GAUGUIN A GRAND PALAIS-BAN

A Budapestet is megjárt kép

Topor Tünde

Milyen új dolgokat lehet elmondani Gauguinról? Egy kiállítás, ami nem csak a tahiti nőkre koncentrál.

Paul Gauguin: Csendélet Laval profiljával, 1886, olaj, vászon, 46 x 38,1 cm, Indianapolis, Museum of Art, Samuel Josefowitz a Pont-aveni iskolának szentelt gyűjteménye, a Lilly Endowment Inc., a Josefowitz család, Mr. és Mme James M. Cornelius, Mr. és Mme Leonard J. Betley, Lori és Dan Efroymson és a múzeum baráti köre jóvoltából © Indianapolis Museum of Art

Valamikor a kilencvenes évek elején bejött a Bécsi utcában (a még mindig meglévő Bizományival szemben) lévő Qualitas Galériába, ahol kezdő művészettörténészként dolgoztam, egy nagyon kedves, csokornyakkendős bácsi, aki korai Rippl-Rónai-képeket keresett. Hosszan beszélgettünk, épp Rippl-Rónaival foglalkoztam egy kiállítás és a hozzá tartozó katalógus miatt, majd másnap elkísértem őt Kaposvárra a múzeumba és a Róma-villába – akkor nagyon tetszett, hogy taxival.
Kiderült, hogy Samuel Josefowitz gyűjtő, akit a Nabi festők és előzményeik, Gauguin és a Pont-aveni iskola érdekli elsősorban. Leginkább Lausanne-ban él, de Angliában is van egy vidéki háza, a testvére híres karmester, a fia pedig az Apollo Magazin tulajdonosa. Hamarosan megismertem a feleségét is, legközelebb mentünk együtt a Zeneakadémiára, majd én látogattam meg őket Svájcban, Angliában. A lausanne-i házban lógott egy érdekes Gauguin-kép a falon, amin profilból látszó, szemüveges férfi mered egy furcsa, amorf tárgyra, ami szintén furcsa gyümölcsök között áll egy asztalon.
Kicsivel később kiderült, hogy a Josefowitz-gyűjtemény nagy részét megvenné az Indianapolisi Múzeum, ami ajándékként is kap néhány Pont-Aven-vonatkozású képet. Ahhoz azonban, hogy az egész tranzakció lebonyolódhasson, meg kellett vizsgálni minden mű eredetét. Hogy honnan jöttek...
A restitúció kérdése akkor kezdett égetővé válni; magára valamit is adó múzeum még ajándékba sem fogadhatott el kétes provenienciájú műtárgyat. A rejtélyes Gauguin-csendélet pedig veszélyes előélettel bírt, valamikor Budapesten volt, a Herzog család tulajdonában, és csak 1945 után bukkant fel külföldön. Megkaptam tehát a megbízást, hogy kutassam ki, hogyan került el a kép az országból. (Gauguin a ládában – Egy kép útja: avagy hogyan került Gauguin Csendélet Laval profijával című képe Budapestről, a Herzog-palotából Indianapolisba, Artmagazin 2004/1. 14–16 o.) Szerencsére legálisan, államtitkári engedéllyel, úgyhogy visszamehetett megint Amerikába, mert egyszer már járt ott, a detroiti Ford Gyűjtemény darabjaként. Ezután sok év telt el, a Josefowitz-gyűjtemény felbomlott, utolsó részeit Sam Josefowitz 2015- ben bekövetkezett halála után árverezte el a Christie's. A Csendélet Laval profiljával című kép azóta is sokszor jutott az eszembe, de inkább Herzog-összefüggésben, nem Gauguinként.

Paul Gauguin: Önarckép a Sárga Krisztussal, 1890–1891, olaj, vászon, 38 x 46 cm, Musée d’Orsay, Párizs © Rmn – Grand Palais (Musée d’Orsay) / René-Gabriel Ojéda


