Modernség és tehetség

A Tamás Galéria (1928-1944) története

Ébli Gábor

Modernség és tehetség - e kettős elkötelezettséggel jellemezte Tamás Henrik műkereskedelmi munkáját a galériájának ötvenedik kiállítására megjelent katalógus előszavában Kárpáti Aurél 1933-ban. A Tamás Galéria valóban a fiatal, újító szellemű művészet legfontosabb kereskedelmi helyszíne volt a két világháború közötti Budapesten. Bár helyszíne, s raktárában képanyagának jelentős része, elpusztult a második világháborúban, történetéről sokat tudunk Tamás Henrik 1951-ben leírt visszaemlékezéseiből. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ felkérésére született szöveget ma az MTA Művészettörténeti Intézetének Adattára őrzi. Nyomtatásban várhatóan 2004-ben jelenik meg, a Pécsi Modern Képtár kezdeményezésére és szerkesztésében, ahová Tamás magángyűjteményének zöme került.
 

   
Tamás Galéria, Enteriőr
 
Tamás Henrik 1879-ben született; felsőkereskedelmi iskolát végzett és a Singer és Wolfner Könyv- és Lapkiadó Vállalatnál kapott állást. Huszonöt éves munkaviszonyát a cégnél Wolfner József bizalmasaként, ügyvezető igazgatóként fejezte be (1923). A kiadó által megjelentetett, Lyka Károly szerkesztette Művészet körüli teendőkön kívül azzal szerzett jártasságot a művészetben, hogy a Wolfnerék által szerződésesen támogatott Mednyánszky László ügyeit intézte. Még a vállalat ügyvezetőjeként, e példa nyomán keresett további művészeket menedzselésre. 1916 nyarán látta Rudnay Gyula kiállítását a Párisi Áruház tetőterében, s tanácsára egy évvel később Singer és Wolfner szerződtette is a művészt, akinek 1918. szeptemberi kiállításánál az Ernst Múzeumban Tamás is közreműködött.
 
1919 júliusában Rudnay szerződését Nagybábonyban tíz évre már maga Tamás hosszabbította meg - bár a tisztesség jegyében ekkor még Wolfnernek lehetősége volt bármikor átvenni a szerződést. Tamás összesen három alkotó szerződtetését tervezte; másodikként Koszta Józseffel állapodott meg öt évre - de ez a kapcsolat hamar megromlott. A két festő azonban jól tükrözi Tamás hitvallását, hogy művészei a „magyar televény egét és levegőjét" keltsék vásznaikon életre. Harmadik jelöltje Iványi-Grünwald Béla volt, de végül Nagy Istvánnak szervezett kiállításokat. Ehhez nem társult írásos szerződés, mert már a két művész menedzselését is csak úgy tudta vállalni, hogy azt textilgyári igazgató bátyja finanszírozta.
 
Kiadói tapasztalatai nyomán Tamás 1922-ben rábeszélte Rudnayt egy rézkarcsorozat elkészítésére. Az ebből születő mappa, majd annak propagálása volt Tamás első esztétikai és gazdasági szempontból is önálló vállalkozása. 1924/1925-ben külföldi kiállítási körutat szervezett Rudnaynak Bécsbe, Velencébe, majd különösen nagy sikerrel Milánóba (Pesaro Galéria) és Zürichbe (Wolfsberg Galéria). Ismeretségei eredményeképpen a milánói Sala kiadó reprodukcióinak kizárólagos forgalmazója lett Magyarországon. E tevékenységét már házasságkötésük (1919) óta kettesben végezte feleségével, Balogh Júliával, egy neves ügyvéd lányával, akit Wolfneréknél munkatársként ismert meg, s akivel nemcsak hű társak lettek, hanem képességeikben is jól kiegészítették egymást. Kettejük szorgalma, nyelvtudásuk közös skálája ellenére is azonban a Sala-féle bolt csak akkor lendült be, amikor a Rozsnyai könyvkereskedés is beszállt a forgalmazásba - akik a siker nyomán ki is tették Tamásékat az üzletből. A csalódást követően 1926 őszén szerződtek a hamburgi Seemann kiadóval annak Orha eljárással készült, jobb minőségű reprodukcióinak forgalmazására. Nehogy megismétlődjön a Rozsnyai-féle átejtés, a vászonra kasírozott műveket ezúttal saját ügynökeiken keresztül terítették Magyarországon a Sas utcában bérelt raktárukból.
 
