Esztétika és politika

Könyvkritika

A Műcsarnok kortárs művészetelméleti füzetsorozata újabb taggal bővült. Ezúttal a francia politikai filozófia nagy veteránja, Jacques Rancière egy 2000-es tanulmánya került terítékre. Rancière a hatvanas évekbeli párizsi új baloldallal indult, a strukturalista marxizmus képviselőjeként, Althusser fegyverhordozójaként. Majd kiépítette saját politikai teóriáját, ami – értő tolmácsolója, Slavoj Žižek szerint – a jelenkori zavarodott baloldal számára még ma is iránymutató koncepció az ellenállás gyakorlására.


Jacques Rancière: Esztétika és politika. Műcsarnok, Budapest, 2009, 64 oldal, 650 Ft

Valójában klasszikus párizsi katedrabölcseletről van szó, a szerző néhány fiatal filozófus kérdésfeltevéseire adja meg saját – nagyon kiérlelt és nagyon sűrített – válaszait. Rancière szerint a művészet válságáról és a kép haláláról szóló sirámok egyértelműen jelzik, hogy az emancipációért és a történelmi illúzióiért folyó csata áttevődött az esztétika területére. Esztétika alatt azonban nem a jól ismert – egyetemi tanszékeken is tanított – művészetelméletre kell gondolni. Rancière szívesebben beszél a „művészet esztétikai rendszeré”-ről, ami valamikor a 19. század elején alakult ki, felváltva a reprezentációs, valóságutánzó művészeteszmény hierarchikus szisztémáját. A szerző az új paradigmát kialakító esztétikai forradalom működését elemzi a modernitás és a politikai törekvések fénytörésében. A feladat nem könnyű, hiszen a modern művészet kezdetben éppen hogy következetesen realista volt, a felelőtlen posztmodern pedig olyan szörnyűségeket hozott magával, mint a szabadság és az autonómia megkérdőjelezése vagy a valóságutánzó esztétikát is megelőző ikonszerű képhez való visszatérés. És akkor a szerzőnek még meg kell küzdenie a kétkezi munka és a művészi alkotás marxista problémagócával. A szigorúan tömény alapvetést egy magyarázó tanulmány és egy fogalmi jegyzék próbálja befogadhatóbbá tenni.

R. G.

Artmagazin 2010/ 2. 95.o.