Igazi nagy meglepetés volt, amikor belépve a Grand Palais Gauguin. A művész mint alkimista című kiállítására, az első falon kiemelve, az egész téma kiindulópontjaként láttam viszont. Bár engem is megszédített a cím (kedvenc regényem az Arany virágcserép), azon azért csodálkoztam volna, ha kiderül, hogy Gauguin vonzódása a nagy összefüggésekhez egészen addig fajult, hogy ő is aranyat próbált előállítani. Minthogy képünkön Gauguin barátja, a szintén festő Charles Laval az asztalon lévő nehezen meghatározható tárgyat vizsgálgatja, és feltételezni lehet, hogy az Gauguin egyik saját kerámiaszobra, az alkímia úgy is felmerülhet, mint ami a különböző anyagokból a porcelán előállítását tudta kikísérletezni – „fehér aranyként”, a vágyott igazi helyett. A kiállításban továbbhaladva ki is derül, hogy Gauguin most teljesen olyan megvilágításban jelenik meg, az alkímia úgy értendő, mint a teremtést reprodukálni akaró, az Opus Magnum létrejötte reményében zajló folyamatos tevékenység, amely minden anyagban meglátja az átlelkesítés lehetőségét. Legalábbis azokban, amelyeknek létezésük valamelyik fázisában közük volt az élethez, tehát a fában és az agyagban, és itt most az agyagot ne vegyjellel próbáljuk meghatározni, hanem úgy, hogy porból lettünk-porrá leszünk; az eredetmítoszokra gondolva, amelyekben Isten agyagból formálja meg az első embert. (Vagyis inkább a Sátán formálja meg, Isten csak lelket lehel belé.) Mindez látogatói szempontból nézve annyit jelent, hogy nemcsak festmények vannak kiállítva, hanem gyakorlatilag minden, amihez Gauguin hozzáért, rajzok, kerámiák, fafaragások: szekrények, facipők, sétabotok, vagy akár egy egész kapuzat. Némelyik tárlóban ezek esetleges előképeit is láthatjuk, vagy fotókat arról, mi minden határozhatta meg az egyébként amatőr festő „vizuális univerzumát”.
Gauguin 1848-ban született még Párizsban, de röviddel utána Peruba került. Nagymamája, akit már nem ismerhetett, Flora Tristan volt, egy magát az azték uralkodóktól származtató perui nemes lánya, egyébként pedig a feminizmus anyja. Gauguin apja is radikális volt, újságíró, aki III. Napóleon hatalomra kerülésekor felpakolta családját, hogy a dél-amerikai rokonokhoz költözzenek. A kis Paul hatéves koráig élt Limában, ahol, nem mellesleg, nagybátyjának komoly kerámiagyűjteménye volt. Noha visszatértek Franciaországba, Gauguin már 17 évesen tengerésznek állt – a farigcsálás valószínűleg a matrózként töltött évek alatt vált szokásává. 1871-ben szerelt le, tőzsdeügynök lett, elkezdett jól keresni, képeket gyűjteni, illetve szabad idejében festeni is. A kiállítás Gauguin-története innen indul, látjuk az első – egyébként fantasztikus – rajzi és festői próbálkozásokat, sőt egy teljesen klasszikus, a maga nemében tökéletes márványfejet is, amit a kisfiáról faragott. Nagyon intenzíven dolgozik, mármint alkot, 1880-ban már hét festménnyel vesz részt az 5. Impresszionista kiállításon, és utána is minden évben szerepel ezeken, festményekkel, fafaragásokkal, márványszobrokkal. 1886-ban kezd kerámiázni, egy Ernest Chaplet nevű keramikus mellett, és ebben az évben tölti először a nyarat Bretagne-ban, Pont-Avenben, ami addigra már a festők kedvelt célpontja (Rippl-Rónai is jár ott majd három évvel később). Tulajdonképpen ez az a legközelebbi hely, ahol az olcsó megélhetés, a festői táj mellett megtalálja a vidék addigi viszonylagos elzártságából fakadóan még felismerhető ősi kelta tradíciókat, a túlcivilizált párizsiak által barbárnak vagy primitívnek tartott érintetlenséget. Azt, amit az elkövetkező években egyre intenzívebben keres majd: a minden emberben meglévő közös alapot és a harmóniát a természettel. Szerinte származása, a dél-amerikai indián ősök miatt vonzódott a civilizálatlanság bármilyen formájához, de legalábbis a hagyományos európai szépségideáltól eltérő emberhez. Látszik a vázlatokon és a megvalósult különböző műfajú műveken is, hogy a vágott szemű, kicsit mongoloid arcok tudják izgalomba hozni, nem véletlen, hogy kedvenc breton modellje olyan, mint Björk (La Belle Angéle pedig, mint Van Gogh) és egy csomószor formázza, festi vagy faragja majd ki Meyer de Haan, a holland zsidó festőtárs szintén egzotikus fejét.
Ebben az évben, 1886-ban hagyja hátra a családját, dán feleségét és a tízévnyi házasság alatt született öt gyereket, Koppenhágában.

