KATARBA KELL ANNAK MENNI...

Martos Gábor

…aki a jövőben a nyugati világ modern képzőművészetének legkiválóbb alkotásaiban akar majd gyönyörködni, merthogy ez a Perzsa-öbölbe benyúló félszigeten fekvő, egykilenced magyarországnyi, alig több mint kétmillió lakosú arab emírség, a világon a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkező ország, pontosabban annak nagyszámú uralkodói családjának különböző tagjai évek óta bőkezűen – hogy ne mondjam: nyakra-főre – vásárolnak az ilyen alkotások legjavából. Az alábbiakban összeszedjük, melyek azok az elmúlt években nyilvános (vagy nyilvánosságra került magán) műkereskedelmi tranzakciók során gazdát cserélt legdrágább műtárgyak, amelyek megtekintéséért a jövőben biztosan Katarba kell majd utaznunk.


A Katari Nemzeti Múzeum leendő épülete Jean Nouvel tervei alapján

Az 1971-ben függetlenné vált egykori brit protektorátusban a 19. század közepe óta az Al Thani dinasztia uralkodik. Jelenleg a családból a kilencedik emír ül az ország trónján: sejk Tamim bin Hamad bin Khalifa Al Thani 1980-ban született és 2013 óta vezeti az államot.1 Tamim apjától, a nyolcadik emírtől, az 1952-ben született sejk Hamad bin Khalifa Al Thanitól vette át a címet, akinek három feleségtől huszonnégy gyermeke született; ráadásul harmadik felesége nem más, mint saját első unokatestvére, sejka Noora bin Khalid Al Thani. Mindezt csak azért tartom fontosnak előrebocsátani, mert az alább felsorolandó egyes művek megszerzése alkalmával felváltva több név is megjelenhetett a hírekben a családból, sokszor keverve a különböző generációkat, illetve időnként szerepelt a „katari múzeumok” megjelölés is vevőként, vagy csak annyi, A Katari hogy az adott műtárgy „Katarba került”. Hogy utóbbi vajon minden esetben az uralkodócsalád (valamelyik tagjának) vásárlását jelenti-e, valamint hogy minden általuk megszerzett mű egyszer majd valóban egy közös múzeumban lesz-e látható, azt természetesen ma még nem tudhatjuk, de azt hiszem, ettől függetlenül is bízvást kijelenthetjük, hogy sok meglepetés ér majd mindenkit, akinek szerencséje lesz ellátogatni az egyszer nyilvánosságra kerülő katari uralkodói képzőművészeti gyűjteménybe.


MATHAF, a Modern Művészet Arab Múzeuma

   A katari uralkodócsaládban a sok összekeverhető tag között van viszont egy pontosan definiálható is, aki az elmúlt években leginkább a figyelem középpontjába került a műtárgyvásárlásokkal kapcsolatban: ő az 1983-ban született sejka Al Mayassa bin Hamad Al Thani, a jelenlegi emír húga, a Qatar Museums Authority, vagyis a Katari Múzeumi Hatóság elnöke. (Ez a szervezet is feltűnik időnként mint vásárló.) Al Mayassa (magyarra átírva gyakran Al Majassza) az előző emír, sejk Hamad bin Khalifa Al Thani tizenkettedik gyermekeként született, majd Amerikában a Duke Egyetemen, Párizsban pedig a Sorbonne-on tanult. Másod-unokatestvéréhez, sejk Jassim bin Abdul Aziz Al Thanihoz ment férjhez, négy gyermekük van. Az arab mellett angolul és franciául is tökéletesen beszélő asszony évek óta ott van a világ képzőművészeti életét leginkább befolyásoló személyek százas listáján, sőt 2013-ban egyenesen ő állt az első helyen (2011-ben még csak a 90., 2012- ben már a 11. volt, a csúcs megjárása óta pedig folyamatosan csúszik vissza: 2015- ben a 14., tavaly pedig már csak a 87. helyen szerepelt).


Sejka Al Mayassa bint Hamad bin Khalifa Al Thani

Az általa vezetett hatóság három múzeumot foglal magában: a francia sztárépítész, Jean Nouvel tervei alapján megépült, többszöri halasztás után idén végre megnyíló Katari Nemzeti Múzeumot (amelynek igazgatója szintén családtag: sejka Amna bin Abdulaziz bin Jassim Al Thani), a 2008-ban megnyílt Iszlám Művészetek Múzeumát, amelyet a párizsi Louvre üvegpiramisával világhírűvé lett kínai Ieoh Ming Pei tervezett, és a MATHAF- ot, azaz az Modern Művészet Arab Múzeumát, amely 2010-ben tárta ki kapuit.


