Különleges dinamikája van a Ludwig Múzeumban rendezett Bartók-kiállításnak. Kiszámíthatatlan önmozgás jellemzi; mintha nagy lendülettel elindulna valamilyen irányba, de a döntő pillanatokban egy-egy hirtelen kanyarral rácáfolna az addig látottakra.

A néző körbenéz a nonfiguratív művek termében, Konok Tamás, Maurer Dóra és Vera Molnár gyönyörű ritmusaiban és struktúráiban keresi és találja meg a Bartók-párhuzamokat, majd a tér végén beleütközik Lakner László híres, múzeumi suba-kartonról készült festményébe, amely a korábban elképzelt szempontokat egy csapásra átírja, és új témát nyit. A következő térben, egy médiaművészeti alkotásban megcsillan egy nagy zenei ötlet, de a mű túlbonyolított vizuális világa azonnal ki is oltja a hatást. A nekilendülés-megtorpanás kettősségének felismerésével párhuzamosan erősödik az érzés, hogy nem tudjuk pontosan, mit is tesz hozzá mindez a Bartókról eddig megszerzett, kisebb vagy nagyobb tudásunkhoz: aki ismeri a nagy zeneszerző életét és művészetét, vajon másképp lát-e rá ezután, s aki nem, kap-e hozzá szempontokat? A kiállított művek többsége esetében Bartók hívószó marad, s e szó értelme inkább a frázis felé hajlik.

Azonban a kiállítás legtávolabbi sarkában, ott, ahol már nem lehet tovább kanyarogni és tévutakra sem téríthet már semmi, elrejtve található a legérdekesebb darab, amely egymagában is értelmet adna egy Bartók-tárlatnak. Egy kis hanginstalláció, elsőre szinte észrevehetetlen, a nézőt csak a halk zümmögés vonzza közelebb; egy dobozból jön a hang, húsz kis méretű fekete hangszóróból. A felirat szerint Bartók bogárgyűjteménye, az alcím: Húsz magyar népdal. Alkotói Tornyai Péter zeneszerző és Kertész Krisztián fizikus, énekel Tornyainé Dóry Zsuzsa. A dobozhoz közelebb hajolva a zümmögés valóban énekké alakul, Bartók által gyűjtött népdalok szólnak a négyszer ötös szigorú rendben elhelyezett hangszórókból, és még világosabban kivehető a dallam, ha a néző kiemel egy-egy darabot, és a füléhez tartja. Az installációban „egy »népdal-faj« (az ún. új stílusú, kupolás szerkezetű, többnyire kvintváltó dalok) különböző »példányait« egyszerre hallva érzékelhetővé válik a minden dalban közös szerkezet, miközben az egyes »egyedek« önálló jellegzetességei egy összeadódó hangzás-sávban oldódnak föl”. A tempó összehangolásával a dalok szinkronban futnak, a „bogarak” szinte egyszerre vesznek „lélegzetet”, hangjuk nekilendül; utána megállnak, meghatározott harmóniákban találkoznak, majd elválnak. A halott tárgyakból eleven, organikus egység jön létre, amely nemcsak struktúrájában emlékeztet bogárgyűjteményre.

A Bartók-vonatkozások szövete ebben az esetben igazán sűrű; Bartók Béla élete során ugyanis nemcsak népdalokat, de növényeket, csigákat, ásványokat és mindenekelőtt bogarakat gyűjtött. Rovar-összeállítása a húszas években már harminc-negyven nagyobb dobozban kapott helyet. Bár a zeneszerző a legnagyobb körültekintéssel gondozta az egyes darabokat – „tűben végződő kis üvegkelyhekben fertőtlenítő folyadékot vagy kis vászonzacskókban para-diklór-benzolt, illetve naftalint helyezett a dobozokba” –, emigrációja után a gyűjtemény nagyrészt elpusztult, mára emlékeztetőül alig néhány bogár maradt. De már maga a kollekció létrehozásának ténye is Bartók gyűjtőszenvedélyéről és rendszerező, kutató beállítottságáról tanúskodik – az egyes példányokat maga preparálta és határozta meg. Sőt, 1936-ban egy nyilatkozatában párhuzamba állította egymással a bogár- és a népdalgyűjtést: „Mi magunkat tulajdonképpen természettudósoknak valljuk, akik tanulmányozásunk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választottuk.”

Tornyai Péter és Kertész Krisztián audiovizuális bogárgyűjteménye nemcsak Bartók életére és munkásságára reflektál; a technikai, médiaművészeti háttér előtt egy kultúra metszete, sőt eleven esszenciája jelenik meg. A hangszórók rendszerébe lépve Bartók zenéjének, gondolkodásának alapstruktúrái, gyökerei válnak hallhatóvá és tapinthatóvá, s a gyűjtemény megtapasztalása révén olyan fogalmak kapcsolódnak össze, mint a közösség és a zene vagy a hagyomány és a kortárs technika. Mindezzel párhuzamosan a mű távolabbról is szemlélhető: a gyűjteményépítés, a megőrzés, a bemutatás fogalmai mentén a múzeum lényegéhez kapcsolható. Legtávolabbról egy olyan hagyományvonalba illeszthető, amelyben a tárgyak gyűjtésének és rendszerezésének gyökerét Linné 18. századi rendszertana alkotja. A Bartók bogárgyűjteménye emellett párhuzamba állítható a kortárs művészetnek az archívumok feldolgozásával összefüggő vonulatával, mindenekelőtt Mark Dion munkásságával. De akár közelről, Bartók élete, akár távolról, az archívum-metaforák irányából szemléljük az ember és gép különös (és szintén történeti beágyazottságú) viszonyára építő művet, annyi bizonyosnak látszik, hogy a gyűjtemény összeállításában, rendszerezésében olyan értő emberek közreműködtek, akik képesek voltak a tudást hozzáférhetővé tenni, hangsúlyokat elhelyezni, a hasonlóságokat és a különbségeket felmutatni: kiemelni és szinkronizálni. Ha általánosítunk, akkor ebből a tevékenységből kiindulva válik megőrizhetővé és továbbadhatóvá a kultúra, válnak fizikailag és szellemileg is megközelíthetővé, elevenné az olyan létfontosságú életművek, mint Bartóké.

Általánosítás és körülírás helyett a legegyszerűbb, ha a megfigyeléssel, rendszerezéssel és az eleven kultúrával kapcsolatban Bartók megfogalmazását idézzük: „Eddig csupán a daloknak mint különálló objektumoknak gyűjtéséről volt szó. Azonban ez nem elég. Mert ez olyan volna, mintha a bogarász vagy a lepkegyűjtő megelégednék a bogár- és lepkefajták összeszedésével és kikészítésével. De ha ezzel megelégszik, akkor gyűjteménye csak holt, az élettől elragadott anyag volna. Ezért az igazi természettudós nemcsak állatokat gyűjt és preparál, hanem az állatok életének minden legelrejtettebb mozzanatát is, amennyire csak lehetséges, tanulmányozza és leírja. Igaz ugyan, hogy a legtüzetesebb leírás sem fogja a holtat elevenné varázsolni, de legalább valamicskét belément az élet ízéből és szagából a holt gyűjteménybe. Ugyanilyen okok parancsolják a népzene gyűjtőjének, hogy az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyére kikutassa.”

Bartók, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, 2017. január 29-ig.