A két részt valóban úgy kell érteni, hogy két rész, vannak a nemzetközi hímzők, ők a szigorú Az öltés művészete címet viselik magukon és a kiállításukon, öltenek és művészek, és vannak a magyarok, az ő címük költőibb: Ahogy a varrócérna kerüli a gombot. A kiállítás szervezői valamiért ragaszkodnak hozzá, hogy tudatosítsák bennünk, ez nem költészet, hanem mese, a Vacka Rádió című mesesorozat egyik dalából van az idézet. 

Tegyük föl, hogy nem csak dobálóznak szavakkal és információkkal, valóban azt akarják sugallni, hogy a technika nem nagykorú, hímzéssel, subázással, keresztszemes öltésekkel megteremthető a gyermekkor védett, máshogyan védtelen, tisztább, intimebb, melegebb, puhább világa, és hogy talán ezt lehet szembesíteni a valósággal. Ezt a megoldást teljes mellszélességgel szerencsére csak Borsos Róbert választotta a Kisvakond sorozatával. A csehszlovák mesehős ül a vécén, vagy párosodik az egérkével, roppant humoros, ha hihetünk a vendégkönyvnek, és miért is ne hinnénk, ez az egyik legnépszerűbb kiállítási tárgy.

A magyarázat feltehetően ott keresendő, hogy ezzel a problémával valamikor mindannyian szembesülünk: hőseink, legyenek bár a legnagyobbak, az élet apró-cseprő, de mégis a legjelentősebb kérdéseiben cserbenhagynak minket. Engem ez a sokk akkor ért, amikor fölfedeztem, hogy Old Shatterhand soha nem megy vécére, és föltehetőleg szanaszéjjel potyogtat a prérin, csak erről Karl May szemérmesen hallgat. Ha Borsos Róbert valamikor témahiányban szenved, szívesen fölajánlom neki ezt, hiszen a magam részéről már meghaladtam ezt a szintet. Ami viszont a Kisvakondot mint műtárgyat illeti, nem látom a távoli vagy akár középtávú jövőjét, szegény kis filcbaba már most is csupa por, miután kikacagták magukat rajta a népek, karácsonyfa-effektus, eleinte mennyien örülnek neki, aztán a kukában végzi.

Hasonlóan a naivitással próbál hatni Rutkai Bori, amikor Szívszaggató című művét közzéteszi. A szív formát a nokedliszaggatón kilógó piros cérnák jelenítik meg, az ember megint könnyen utoléri az ihletet, sajtreszelésnél is mindig kijön valami hasonló forma az ember kezéből, és valóban van valami háztartási báj a tárgyban, vérző szívvel csináljuk a vacsorát, de az egész mégis túlságosan lapos, a kivitel túlságosan munkátlan ahhoz, hogy igazán szeretni lehessen.

Ha már így egymás mellé kerültek a nem szeretett darabok: Lovas Ilona Orsók című művével sem tudtam mit kezdeni. Valami állati belsőségek vannak fölakasztva egymás mellé. Annyira nem tudtam mit kezdeni vele, hogy megszagoltam – senkinek sem ajánlom ezt az élményt.

Ideje a másik serpenyőbe is pakolni. Az emlékekben gyorsan megmaradó művek általában a technika és a téma össze nem illésével játszanak, subázott grafikon, tévé képernyőjére terített Kudlik Júliá-s falvédő (képernyővédő), Tarr Hajnalka hímzőkeretre feszített anyagra festett rétegvíz-hőmérsékleti mutatója. Ráczmolnár Sándor és Hetényi Judit dúsan hímzett szexhirdetése, az izgalmas mellbimbókat nézve az ember érzi a kísértést, hogy fölhívja a megadott számot, hátha… Kapala Györgyi hímzett koponya-CT-je.

Ennél még eggyel csavarosabb a hímzett floppy, ahol az ábrázolt tárgy és az ábrázolás módjának össze nem illését az idő feloldotta: ma már a floppy éppen olyan régies dolog, mint Miss Marple-ként a ráma fölé hajolni, és az élet dolgain elmélkedni, miközben készül a hímzés. Az ember azonban mindig azt érzi, hogy a humort szabadkozás gyanánt használják az alkotók: nem vagyunk bolondok, csak ügyes a kezünk és érdekesnek találjuk ezt is.

Ezen a ponton válik ketté a kiállítás magyar és nemzetközi része, bár a vágás nem pontos, többen is átlógnak a magyarok közül, akik nem lepődnek meg a cérnát használó önmaguktól. Ilyen Benczúr Emese, aki MÁV-kárpitra hímezte rá, ki tudja, hányszor, hogy MUNKA KÖZBEN AZ UTAZÁSRA GONDOLOK. A mondatnak alig-alig van értelme, de a lehetetlen színű és mintázatú, kényelmetlenül keménynek látszó anyagon a szöveg ritmusa nemcsak a vonat kerekeinek kattogását idézi föl, hanem a monotóniába szorított életet, megyünk, tesszük, éljük, Szatymaz és Budapest között.

A szeretnivaló dolgok között van Somogyi Laura egyvonalas fonalrajza – már az ötlet is a nemzetközi részről került ide. A cím az, hogy Ha minden cipőmet le tudnám rajzolni egy vonallal, és tényleg ezt is látjuk, a fonal cipővé tekeredik, aztán megy tovább, és másik cipőt formál, elvarratlan a két vége. Rajz, vonal helyett fonalból, van egy kis térbeli kiterjedése is, a mérete is nagyobb, mint amilyen papíron lehetne, de azért csak vonal.

Tökéletes párjai vannak a kiállítás nemzetközi oldalán, mint amilyen Kimura munkája És a macska is bejött címmel, ami egy vázlatfüzetből kitépett lap, csak éppen embernagyságban fekete cérnával. A tapinthatóság érzetét keltik ezek a fonalrajzok, de nem úgy, hogy „szinte lejönnek a falról”, hanem a néző maga válik kétdimenzióssá tőlük, pusztán attól a vágytól, hogy szíve szerint megfogná a vonalakat.

Hogy mégsem Somogyi Laura munkája a legélesebb emlék, arról Göbölyös Luca tehet, a vállfára fölakasztott rózsaszín kombinéval, ami mellett elsőre úgy mentem el, hogy észre sem vettem, mit kell nézni rajta. Kombiné, hát kombiné, nem kell mindig érteni, hogy milyen elvek szerint válogatták a kiállított tárgyakat. De ezt mindenképpen jól válogatták, a kombinén ugyanis öltések vannak, egy öreg női test lenyomata, megereszkedett has, hosszanti csíkokkal éktelenített mellek, lógó combok, az öregség van belevarrva az öreg ruhadarabba.

Az öregség, amitől borzadni illik, amitől, ha fényképen látjuk, akaratunk ellenére is megborzongunk, és aminek a borzadályosságából Göbölyös Luca nem is tagad le semmit. Fresh az a flower, áll a vállfán a tisztító jelmondata, és a lényeg persze az, hogy csak annyira friss, mint a háromhetes rózsa, de ebbe annyi gyengédség fér, hogy a rettegett szó hirtelen mindannyiunk közös története lesz, együtt öregszünk apával, anyával, Cserháti Zsuzsával. És Göbölyös Lucával.

Iparművészeti Múzeum, 2009. január 30. – márius 22.