A berlini Martin-Gropius Bauban látható életmű-kiállításon (ahova az ugyanebben az időpontban az épületben látható egyiptomi kiállításra várakozók hosszú során kell átverekednünk magunkat — ám az élelmesebbek inkább a mindent és semmit mondó VIP-bejáraton próbálkozzanak) több mint 350 fotót láthatunk a húszas évek elejétől egészen a hatvanas évekig. Többségüket újságokban, magazinokban való megjelenésük óta nem mutatták be, ezért nagy részük ismeretlen a nagyközönség számára. Ahogy Munkácsi munkássága is, hiszen a harmincas-negyvenes években sztárgázsikat kereső divatfotós már az ötvenes évek második felében sokat veszített népszerűségéből, s halála után évtizedekig megfeledkeztek róla. Ennek következtében a hagyaték jelentős része elkallódott, a kiállításon látható művek többsége a berlini Ullstein-archívum és a hamburgi Grundlach-gyűjtemény tulajdona vagy Munkácsi örökösének birtokában van.

 

A fotókat nézve tulajdonképpen nehezen érthető, miért feledkeztek meg Munkácsiról a múzeumok és a gyűjtők. A kiállítás kronologikus elrendezése tökéletes áttekintést nyújt az életmű különböző fázisairól, s egy kis idő elteltével világosan körvonalazódik a látogató számára a „lényeg". Az, amit Munkácsi akarva-akaratlan mindig megtalált és rögzített a képekben/en. 

 

A fotók témájától függetlenül a sebesség, a dinamika, a pillanat intenzitása az, ami a képeket szinte „mozgásban tartja". Legyen ez a Zöldségpiac (1926/28) vagy a Motoros (1929), ahogy természetesen a sportfotók is (Kapus, 1929). De ugyanez mondható el a már Németországban, Berlinben a Berliner Illustrierte Zeitung és más médiumok számára készített címlapfotókról, riportokról, dokumentációkról. Munkácsi (akinek a neve állandó problémát jelentett a megbízók számára, ahány újság, magazin, annyiféle variáció a Munkáczitól a Munkásciig — de a probléma a GropiusBau kiállításszervezőit is érinti) 1928-ban érkezett Berlinbe, ahol 1934-ig az Ullstein-kiadó munkatársa volt. A kiadó megbízásából utazott Spanyolországba, Egyiptomba, Brazíliába, Libériába stb., ahol a riportfotó-sorozatok nagy része készült. A szokatlan dinamizmusról, intenzitásról tanúságot tevő képek, pl. a Munkácsi egyik legismertebb fotójaként számon tartott Fiú a Tanganyika-tónál (1930) vagy a Beduin lovas (20-as évek — a példákat természetesen tovább sorolhatnánk — azonban minőségüket tekintve jóval meghaladják a fotózsurnalizmus színvonalát. Az elengedhetetlen fotóriporteri pontosság mellett a képeket, pillanatnyiságuk ellenére különleges esztétikai felépítettség, megkomponáltság jellemzi — ami a jól elkapott pillanatnak tudható be. „Think while you shoot!" — Munkácsi mottóját képei támasztják alá leginkább. 

 

A mozgás, a sebesség leképezése mellett Munkácsi állandó témái a nők. Egy, a lányával, Joan Munkácsival* folytatott interjúból kiderül, amit a képeket nézve csak sejtünk: Munkácsi egész életét átszövik a románcok, kalandok, afférok -  fotó-modellekkel, színésznőkkel, táncosnőkkel, sztárokkal - a női szépség lenyűgözte, nem tudott és nem is akart ellenállni. Ez az ellenállhatatlan vonzalom sugárzik aztán a képekből: a számtalan strandfotóról, budapesti, berlini, copacabanai strandokon napozó, sétáló, flörtölő nőkről készült felvételekről (Ősz: az utolsó meleg napsugarak, 1929), a végtelen finomságú, sokat sejtető, de nem megmutató aktokról (Akt napernyővel, 1935) vagy a szokatlan sztárportrékról (Marlene Dietrich a Normandie fedélzetén, 1936). Munkácsi itt felülnézetből fotózta a színésznőt, aki számtalan hajóbőrönd, koffer és kalapdoboz között ül manikűrözve a fedélzeten.

 

 

Egészen különleges még a Leni Riefenstahlról készített sportfotó-sorozat, ami síelés közben készült a rendezőről (Leni Riefenstahl síelés közben, 1930/31). Fürdőruhában síel, a bőre olajosan fénylik az izzadságtól, minden figyelmét a mozgásra összpontosítja — ha nem nézzük meg a képaláírást, tulajdonképpen fotómodellnek gondolnánk. Csak a következő kép előtt torpanunk meg: Riefenstahl síelés után, közeli felvétel, a gyönyörű, szoborszerű, verejtéktől fénylő női arc Man Ray felvételeire emlékeztet, a tökéletesen megkomponált, beállított műtermi fotókra, pedig itt is egy szabadban készült pillanatfelvételről van szó.

 

 

Munkácsi az USA-ba történt emigrációja után — 1933-ban még Hitler hatalomátvételét fotózta az Illustrierte számára Berlinben (Potsdam, 1933, Adolf Hitler kancellár a Gamisonkirche-ben) — a Harper's Bazar divatmagazinnal kötött szerződést.

 

A magazin számára készített első címlapfotója forradalmasította az addig szigorúan műteremben és műtermi szabályok szerint készült statikus divatfotó műfaját. A híres modellről, Lucile Brokaw-ról például novemberben készült a jól ismert strandfelvétel (Strandon futó nő, 1933). Ismét a megfeszített figyelem, koncentráció, a modell mögött a levegőben úszó strandköpeny dinamikája. A címlapfotó sikere megalapozta a luxuséletmódot folytató Munkácsi egzisztenciáját. Megbízások egész sora következett, 1936-ban a Life magazinban megjelent a híres Fred Astaire-sorozat (Fred Astaire lábujjhegyen, 1936).

 

A sikerszéria egészen az ötvenes évekig folytatódott, amikor Munkácsi kameramanként dolgozott, reklámfilmeket készített. Az új technikák, a színes felvételek megjelentével azonban a Munkácsi-technika divatjamúlttá vált. Szerencsére azonban a divatok jönnek-mennek, és Berlinben kb. két óra hosszáig újból a múlt század klasszikus, fekete-fehér, gyönyörű nőktől, sztároktól, Illustriertektől színes világába csöppenhetünk a tökéletesen kivitelezett fotóknak köszönhetően.