Tamás Galéria, Enteriőr
 
1927 januárjában lendült be tevékenységük, s ez tette lehetővé a galéria megnyitását is. Átköltöztek a Széchenyi és az Akadémia utca sarkán egy földszinti bérleménybe, s az Akadémia utcai, egy belső oszlop által négy részre tagolt, nagy ablakokkal jól megvilágított terem lett a kiállítóhelyiség. Október 21-én nyílt meg első tárlatuk, saját gyűjteményükből, Mednyánszky, Rudnay, Koszta, Iványi-Grünwald, valamint Vaszary János, Csók István és Réti István műveivel. A bemutatót lelkesen üdvözölte Az Újság, Az Est, a Pesti Napló, és német nyelven a Pester Lloyd. A második, karácsonyi kiállításon már rézkarcokat is kínáltak, például Rudnaytól, Aba Nóvák Vilmostól, Szőnyi Istvántól, Istókovits Kálmántól, s ezzel az eladások is megindultak. 1928 januárjában, majd áprilisban jelentkeztek újabb kiállításokkal, miközben a német importból származó reprodukciók spektrumát kifejezetten közoktatási célból oly teljes körűre szélesítették, hogy júniusban dicsérettel szerepeltek az Országos Tanügyi Kiállításon. A reprókereskedelmet végül 1928 őszén szüntették be. Az ügynököket elbocsátották, a felhalmozott tartalékokat pedig már tisztán a galériára fordították.
 
A galéria ötlete a neves művészeti szervező Rózsa Miklóstól származott, s természetesen a Gresham művészkör tetszésével találkozott. Létrehozták a Modern Kiállításokat Szervező Bizottságot, amelynek kettőjükön túl húsz tagja volt - többek között Berény Róbert, Márffy Ödön, Kernstok Károly, Bornemisza Géza, Csók István, Egry József és Rudnay Gyula festők, Cseh-Szombathy László műgyűjtő, valamint két kiváló műgyűjtő és kritikus: Mihályfi Ernő és Oltványi Ártinger Imre. A Bizottság három évig maradt együtt, ezalatt Rózsa Miklós rendezte a Tamás Galéria kiállításait. 1931-1935 között Kárpáti Aurél volt a művészeti igazgató; majd 1935 októberétől Tamás maga alakította a tárlatokat.
 
Az első kiállítás 1928 decemberében nyílt meg, Egry és Medgyessy Ferenc alkotásaiból. Mint Tamás megfogalmazta, Egry „tiszta" művészete programatikus választás volt. A galéria huszonötödik (1930) és ötvenedik (1933) bemutatója is Egry képeire épült. A közönség számára ugyanakkor még Egry művészete is nehezen volt befogadható, s a galéria csak lassan tett szert egy biztos látogatói körre. Mivel szobrászokkal reménytelen lett volna az érdeklődés fenntartása, gyakori volt az első kiállítás modelljének ismétlése, azaz egy szobrász és egy festő párosítása. Ilyen volt Bornemisza Géza és Csorba Géza (1928), Kmetty János és Vilt Tibor (1919) vagy éppen Járitz Józsa és Schaár Erzsébet (1932) közös kiállítása.
 
MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ: Szerbiában 1914 
Egykor Tamás Henrik gyűjteményében, ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.
 
