Az édesapja Pécsen született 1897-ben. Mesélt a gyermekéveiről?
 
Az ő gyerekkoráról annyit tudok, hogy a Rákóczi út 4.-ben laktak Pécsett, ami egy vályogház volt, és az édesapja építtette. 1903-ban magyarosította a papa a nevét Müllerről Molnárra, és az édesanyja öt gyermeket szült, de az első meghalt. A testvérek ott maradtak Pécsen, az egyik ügyvéd lett, a másik orvos Mecsekalján.

Ön is járt Pécsen? Mennyire emlékszik ezekre az időkre?

Nagymamánál és édesapám testvéreinél többször nyaraltam. Az a ház, ahol édesapám született – az a bizonyos vályogház –, négyszobás volt, és volt egy verandája is nagy étkezővel, konyhával, illetve nagy pince meg kamara tartozott hozzá. A hátsó kertbe pedig vagy a teraszon, vagy a verandán keresztül lehetett eljutni – gyerekkoromban az volt a legjobb bújócskázó- és szaladgálós hely. Egyébként az édesanyám anyukájánál nyaraltunk a Felsővámház utcában, vagy kint Mecsekalján, és a Molnár nagymamát mindig csak látogattuk, ami azt jelenti, hogy egy-egy délutánt töltöttünk nála. Úgy emlékszem, hogy a nagymama mindig a sárgabarackfa alatt ült, egy karfás fotelben, mikor bennünket fogadott.

Milyen volt ez a család, milyen kapcsolatban álltak egymással a testvérek?

Szoros volt a kapcsolat, voltak nagyobb összejövetelek. Az apám is későn nősült és a testvérei is, harminc körüliek voltak, mikor családot alapítottak. Talán Molnár István, az orvos testvér és az ő családja állt a legközelebb hozzánk. Nagybátyám felesége zöldkeresztes nővér volt Mecsek alján. Az orvosi praxissal együtt járt az a ház, amiben később éltek, és amelyben két gyerekük született. A lánya szintén orvos lett, hematológus, de a fiútestvére 21 éves korában rosszul lett az egyetemen, és hat hónap múlva meghalt szklerózis multiplexben.

A nővérük Púr Ferenchez, a későbbi magyar–német, német–magyar szótár egyik szerkesztőjéhez ment hozzá, aki Ausztriában született. Két fiuk volt, és ők is Pécsen laktak egy ideig, aztán a papa Győrbe került iskolaigazgatónak.
Az ügyvéd testvérrel is jóban voltunk: Molnár László és felesége, Klári, aki szintén zöldkeresztes nővér volt – tehát a nagynénéim iskolatársak voltak annak idején –, nekik két fiuk született, az egyik nem nősült meg, viszont a másik három gyermek édesapja. Az ügyvéd, Molnár László a válása után is a nagymamával élt, egészen 1944 decemberéig. Mivel azonban katonatiszt volt, 1945-ben Nyugatra kellett menniük, és amint átlépték a magyar–osztrák határt, a nagymama egy-két napon belül meghalt, mert nem bírta elviselni, hogy elhagyta az országot. Klagenfurtban van eltemetve, és az egyik unokatestvérem gondozza a sírját, aki ma is ott él Ausztriában. 1943-ban láttam utoljára a nagymamát.
Talán 1948–49-ben nyaraltam Pécsen utoljára. Akkor összejött minden testvér és minden gyerek, az összes unoka, de a nagymama akkor már nem élt. Én úgy emlékszem vissza, hogy mind családszeretőek voltak. Összetartó, nagy család volt a miénk. Még most is, mikor lebontásra ítélték a vályogházat – amit persze azóta se bontottak le –, a két nagynéném összeköltözött egy házba.

Hogy lehet az, hogy a család szinte minden tagja diplomás lett? Ez akkoriban nem volt általános.

