Képzeljünk el egy ovális üveg süteménytartót, körkörösen telerakva kekszekkel, és húzzuk fel 50 méteresre. Ilyenek mellett kanyarodik felfele a rámpa, bennük ősi hangszerek, eszközök, gyönyörű tárgyak, mintha ez lenne rendezett tárhelyük, csak épp mi is láthatjuk őket. Párizsban ha valaki múzeumba akar menni, nem az szokott lenni, hogy húzza az időt az indulással, nehogy fájón hamar szembesüljön a választék szűkösségével, hanem inkább minden idejét úgy próbálja beosztani, hogy legalább a kötelező helyeket rendben végiglátogassa. Az ott élők elkényeztetve válogatnak a világ minden tájáról odahordott kiállítások közül, a számos kis galéria, alapítványi múzeum, nagy intézmény programjából.

Párizsban ha valaki múzeumba akar menni, nem az szokott lenni, hogy húzza az időt az indulással, nehogy fájón hamar szembesüljön a választék szűkösségével, hanem inkább minden idejét úgy próbálja beosztani, hogy legalább a kötelező helyeket rendben végiglátogassa. Az ott élők elkényeztetve válogatnak a világ minden tájáról odahordott kiállítások közül, a számos kis galéria, alapítványi múzeum, nagy intézmény programjából. Ezért is volt megdöbbentő, hogy a Jean Nouvel által a Branly rakpartra tervezett új múzeum nyitónapján szó szerint több ezer ember állt sorba bejutásra várva. Persze csábító volt, hogy ingyen lehetett megnézni, de a készülő múzeum amúgy is jó ideje tematizálta a kulturális közbeszédet.

A Quai Branly Chirac kéznyoma a francia kultúrán, körülbelül 60 milliárd forintból. 1995-ben született meg a döntés, hogy legyen az Európán kívüli kultúrák, Afrika, Ázsia, Óceánia, Amerika művészetének múzeuma Párizs legeslegeslegbelvárosában. Többen is kritizálták a projektet, hogy csupán a gyarmatosító múlt feletti lelkiismeret-furdalása hozta életre, ráadásul egy olyan országban, ahol a bevándorlók szerint vagy fehér bőrű, elitegyetemeken végzett francia az ember, vagy sose jut igazán fontos pozíciókba. Mindenesetre sokat töprengtek a névadáson; a „primitív művészet” kifejezést kínosan kerülték, a „nem európai” meg nem hangzik túl érdekesnek. Salamoni döntéssel végül a francia fizikus, Branly nevét viselő rakpart lett a névadó apuka. Ám ha nem akarunk a közéleti diskurzusban elmélyülni, akkor az izgalmas kert közepén négy tagból álló épületet látni, a Szajna felé néző falán összefüggő, buja növényszövettel, amely biológiai értelemben kínálja ugyanazt a sokszínűséget, mint kulturálisan a benti anyag. Tizennégy építész vett részt a múzeum pályázatán, olyanok, mint Rem Koolhas, Renzo Piano, Christian Portzamparc, Norman Foster vagy Tadao Ando – a világ élvonala. Nouvel a tárgyak köré tervezte a múzeumot. Két dolgot tartott alapvetőnek. Az egyik az a finom játék, hogy miközben az Eiffel-torony alatt vagyunk, a kerten átsétálva, a rámpán át a látogató egy totálisan másik világba érjen, gyakorlatilag egészen messze a civilizált nagyvárostól. A másik pedig egy olyan közeg megteremtése, ahol szinte eltűnik minden múzeumszerű elem a néző és a tárgyak között, ahol az objektumok olyan erővel ragyognak, hogy rögtön a bőrig hatolnak.

Képzeljünk el egy ovális üveg süteménytartót, körkörösen telerakva kekszekkel, és húzzuk fel 50 méteresre. Ilyenek mellett kanyarodik felfele a rámpa, bennük ősi hangszerek, eszközök, gyönyörű tárgyak, mintha ez lenne rendezett tárhelyük, csak épp mi is láthatjuk őket.

A kiállítóterekben félhomály, inkább sötétség uralkodik, a tárlók üvegei mögött minden egyes ruha, kőfaragvány, ékszer, dob, maszk vagy dísztárgy a neki legelőnyösebb beállításban és fényben látható. Olyan erővel sütnek a színek, a textúrák, a formák – néha mintha ki akarnának robbanni az üveg mögül. Itt-ott zene szólal meg váratlanul, mintha valaki fölöttünk énekelgetne. Alacsony fal-sík halad a rámpák mellett, végig puha marhabőrrel burkolva. Ahogy a barlangokban, véletlenszerűnek tűnő üregekre bukkanunk, ezekre le lehet ülni és a beépített képernyőkön rövidfilmek közül válogatni – meztelen, festett testű férfiak vadásznak Afrikában, egy halotti szertartáson hófehér ruhás alakok táncolják körbe a földön fekvő alakot. Ülök a sötétben, rendesen felöltözve, valahonnan érthetetlen nyelven énekelnek, mellettem egy kagylókkal díszített kameruni királyszobor és egy tunéziai, rubintokkal gyöngyözött ezüsttalizmán, és tényleg nem érzem, hogy meg tudnám mondani, hol vagyok, csak azt, hogy szeretnék abban a vietnami ruhában hazamenni, ami előttem van.

Persze biztosan sokszor átéli az ember, hogy na, ez a Matisse milyen szép lenne a nyaralóban, ez az édes Chagall meg mindig jókedvre derítene, sőt nyilván átélhető vágyakozás az erotika múzeumokban is, de hagyományos tematikában ennyire elementárisan az érzékekre hatót még nem láttam. A megnyitón adott interjúban Jean Nouvel úgy fogalmazott, hogy a „legfontosabb, hogy tisztelettel közelítsünk e kultúrákhoz, és a tárgyaik köré olyan meleg burkot teremtsünk, ahol hangulatukat, erejüket, rezgésüket kisugározhatják magukból. Halljuk meg a suttogásukat, hogy megértsük, mi történt velük és közöttük.”
Hát ők itt tényleg nagyon otthon vannak, rezegnek, áradnak, sikoltoznak, van, amelyik konkrétan utánunk sziszeg. Tulajdonképpen órákig nézünk olyan tárgyakat, amelyek gyönyörűségesen működnének a saját világunkban is. Lakberendezési magazinokhoz szokott néző könnyűszerrel elhelyezi őket fejben egy megfelelő méretű nappaliban vagy a kertben. Az etno-divat nem szól másról, mint a sima farmer és az egyszerű, de gazdag színű és textúrájú, mondjuk mexikói piacon vett ruhácska tökéletes együttműködéséről.
A hatalmas ezüstékszerek és -gyűrűk, faláncok és kövekből rakott karkötők pont úgy néznek ránk, ahogy a bolti kirakat előtt megszoktuk. Ebben a felállásban a múzeumi séta után a múzeumshop úgy hat, mint a maratoni futóversenyeken a vizes szivacsok, végre-valahára néminemű kielégülés a sok suttogás, nyögés és sikoly után.

2006/4. 42-43. o.