Számos festő állított ki egyedül, például az említett Kmettyn kívül Perlrott-Csaba Vilmos, különösen mert ők mindketten hozták a saját vevőkörüket, s így tárlataik sikere biztosított volt. Derkovits Gyula művészetének felvállalása viszont klasszikus misszió volt Tamás részéről (1929,1932, majd a hagyatékból 1936 és 1937) - s jóleső érzés lehetett, hogy a gyűjtők végül az anyag nagy részét megvették. Rendszeresen kiállított Kádár Béla (1929,1935,1937,1939,1941, 1943) és Kovács Margit keramikus (1929, 1935,1942). Gádor István kerámiái is keresettek voltak, amint a galéria számos karácsonyi iparművészeti kiállítást is rendezett. Annál kevésbé volt fogékony a közönség Bokros Birman Dezső szobraira. Előfordult népművészeti, majd „a mai lakást díszítő művészeti" kiállítás (1937); többször szerepelt önállóan grafika, akvarell, s kétszer volt tematikus önarcképi tárlat (1930,1942).
 
A kiállítások három hétig tartottak nyitva. Egy hét rendezési idővel számolva ez havonta egy bemutatót jelentett.Volt olyan év, amikor többet is - 1929-ben például tizenöt tárlatra került sor, közte egy tíznapos májusira, ahol Mattis-Teutsch János, Hincz Gyula és Mészáros László együtt szerepelt. A világgazdasági válság éveiben megcsappant a bemutatók száma. 1933/1934-ben közel egy évig szünetelt a galéria, s összesen hét tárlatra jutott lehetőség, köztük azonban akadt egy Gulácsy-emlékkiállítás. A második világháború évei alatt viszont meglepően folyamatos volt a működés - bátor választásokkal, mint például Farkas István bemutatói (1941,1943). Az utolsó kiállítás 1944. március 19-én nyílt volna meg, ám ezen a vasárnapon vonultak be Budapestre a német csapatok. Tamásék bujkálni kényszerültek, többek között Kopp Jenő, a Fővárosi Képtár igazgatója adott nekik menedéket. Az üldöztetést túlélték, ám mindkét fiuk meghalt. 1945 után visszavonultan éltek pasaréti lakásukban, amely ház a magyar Bauhaus-építészet egyik gyöngye. Megélhetésük érdekében eleladtak megmaradt kollekciójukból, leginkább éppen a Rudnay-rézkarcokból. így szövődött barátságuk a hatvanas-hetvenes évek egyik leendő kitűnő gyűjtőjével, Rácz Istvánnal, akinek a velük folytatott (és idén szintén a Művészettörténeti Intézet Adattárához került) levelezése tanúskodik a művek forgalmazásáról, a Tamás házaspár szomorú magányáról - egyúttal azonban arról az életerőről is, ahogyan a diktatúra átmeneti enyhülései Tamásban még a galéria újraindításának meg nem valósítható gondolatát is felvetették.
 
Galériájuk 1928-1944 között összesen mintegy százhatvan kiállításnak adott otthont. A pontos szám nem nyilvánvaló: Tamás számozta a tárlatokat, de a listában két helyütt is van ugrás, illetve több kiállítás szerepel szám nélkül. Ilyen szám nélküli bemutató volt például a kortárs építészet problémáinak megoldására létrejött bizottság (Comité international pour la réalisation des problémes d'architecture contemporaine, CIRPAC, 1932), majd az Orbán Dezső vezette Atelier műhelyiskola növendékeinek kiállítása (1938), több csoportkiállítás s egy különleges karácsonyi tárlat, ahol még színpadi díszlettervek is láthatóak voltak (1932).
 
Bemutatkozott a galériában az Új Művészek Egyesülete (UME, 1932 és 1936); 1938-ban szerepeltek olyan „párizsi magyar művészek", mint Beöthy István, Forbáth Alfréd, Moholy-Nagy László, Weininger Andor, Hajdú István, Szenes Árpád és Prinner Anton. Szólt kiállítás „a huszadik századi magyar festészet kialakulásáról" (1931) s „az új magyar művészet keresztmetszetéről" 1932-ben. Magángyűjteményekből volt látható válogatás 1938-ban és 1941-ben. Külön említést érdemel Bálint Endre, Martyn Ferenc, Bortnyik Sándor, Szobotka Imre, Rozsda Endre szereplése. Gadányi Jenőt mint az általa egyik legtehetségesebbnek tartott fiatalt állította ki Tamás; míg Forgács Hann Erzsébet alkotásait becsülte is, de nem bánta, hogy a tehetős művésznő saját maga fedezte tárlata költségeit.
 