Paul Gauguin: Jacob Meyer de Haan portréja, 1889, polikróm tölgyfa, 58,4 x 29,8 x 22,8 cm, National Gallery of Canada, Ottawa © Musée des beaux-arts du Canada, Ottawa / Fotó: MBAC


Pont-Avenben találkozik Charles Lavallal, és el lehet képzelni, milyen furcsa pozíciója volt a 38 éves, tapasztalt, szinte az egész világot bejárt embernek a sok fiatal festő és festőnövendék között. Laval híres építész fia, és bár fiatalabb Gauguinnél, összebarátkoznak, és attól kezdve a többiekkel nem nagyon állnak szóba. Előkelő idegenként mozognak azok között, akik szimplán a látványt akarják visszaadni, ahelyett, hogy összefüggést keresnének a természet törvényei és a belső történések között, és ahelyett, hogy mindezek szintézisére és teljesen univerzális, nemcsak az európai klasszikus hagyományokat követő kifejezésére törekednének. Egyébként Gauguin az agyagozást tényleg emberformálás értelemben gondolta: ahelyett, hogy korongozott volna, az egyik kezét beledugta a megformázandó masszába, belülről, kívülről egyaránt megdolgozta, nyomta mindkétfelől. Mindezt hasonlónak gondolta az ember teremtéséhez, valamint a szexhez, a kiégetést pedig a pokol tüzéhez.
Rengeteg vázaszerű tárgyat készít, amin egyébként ekkoriban még leginkább Degas balerinái tűnnek fel, fürdőző nők vagy breton pásztorlányok, de érezhető, hogy a mintázásnál semmiféle szabályt sem követ, teljesen szabadon dönti el, hová tesz mázat, hová nem, nem érdekli, repedezik-e az egész a kiégetésnél, lesznek-e rajta foltok vagy rücskök. Persze tud szép vázákat is csinálni, idilli breton pásztorjelenetekkel, japános kompozíciókat, a motívumokat szépen körbekarcolva – végül is így a legkönnyebb megvalósítani a cloisonnizmust, ami ezen a képen még csak csírájában van jelen – a gyümölcsök már szépen elválnak egymástól. A kép többi része a festésmódban még azt a közös, vonalkázós módszert mutatja, ami Laval képein is feltűnik majd, éppúgy, mint Cezanne-nál és Van Goghnál, akivel személyesen ekkor még nem ismerik egymást, csak leveleznek. Lavallal elhatározzák, hogy engednek a hívó szónak, és elutaznak még a bretagne-inál is egzotikusabb tájakra, így 1887 áprilisában tényleg áthajóznak Panamába, majd Martinique-ra. Gauguin előbb hazajön, mint Laval, aki marad még pár hónapot, festi az ottani erősebb színeket, ugyanezzel, a korai Gauguin-képekre jellemző vonalkázós módszerrel. A történet szomorú vége, hogy amikor később ismét együtt vannak Pont-Avenben, örökre összevesznek Émile Bernard gyönyörű 17 éves húga, Madeleine miatt, akit Laval eljegyez, Gauguin pedig fest róla egy képet (kicsit vágottabb szemmel, mint ahogy Madeleine valóban kinézett), és közben ráhajt, amit Laval rossz néven vesz. Laval és Madeleine később összeházasodnak Egyiptomban, majd nem sokra rá mindketten meghalnak tuberkulózisban. (Az amúgy is rövid pályafutás alatt született Laval-képek nagy része, amiket a Gauguinnal intenzíven együtt töltött idő alatt festett, a műkereskedelemben nem ritkán Gauguin aláírással jelentek meg. Mostanában zajlik a Laval- és Gauguin-művek szétválasztása.) De a Csendélet Laval profiljával még a legmélyebb barátságot mutatja, bár Laval nem személyként szerepel rajta. A fej nem arcként érdekes, a szemüveg még az oldalról látszó szem aligalig tekintet-jellegét is elveszi. Laval ugyanolyan amorf formaként van jelen, mint a Gauguin teremtette dolog az asztalon. A haj megfestése ugyanolyan, mint az ürességé a dolog belsejében, a fej tetején a fény, a világosabb rész pedig ugyanazokból a festékfoltokból áll össze, mint a tárgy külső felülete, csak a kicsit más irányú ecsetvonások az egyik helyen borzas, a másikon sima érzetet keltenek.

