Sokan és sokféleképpen foglalkoztak már Szentendrével, a magyar képzőművészetben betöltött speciális helyzete miatt. Az elemző művek első hulláma a harmincas évekbeli Vajda-kört, a szentendrei École de Paris-t fedezte fel magának. 

A következő generáció a hazai neoavantgárd dadaizmus melegágyából, a Vajda Lajos Stúdióból érkezett, szertelen művészhéroszokkal teli eposzt fonva saját fiatalsága köré. Közben pedig majdhogynem elsikkadt az úgynevezett Régi Szentendrei Művésztelep, vagyis a Szentendrei Festők Társasága. Az 1928-ban alapított kolónia pedig mind a mai napig működik, még ha a kezdeti célokat és a régi szanatórium épületeit már rég elsodorta is az idő.

Nyolc fiatal Réti-tanítvány szervezte meg a telepet 1926-ban, részint, hogy megmeneküljenek a művésznyomortól, részint, hogy a trianoni sokk után tovább ápolják a nagybányai látványfestő piktúra hagyományait. A második világháború után jöttek a baloldali művészek, majd betette lábát az Alap, született egy új művésztelep is, a régit pedig átépítették, de még így sem tűnt el, túlélte a rendszerváltást, a piacosítást, érdekérvényesítő egyesületet alapított, majd tavaly egy kiállítással adózott az alapító nyolcak előtt a Szentendrei Képtárban. Most pedig itt a Corvina kiadásában egy jól szerkesztett kötet, a régi telep történetéről, néhány tanulmánnyal és visszaemlékezéssel. A kutatások hiánypótlók, a memoárok pedig megindító korfestő dokumentumok.

A realista arcképfestő, Bánovszky Miklós naplójában írta meg a kezdeteket: „Egy nap reggel azon tanakodtunk, hogy most a főiskola után hol tudnánk nyáron szép természeti környezetben olyan helyet találni, ahol továbbra is együtt tudnánk dolgozni. Ekkor érkezett közénk Paizs-Goebel Jenő barátunk. (Gyermekkori betegsége folytán bicegett és nagyot hallott.) Elmondtuk neki, hogy nyári tartózkodásunkról tanakodtunk. Jenő barátunk ezután elmesélte, hogy bátyja előző nap Szentendrén járt. Bátyja, dr. Paizs (Goebel) Ödön Az Est-lapoknál volt szerkesztő-újságíró. [...] Még a polgármesterhez is elment. [...] Távozóban volt, amikor a polgármester úr, dr. Starzsinszky László mondta neki: >Szerkesztő úr, adjon nekem tanácsot! Van nekünk – mármint a városnak – két kilométerre a várostól, Pest felé egy kis tanyánk. Három kis házból áll. A háború vége felé ezt járványkórháznak rendeztük be: vettünk hat összecsukható vaságyat, hat szalmazsákot és hat takarót. Szerencsére járvány nem volt. Az egyik kis házat kiadtam egy kétgyermekes asszonynak. De a másik kettő üresen áll. Mit tudnék ezzel csinálni?< Paizs Ödön művésznövendék öccsére gondolva azt ajánlotta: >Polgármester úr, ajánlja fel ezt a két üres kis helyiséget ingyen, szegénysorsú művésznövendékeknek nyári tartózkodásra!< A polgármesternek tetszett az ajánlat. Ezt mondta: >Küldjön hát ki, szerkesztő úr ilyeneket!< […] Egy napon [...] felfedeztünk a Deák Ferenc utcában egy nagy, szép gyümölcsöskertet. Ajtaja nyitva volt, bementünk. A földszintes, rossz karban lévő épületek lakatlannak látszódtak. A szomszédos lakóktól kérdeztük, kié ez a kert, és mondtuk, hogy nem láttuk a romos házakban a lakókat. Azt a választ kaptuk, hogy ez az ún. Szanatóriumkert. Az OTI tulajdona. […] Kértük hát a polgármestert, ebben a kertben adjon nekünk is lakást.” (115–122. o.)

Egy másik alapító, a tájképfestő Ónodi Béla így emlékezett vissza a kezdeti időkre: „Meghirdettük a szabadiskolát tagtársaink részvételével, akár csak Nagybányán, a festést és rajzolás korrigáltuk azoknál, akik erre igényt tartottak. Ehhez a munkához a fővárosból kihozatott egy-két modellt a kertben állítottuk fel. Budapesti újságokban festészeti szabadiskolánk megindítását publikáltattuk, mire az ország különböző részeiből jöttek látogatók. […] Legtöbbjük Szentendrén vett ki magának hónapos szobát, úgy, ahogy az egykor Nagybányán is történt, de néhánynak a művésztelepen biztosítottunk ideiglenes lakást.” (141–142. o.)

A harmincas években érkezett festő, Kántor Andor a feszültségeket és frakciókat se hallgatta el visszaemlékezésében: „Itt kell szólni Gerevich Tibor egyetemi tanár, művészettörténészről, aki a Római Magyar Akadémia kurátora és az ún. római iskola vezére, a képzőművészeti élet diktátora volt. Az ő révén lehetett római ösztöndíjhoz, állami és egyházi megrendeléshez, vásárláshoz jutni. Így kapott római ösztöndíjat 1931-ben Heintz és Jeges, 1936-ban Sverák és Rozgonyi. A Velencei Biennálén szerepelt 1938-ban Jeges és Heintz, olasz állami ösztöndíjhoz jutott Heintz és Jeges, és nekik jutottak a festészeti díjak és egyházi megrendelések is. […] Idővel a tagozódás mind erősebb lett. Hozzájárult ehhez, hogy Barcsay és Goebelt a KUT, engem a KUT és az UME tagjai közé választott. Később Rozgonyi is csatlakozott az UME-hoz. Bánovszky, ha stilárisan nem is, de érzelmi és politikai meggyőződése szerint hozzánk tartozott. Miből élt ez a csoport? Kitartó előszobázások, protekcióhajkurászás révén sikerült tanári álláshoz jutni, így a havi fizetés biztosította a megélhetést és a művészi munka lehetőségét.” (154–155. o.)

A Régi Szentendrei Művésztelep története szerteágazó és szövevényes, megfordult itt Czóbel Béla, Korniss Dezső, Kondor Béla és Kmetty János is, hogy a mai lakókat ne említsük. Ebben a művészettörténeti káoszban rak rendet a Corvina új kiadványa.

R. G.


A Szentendrei Régi Művésztelep. Szerk. Tóth Antal. Corvina, Budapest, 2007, 204 oldal, 3990 Ft