EGRY JÓZSEF: Badacsonyi est olaj, tempera, karton 49 x 69 cm
 
A névsor csúcsa alighanem a huszonkettedik bemutató volt 1932-ben, amikor is Új Progresszív Művészek néven többek között Kepes György, Trauner Sándor, Vajda Lajos és Korniss Dezső állított ki. Minőség és sokszínűség hangsúlyozása azért is fontos, hogy lássuk, miért nem rendítette meg Tamást Rózsa Miklós korai távozása a galériától, holott Rózsával együtt a Gresham-társaság több művésze is hűtlen lett ekkor hozzá. A másik jelentős pesti galériához, a Fränkel műkereskedéshez pártoltak át - havi 6-800 pengő fixért, amit Tamás nem tudott megadni. A Dorottya utcai Fränkel galéria bezárása után e művészek visszatértek Tamáshoz. A két (helyileg is egymáshoz közel fekvő) galéria versenyhelyzetét érdemes majd külön is rekonstruálni, hiszen Fränkel József visszaemlékezései is az Adattárban olvashatóak.
 
A Tamás Galéria 1938-ban ünnepelte századik kiállítását, Mai fiatalok címmel. A skála Barcsay Jenő, Bohacsek Ede és Bene Géza b-betűs csoportjától egészen a kiváló tehetségű s oly hamar elhunyt Szín Györgyig terjedt. Kállai Ernő írta a katalógus előszavát, s két jellemvonásban határozta meg a galéria mégoly különböző művészeinek közös irányultságát: természetelvű és expresszív. Bár Réti István Az Est hasábjain az „avant-garde" jelzőt is használta, Kállai szavai pontosan azt fejezik ki, mi volt a galéria tágan értelmezett művészkörének esztétikai programj a, s ugyanakkor hol volt ennek a korlátja is. Tekintettel a kora huszadik század avantgárdjának európai (s különösen hazai) lehűlésére, illetve szétszóródására, valamint a magyarországi ízlésbeli és társadalmi állapotokra az első világháború utáni években, a Tamás Galéria annyira modern volt, amennyire csak lehetett.
 
Teljesítményét egy abszolút avantgárd mércén mérni nem érdemes: sem Tamás személyisége nem olyan volt, sem a pesti viszonyok nem kedveztek volna például egy Herwarth Walden-féle, Der Sturm típusú galériának, különösen nem 1928-as indulással. Relatív értelemben viszont vállalható Réti elismerő, „avant-garde" minősítése: Tamás jóval előtte járt a hazai közízlésnek. Ezt 1938-ban a Nemzeti Újság hasábjain még az a Balás-Piri László is elismerte, aki - bár Gerevich Tibornál doktorált, s Derkovitsról írt könyvet - három évvel később már Hitler művészeit éltette egy külön könyvben. Ekkoriban azonban még azt is pontosan látta, hogy a Tamás Galéria legfőbb érdeme e kiállításokkal az a köznevelői tevékenység volt, amellyel érdeklődő (ha nem is teljesen hozzáértő) közönségét kinevelte.
 
Tamás kezdettől tisztában volt vele, hogy a galéria nem lehet önfenntartó. Ahhoz túl modern volt, hogy a konzervatívabb és kommerszebb műtárgyak iránt fogékony közönség rendszeres vételei eltarthatták volna. Az első két évben még a reprodukciós üzlet tartalékai fedezték a költségeket. Ezt követően Tamás modern stílusú képkeretező üzemet indított. A rámákat Vágó Dezső szobrász tervezte, s a győri Vágó-féle faipari vállalat hozta forgalomba. Bár ez a vállalkozás prosperált, a több lábon állás érdekében Tamás a növekvő idegenforgalomra is épített. Az angol és amerikai turisták igényeinek kielégítésére 1932-ben megbízta Pekáry Istvánt, hogy népviseleti albumot készítsen. A magyaros viseleteket kissé egzotikusnak, illetve a művészre jellemző groteszk vonásokkal bemutató 16 lapos album Flowergarden (Virágoskert) néven nagy sikert hozott. Nyolclapos albumként francia kiadása (Costumes hongroises) is forgalomba került, míg Batthyány Gyula régi magyar viseletekről készített Tamásnak albumot. Ugyanekkor kezdte forgalmazni Tamás a Vadász Endre által készített tízlapos Budapest-albumot, majd egyre több Vadász, és Pekáry-féle karácsonyi képeslapot.
 