MIA, az Iszlám Művészetek Múzeuma (Ieoh Ming Pei)

A sejka „power-sikereiben” a legnagyobb szerepet természetesen nyilván az az évi nagyjából egymilliárd dollárnyira becsült összeg játssza, amelyből folyamatosan vásárol műkincseket országa számára. (Csak összehasonlításként: ez az összeg nagyjából harmincszorosa annak, amennyit a New York-i Modern Művészetek Múzeuma és több mint százhetvenszerese, mint amennyit a londoni Tate Galéria évente műtárgyvásárlásra tud fordítani.) A művek kiválasztásában a sejkának persze segítői is vannak, például az 1960-ban született Edward J. Dolman, a Christie’s korábbi elnöke, aki 2011-ben nyilván nem akármilyen ajánlat nyomán mondott le az árverezőház élén betöltött pozíciójáról, hogy a Katari Múzeumi Hatóság felügyelőbizottsági tagjaként részt vegyen a katari álmok megvalósításában. Merthogy Al Mayassa bin Hamad Al Thani nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint – ahogyan egy interjújában fogalmazott –: „El akarom törölni a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségeket”. Ebben Dolman mellett másik legfontosabb segítője az az 1958-ban született Philippe Ségalot, aki 1996 és 2001 között ugyancsak a Christie’snél dolgozott, majd szabadúszó műkereskedő és művészeti tanácsadó lett. 2005-ben ő is megjárta az Art Power százas listáját (a 65. helyen), azóta azonban inkább a háttérben dolgozik: azt például lehet tudni, hogy 2009-ben ő hozta tető alá Andy Warhol Nyolc Elvis című 1963-as képének adásvételét, amely 100 millió dollárért került egy „ismeretlen vásárlóhoz”. Hogy ez az ismeretlen is már vajon katari volt-e, azt nem tudjuk, de ami az alábbi – nyilván távolról sem teljes, már csak azért sem, mert eleve csak a 30 millió dollárnál drágábban megvett műtárgyak közül válogatott – listából jól látható, a sejka koncepciója az, hogy olyan „destination pictures”-öket (mondjuk talán úgy: „célállomás- képeket”) vásároljon, amelyek sokakat vonzó turistacélponttá tudják tenni az országot.


Paul Cézanne: Kártyázók, 1892–93, olaj, vászon, 97 × 130 cm, magántulajdon Forrás: Wikimedia Commons / The Yorck Project: 10 000 Meisterwerke der Malerei

   Vitathatatlanul ilyen darab például – már csak csúcstartó pozíciója miatt is – a világ jelenleg legdrágább műtárgya, Paul Gauguin Nafea Faa Ipoipo („Mikor házasodsz meg?”) című 1892-es festménye, amely tavaly a hírek szerint 300 millió dollárért (81 milliárd forint) került Rudolf Staechelin svájci műgyűjtő, a Sotheby’s volt igazgatója tulajdonából „a Katari Múzeumok” birtokába. (Staechelin nagyapja annak idején 18 ezer svájci frankért vásárolta a képet.) Nem a „múzeumok”, hanem „a katari uralkodócsalád” vette meg 2011- ben a világ jelenleg második (akkor pedig első) legdrágább műtárgyát: Paul Cézanne Les Joueurs de cartes (Kártyázók) című, 1895-ben készült festményéért 250 (más források szerint 259) millió dollárt (55,19 milliárd forint) fizettek George Embiricos görög hajómágnásnak. (Érdemes megjegyezni, hogy az öt változatban megfestett kép másik négy példánya a New York-i Metropolitan Museum of Artban, a párizsi Musée d’Orsay-ban, a londoni Courtauld Institute of Artban, illetve a pennsylvaniai Barnes Foundation Museumban van, vagyis a katariak ezzel a vásárlással egy igencsak előkelő és szűk körhöz csatlakoztak.) Egy másik Cézanne-t, a La Montagne Sainte-Victoire vue du bosquet du Château Noir című 1904-es festményt 2013-ban a detroiti The Edsel & Eleanor Ford House adott el „egy katari vevőnek” 100 millió dollárért. Ennél konkrétabban, „a katari uralkodócsalád”-ként nevezték meg Pablo Picasso Child with a Dove (Gyermek galambbal) című 1901-ben festett képének vásárlóját: a művet a brit Aberconway család bocsátotta áruba 2013-ban, és mivel az érte kért 50 millió fontot (76,8 millió dollár) Anglia nem tudta a megadott határidőig összeszedni, kénytelenek voltak kiengedni az országból oda, ahol ennek az összegnek a kifizetése nyilván nem jelentett akkora gondot. 2007 májusában Mark Rothko White Center (Yellow, Pink and Lavender on Rose) (Fehér középpont – sárga, rózsaszín és levendula vörösön) című képének vásárlóját, aki a Sotheby’s New York-i árverésén 72,8 millió dollárt (13,5 milliárd forint) fizetett a festményért, pedig már egyenesen „Hamad bin Khalifa Al Thani katari sejk”-ként adták hírül a lapok. (Ezt a képet eladója, David Rockefeller 1960-ban 8500 dollárért vette meg.) Ugyancsak őt nevezték meg 2010 novemberében vásárlóként, amikor a Phillips de Pury New York-i árverésén valaki 63 362 500 dollárt (12,45 milliárd forint) tett le az asztalra Andy Warhol Men in Her Life (Férfiak az életében) című 1962- es vásznáért.