Paul Gauguin: Léda a hattyúval váza, 1887–1888, homokkő, néhol színes mázzal, belekarcolásokkal, 22,9 x 20,3 x 20,3 cm, magántulajdon © Magántulajdon


Érdekes látni a szintetizmus ennyire programszerűen megjelenését egy művön. Mondhatnánk úgy is, hogy itt tényleg minden mindennel összefügg. A föld, a levegő, a fény, a tűz, a jóisten teremtményei: a jó barát, meg az almák, és az ember teremtményei, magáé Paul Gauguiné, kétszeresen is, hiszen annyira szereti a kis ufószerű kerámiáját, amiből egyébként mintha egy nyelvforma dolog nyúlna ki, hogy meg is festi, a tekintetével is végigtapogatja, amit már egyszer megformázott kézzel, amiben szinte benne tapicskolt.
Visszatérve a kiállításhoz: a kis amorf tárgy kapcsán bomlik ki tehát az egész történet, a következő részben megnézzük majd, hogy hogyan. Rejtély még így is marad: ki tudja, mi lehet az a fekvő barnászöld tökforma izé a kerámiaszobor előtt? Remélhetőleg valami butykos, benne ciderrel, de akkor még mindig ott vannak a beazonosíthatatlan, piros, fülszerű dolgok mellette...
Folytatjuk.

 

AZ ELSŐ FEMINISTA
Flora Tristan (1803–1844), Paul Gauguin anyai nagyanyja
 

Forrás: Wikimédia Commons
 
Politikai és társadalmi aktivista, a feminizmus egyik alapítója. Apja gazdag perui nemesi családból származott, nagybátyja volt az utolsó perui alkirály. Házasságon kívül született gyerek volt, mert szülei házasságát Franciaországban nem ismerték el. Igazi spanyol szépség, de hozomány nélkül nem sok esélye volt a boldogulásra. André Chazallal, a módos festő-rézmetszővel kötött házassága az egyik nyomorból egy másfajtába juttatta. A folytonos verés, megalázás elől két kisgyerekével és terhesen Aline lányával visszaszökött anyjához. Kétkezi munkából tartotta fenn magát és gyerekeit, de mivel a válást a törvények nem tették lehetővé, férje több mint tíz éven át zaklathatta, végül rá is lőtt. Túlélte a tüdőlövést és végre megszabadult férjétől, akit húsz év kényszermunkára ítéltek. Ezután nevelőnőként és gardedámként dolgozott, járt Olaszországban, Svájcban és Angliában. A harmincas évek végén Peruba utazott, de örökségéből ott is kitagadták, úti élményeit Egy pária utazásai címen adta ki, majd társaságot alapított a magányosan utazó nők megsegítésére. 1839-es újabb angliai utazása során a látványosságok helyett a nyomornegyedeket, börtönöket, bordélyokat kereste fel és feljegyzéseket készített a gyárakban nyomorúságos körülmények között éhbérért dolgozó munkások helyzetéről. Megdöbbentő tényeket közlő, riportszerű írásaiban és később kiadott Munkásszövetség című munkájában az utópista szocialisták tanításait saját gondolataival kiegészítve a munkásosztály (ezt a kifejezést is ő használta először) egységes fellépésétől várta a munkakörülmények javulását, a szakmai képzéshez való jogok kivívását. Különösen érzékenyen reagált a munkásnők alárendelt helyzetére, akik személyes megfigyelése szerint kétszer annyi munkáért is feleannyi fizetést kaptak, mint a férfiak és nem is tanulhattak. Elsőként hangsúlyozta, hogy a nők jogainak elismerése és a munkásosztály helyzetének javulása elválaszthatatlan egymástól: „Az a törvény, amely elnyomja a nőket, és megfosztja őket a tanulás lehetőségétől, Önöket, férfiakat is leigázza. A tudatlan nő akadályozza a haladást…” 1843–44-ben a vándorlegények útvonalait követve járta be Franciaországot, mindenhol beszédeket tartott. Sokan gúnyolták és sokan lelkesedtek érte, a rendőség megfigyelés alatt tartotta. Tíz hónapos fárasztó útja végén hastífuszban megbetegedett; alig 41 évesen halt meg.
 
Gauguin l’alchimiste, Párizs, Grand Palais, Galeries nationales, 2018. január 22-ig.