Tamás folyamatosan adott ki rézkarc sorozatokat is, úgy Rudnaytól, mint egyes más művészektől, például (hogy az eddig nem szereplő alkotókkal való kapcsolata is kitűnjék) Patkó Károlytól vagy Komjáti Wanyerka Gyulától. A harmincas években visszatért a reprodukciókhoz is. A Fränkel képszalon ugyanis nem csupán elcsábította egyes művészeit, hanem nagy mennyiségű munka piacra dobásával az árakat is levitte. Tamás így 1938-ban szerződést kötött a müncheni Piper, illetve szerényebb keretek között a Hanfstangel kiadóval azok reprodukcióinak magyarországi eladására. Ez az üzlet két év múlva felfutott, s jókora forgalmat hozott. 1939 decemberében a karácsonyi kiállítás már Cézanne és Van Gogh reprodukcióiból állt össze, 1940-ben közel fél éven át régi képtári anyag reprodukciói függtek az Akadémia utcában. 1941-ben kortárs rajzmesterek fakszimilekiállítása volt látható, a következő évben impresszionisták és régi mesterek grafikáinak reprodukciói, majd 1943-ban az itáliai reneszánsz mesterei. Ez utóbbi a galéria százötvenedik tárlata volt, azaz Tamás büszkén vállalta a reprodukcióknak tulajdonítható edukatív küldetést. Ám ez az irányváltás az élő művészet bemutatásának visszaszorulását is jelentette. Tanulságos és hihető anekdota, hogy Goldberger Leó ugyan Perlrott-Csaba Vilmos egy képének 1500 pengőért való megvásárlása kapcsán ismerkedett meg Tamással, de figyelme rögvest a reprodukciók felé fordult. No, nem elsőrangú magángyűjteményének felhígítása céljából, hanem textilgyári mintaanyag gyanánt. Tamáson keresztül mintegy negyven itáliai reprodukciót vásárolt közvetlenül Firenzéből, bár a legkelendőbb motívumokat állítólag Renoir Sisley felesége című képének szoknyamintája után (sárga alapon vörös csíkok) állították össze.
 
A galéria művészeti programjának és kereskedelmi gyakorlatának ilyen, komplex összefüggéseit egy sor más tényező - például az árak, a Fővárosi Képtár és a Szépművészeti Múzeum vételei a galériából s a magángyűjtői kör összetétele - alapján szükséges majd tovább elemezni. Legalább ennyire lényeges azonban a galéria társadalomtörténeti vonatkozásait mélyebben vizsgálni. Ha esztétikailag úttörő volt is hazánkban Tamás, a valódi csoda az a társadalmi háló lehetett, amelyen keresztül lobbizott a puszta működésért. Ne feledjük, hogy az 1944. januárban és februárban megvalósult két utolsó szóló kiállításán Gábor Marianne és Frank Frigyes szerepelt. Tamás pontosan tudta, nem akármilyen politikai kötéltánc szükségeltetett egy ilyen galéria nyitva tartásához. Amint 1951-ben megfogalmazta: „Amire igazán büszke voltam és vagyok ma is, azt ezekben az időkben a Kultuszminisztérium vezető tisztviselői mondották nekem. "Magyarországon két zsidó vállalkozás van, amelyek komoly, megbecsülendő kulturális munkát végeznek. Az Officina könyvkiadó és a Tamás Galéria.„ Ez volt a legszebb elismerés, amit életemben kaptam."