A nagypapa postafelügyelő volt és biztos jobban kerestek, mert házat tudtak építeni, még ha csak vályogból is. A nagymama rendkívül büszke volt a fiaira – a nővér persze nem lett diplomás, mert őt háziasszonynak nevelte a nagymama –, és vallásos nevelésben részesült az összes gyerek Pécsett. Egyéves voltam, amikor a nagypapa meghalt, úgyhogy nem nagyon emlékszem rá, de a nagymama – nem mondom, hogy szigorú volt, inkább ő volt a domináns a családban. A testvérek családjában is inkább a feleségek voltak a dominánsak, kivéve talán az apámat, azzal együtt, hogy anyám nagyon komolyan menedzselte. Persze lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mert én jobban vonzódtam az apámhoz, az öcsémet meg anyám az utolsó pillanatig előnyben részesítette, attól függetlenül, hogy nálam élt és lakott élete utolsó három évében.

Az ügyvédi és az orvosi pályához képest más irányt képvisel a művészpálya. Nem lógott ki a sorból az édesapja?

Pécs városa ambicionálta a művészeteket, élen a képzőművészettel és a festészettel. Apám itt kezdte el a képzőművészeti főiskolát, amit aztán félbehagyott, és akkor jelentkezett a pesti építész karra. A Műegyetemen azonban 1919-ben volt egy botránya, amikor nemkívánatos személynek nyilvánították mint fiatal, avantgárd művészt. Ekkor művészbarátaival, egyetemista társaival Olaszországba mentek, és végigrajzolták fél Olaszországot. Ezt követően ment Weimarba, majd vissza Pécsre. Ott ismerte meg anyámat, egy festő barátjánál, Gábor Jenőnél, ahol anyám zongorázni tanult Gábor Jenő feleségétől. Össze is házasodtak Pécsett 1929-ben, aztán szinte rögtön Pestre jöttek, és tervezni kezdett a Ligeti Építész Irodában.

Volt valaki a családban, akár korábban, aki szintén vonzódott a művészetekhez?

Nem tudok róla. Állítólag van egy Haydn Franciska a családban, aki az én szépanyám, de nem sikerült kiderítenem, hogy valóban a zeneszerző rokona-e.

Hogy kell azt érteni, hogy Molnár Farkast az édesanyja menedzselte?

Apám nagyon bohém ember volt. Táncolni, bohóckodni tanított minket, vagy inkább engem. A szüleim nagy társadalmi életet éltek, időről időre új társaságokkal jöttek össze, táncoltak, szórakoztak – és ez azért is volt, anyám azért is szervezte ezeket a vendégségeket, hogy apámnak munkát szerezzen. Az utolsó nagy munkáját is az édesanyám szerezte a gyóntatószékben. A Pasaréti templomba jártunk. Én nem voltam még iskolás, amikor a ferences rendi papok kiküldték édesapámat a Szentföldre, és végigjárta ezeket a szent helyeket. Addig nem volt különösebben vallásos – attól függetlenül, hogy a cisztereknél végzett –, de ez az út nagy hatással volt rá.

Ma hogy gondol vissza, hogyan viszonyul édesapja emlékéhez?

Tizenkét és fél éves voltam, amikor az apám meghalt. Azért tudok ilyen keveset apámról, mert borzasztó erősen kötődtem hozzá, és fel se tudtam fogni, hogy nincs többé, csak anyámat láttam örökké sírni és zokogni. Azokat a könyveket is letettem, amikben az édesapámról szó esett, mert sírógörcsöt kaptam. Amikor Nagy Bálint megrendezte az első kiállítást az apámról, és az ő nevével fémjelzett díjat alapított, amit minden évben odaítélünk valakinek, előjöttek a gyerekkori emlékeim. Valaki azt mondta egyszer, hogy írjam le az emlékeimet, és én elkezdtem két ujjal gépelni. A kéziratot átadtam Nagy Bálintnak, amelyet aztán Apáti-Nagy Mariann megszerkesztett, és 2004-ben meg is jelent a kis füzet. Azáltal, hogy leírtam az emlékeimet, már el tudtam jönni a Lotz Károly utcába, és rá tudtam nézni arra a házra, amelyben együtt éltünk. Aztán ide tudtam költözni a Fillér utcából, mert a gerincproblémám miatt olyan lakást kerestünk, ahol nincs emelet, és nem kell hegyet mászni. Itt kilenc lépcsőt kell csak mennem, könnyebb az életem, és ha a lombok leesnek a fákról, látom azt a házat, ahol boldog gyerekkoromat töltöttem – amikor még együtt volt a család.