klasszikus műelemzés, hanem stílusgyakorlat, stílusfelismerés. Az egész osztályt még ez sem biztos, hogy magával ragadja. Többnyire beesnek matek és tesi között, vagy péntek utolsó órában, éhesek és a fenébe kívánnak engem és az egész művészettörténetet, szóval nagyon emelkedett hangulatot nem várhatok el. Az viszont a tanár személyes jelenlétén múlik, hogy úgy alakítsa az órát, hogy az is kibírja valahogy, aki csak a jegyét szeretné megkapni, aki pedig motivált és érdeklődő, annak is legyen mazsola a kalácsban, és végül mindegyikük fejében megmaradjon belőle valami. Nagyon hiszek a gyakorlati tevékenységekben, annál is inkább, mert a vetített képes előadásokat kevésbé bírják, kicsi a tűrőképességük. Kezdő tanár koromban sok ilyen órát tartottam, és láttam, hogy alszanak, házit írnak, a pad alatt csetelnek, és az sem mérhető, mennyi ment át belőle. Igaz, nem vagyok átütő erejű előadó, szóval rá is voltam kényszerítve, hogy kezdjek valamit ezzel a helyzettel. Hamar rájöttem, megoldás lehet, ha az elméletet egy vicces vagy izgalmas feladattal átültetjük a gyakorlatba, és lesz belőle valami produktum, egy mű. Egyrészt jó érzés, mert az alkotás öröme nagyon is létező dolog, másrészt kézzelfogható és értékelhető, ami meg nekem is jól jön.

Milyen művészettörténeti „átiratod” aratott még sikert?

Amikor Lorenzo Ghibertinek és társainak a firenzei Battistero kapudomborműveire az 1400- as évek elején kiírt pályázatát elemeztük úgy, mintha nekik kéne beadni pályamunkaként. Ki kellett állniuk, érvelniük a saját művészi tervük mellett, hogy elnyerjék a megbízást. Ez párhuzamosan zajlott egy kortárs belsőépítészeti projekt nagyon hasonló prezentálásával. Nagy röhögések voltak, és nem is voltunk mindig szakszerűek, de mégis mindenkinek bele kellett helyezkednie az alkotó helyzetébe, és ez mint jó élmény maradt meg. Sajnálom, hogy a művészettörténet- oktatás az ábrázoló geometriával együtt jövőre kikopik nálunk a tantervből, az idén ballagóknak van utoljára, ezután már csak rajz lesz, illetve új nevén vizuális kultúra, amibe kénytelenek vagyunk mindent belesűríteni.

Van olyan korszak, stílus vagy alkotó, ami biztos siker, ami minden korosztálynak bejön, és olyanokat is megszólít, akik a gimnáziumban nem művészi pályára készülnek?

A kamaszok – és most lehet, hogy csúnyát mondok – nagyon hajlanak a giccs felé. Ez szerintem életkori sajátosság, hogy az érzelemmel telített képek mindig bejönnek. Például a szecesszió, Alfons Mucha és nőalakjai. De pár éve rettenetesen megy minden, ami bizarr, ez az Instagramra feltett képekből is kiderül. Olyan magasan van már mindenkinek az ingerküszöbe az általános képözön miatt, hogy ez hagy nyomot.


Az ötödik osztályos Korinek Ádám és Szepessy Hajnalka szubjektív térképei a Fazekas Mihály Gimnáziumot ábrázolják egyedi nézőpontból Fotó: Mészáros Zsuzska jóvoltából

Ebbe a szürrealisták is beleférnek, vagy a fantasyból eredő új műfajok?

Itt teljes keveredés van, és nemcsak a képzőművészetre gondolok. De a giccs és a bizarr keveréke az igazi (nevet). Szerencsére lehet olyan dolgokat találni a magasművészetben is, aminél bizarrabbat, horrorisztikusabbat nehéz elképzelni, Hieronymus Bosch töretlen sikere a kamaszok között jó példa erre. De Salvador Dalí is sokaknak bejön. Nagyon népszerű foglalkozásunk volt az, amikor Dalí-festményből kellett szobrot készíteniük. Nem is a kép tartalma volt a lényeg, hanem az, hogyan lehet kétdimenziós művet 3D-be átrakni, ami komoly kihívás, de a kellően bizarr figurák beindították a fantáziájukat. Persze hamar találtak hozzá a YouTube-on olyan 360 fokos videót, amivel mintegy beléptek a festmény terébe és virtuálisan körbejárhatták a szereplőket, és mivel kicsiben, gyurmából dolgoztak, remek „körüljárható” és részletes szoborkompozíciókat készítettek, amiket a végén lefotóztunk, így tettük vissza két dimenzióba az alkotást.

Tehát ízlésformálás, terelgetés terén is van feladat bőven.

A térkultúrára ugyanez vonatkozik. Érteniük kell, kellene az építészet és a dizájn nyelvét is, mert a tér, amiben mozognak, a falak, amik között a napjuk nagy részét töltik vagy a hétköznapi tárgyaik is ennek a részei. Maguk is készítenek, terveznek majd épületeket és tárgyakat, vagy legalábbis készíttetnek, megrendelnek, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, milyen a vizuális műveltségük, mert ez határozza majd meg a környezetünket.

Úgy látom, ezt már az óvodában el lehet kezdeni. A saját korai városépítő szenvedélyed hozta ki belőled a nápolyiépítészet és a gumicukor ötletét, amit a lapunk foglalkoztató mellékletében külön is bemutatunk?

Szerintem fontos, hogy legyen véleményünk a bennünket körülvevő térről, amihez az el- ső lépés az, hogy észrevesszük. Diákkorban könnyen megalapozható ez a tudás azzal, ha mi magunk is kísérletezünk terek, különféle szerkezetek kialakításával akár makett, akár 1:1-es léptékben. Fontos, hogy ez ne maradjon abba az oviban vagy általánosban, hanem folytassuk a középiskolában is, amikor már az ösztönös alkotáson túl a kritikai szemlélet is megerősödik. A suliban folytonos kihívás az anyagok beszerzése, majd a munkák tárolása, de az ehető dolgokból való makettezés például mindkét problémámat megoldja. (nevet) Az, hogy a mai gyerekek nehezen tájékozódnak és töredezett a térszemléletük, abból is fakad, hogy sokkal kevesebbet gyalogolnak, mint mi régen, mert a szülők szállítják őket autóval A-ból B-be. Ez azonban sok vicces vagy kalandos feladattal is fejleszthető. A szubjektív térkép az egyik kedvencem, amikor a gyerekeknek az iskolát vagy a lakóhelyük közvetlen környezetét kell felmérniük és lerajzolniuk. Ez nem lesz a klasszikus térképekhez mérten arányos, mert a saját arányrendszerüket fogja tükrözni, azt, hogy mit tartanak fontosnak, érdekesnek és mi az, amit észre sem vesznek. Rajta lesznek jó nagyban a kedvenc helyeik, amiket így maguk is beillesztenek valami nagyobb egységbe, megérzik a rész-egész viszonyát. És az is érdekes, ahogy ez a térkép változik, ha majd évekkel később újra megrajzolják.

Ez felnőtteknek is éppen ilyen izgalmas kísérlet lehet. Goethe még ráért lerajzolni a tájakat, romokat, amikor Itáliában utazgatott (persze hónapokig), ma futtában készítünk sok száz fotót, amit aztán talán soha meg nem nézünk, maximum posztoljuk. De abból nem áll össze a térélmény, amit átéltünk.

A szubjektív térképen viszont akár hangokat, illatokat, színeket is jelölhetünk. A tipikus szeptemberi első rajzóra témáját…

Csak nem a „legkedvesebb nyári élményemre” gondolsz? Ez a legfrusztrálóbb feladat egy gyerek számára, hiszen aligha lesz olyan, amilyen az élmény volt. Szerintem a többség eleve lemond róla és közhelygyártásba menekül.

Akkor biztos nem, ha úgy adjuk meg a feladatot, ahogyan egy kollégámtól tanultam. Mindenkinek ajánlom, próbálja ki egyszer. Idézd meg érzékszervekre lebontva a nyarat: valami emléket, amit láttál, egy olyat, amit szagoltál, egy szót, hangot vagy zenét, amit hallottál, egy teret, amit bejártál, egy anyagot, amit érintettél! Amikor kipróbáltam a saját diákjaimmal, a nagyobbaktól el sem tudtam venni a feladatot. Október volt már, és ők még mindig lelkesen dolgoztak rajta. Akkor éppen kevesebbet rajzoltunk, viszont sokat beszélgettünk, de amúgy is mindig mondom, hogy nem a kezünkkel, hanem a fejünkkel rajzolunk.