Andy Warhol: Férfiak az életében, 1962, ceruza, szitanyomat, 214,6 × 211,5 cm, magántulajdon

Egy évvel később, 2011 novemberében viszont már megint csak „a katari uralkodócsalád”-ot emlegették, amikor Clyfford Still 1949-A-No.1 című képe 61 682 500 millió dollárért (14,058 milliárd forint) talált új tulajdonosra a Sotheby’s New York-i árverésén, illetve amikor ugyanott, csak éppen a Christie’snél Roy Lichtenstein „I Can See the Whole Room… And There’s Nobody In It!” („Látom az egész szobát… És senki nincs bent!”) című, 1961-ben festett képéért 43 202 500 dollárt (9,8 milliárd forint) fizettek ki. (Utóbbi festményt 1988-ban 2,1 millió dollárért ütötték le.) Ugyancsak a nyolcadik emír neve szerepelt a hírekben Francis Bacon Study after Velazquez’s Portrait of Pope Innocent X. (Tanulmány Velazquez X. Ince pápa-portréjához) című 1962-es festményének (2007. május, Sotheby’s, New York, 52,7 millió dollár) és Damien Hirst Lullaby Spring (Tavaszi altató) című három méter széles acél gyógyszeres szekrényének, benne 6136 gyógyszer-tablettával (2007. június, Sotheby’s, London, 9,652 millió font, 19 075 098 dollár) vásárlójaként. Sokak vélekedése szerint ugyancsak Dohába kell majd menniük mindazoknak, akik a 2009-ben 310 millió dollárért megvásárolt tizenegy Rothko-képet (az úgynevezett „Merkin Rothkókat”), illetve a 2007-ben elhunyt Ileana Sonnabend a hírek szerint 400 millió dollárért megszerzett gyűjteményének darabjait, benne Jeff Koons, Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Francis Bacon és Cy Twombly műveit meg akarják tekinteni. De a sajtóhírek szerint a már említett Philippe Ségalot segítségével került ugyancsak Katarba Claude Berri francia forgatókönyvíró, filmrendező, producer gyűjteménye is, amelyben többek között Robert Ryman, Ad Reinhardt, Giorgio Morandi, Richard Serra és Lucio Fontana munkái voltak, és amelyet a párizsi Pompidou Központ 25 millió dolláros ajánlatát megduplázva tudtak megszerezni a katariak


Pablo Picasso: Algériai nők – O változat, 1955, olaj, vászon, 114 × 146,4 cm, magántulajdon

   A fentieket látva nyilván az sem véletlen, hogy ha a világban bárhol nagy összegű műtárgy-adásvétel történik, akkor szinte minden esetben felmerül a katari vásárlás lehetősége. Így volt ez tavaly májusban is, amikor a Christie’s New York-i árverésén valaki 178 365 000 dollárt (48,819 milliárd forint) adott Pablo Picasso Les Femmes d’Alger (Version O) (Algériai nők – O változat) című 1955-ös festményéért, amely ezzel az árral a legdrágább árverésen elkelt műtárgy lett; ebben az esetben Hamad bin Jassim bin Jaber Al Thani korábbi katari miniszterelnök nevét emlegették vásárlóként, de ezt később az árverezőház előbb óvatosabban, később határozottan cáfolta.
   Nemhogy nem cáfolták viszont, hanem egyenesen nyilvánosan hirdették a család egy másik tagjának vásárlásait: sejk Saud bin Muhammad bin Ali bin Abdullah bin Jassim bin Muhammed Al Thani (1966–2014) a nyolcadik (tehát az előző) emír első unokatestvére volt, aki 1997 és 2005 között az ország kulturális, művészeti és örökségvédelmi miniszteri posztját töltötte be, így alapvetően az ő ambiciózus programjai nyomán jöttek létre, illetve indultak mára már jól látható fejlődésüknek az ország múzeumai. A miniszter-sejk a képzőművészetek közül elsősorban a fotográfia iránt érdeklődött: 2000-ben ő alapította az Al Thani Awardot, az egyik legjelentősebb közel-keleti fotográfiai díjat (amelynek elnyerésére 2010-ben például már több mint ötvenezren pályáztak), ő terveztette meg Santiago Calatrava spanyol építésszel a Fotográfiai Múzeum épületét, és ő volt a világ egyik legjelentősebb régi fotógyűjteményének is a tulajdonosa. 1999 októberében például a Sotheby’s londoni árverésén 507 500 fontot (840 370 dollár, 160 millió forint) adott Gustave le Gray A nagy hullám című, 1855-ben készített albuminos üvegnegatívjáért, amivel akkor ez lett a világ legdrágább régi fotográfiája, 2003 májusában azonban ezt a csúcsárat is felülírta (a régi fotográfiák kategóriájában máig tartóan), amikor a Christie’snél 922 488 dollárt (több mint 200 millió forint) fizetett Joseph-Philibert Girault de Prangey- nek az athéni Zeusz-templomot ábrázoló 1842-es dagerrotípiájáért. De a két rekord között sem pihent: 2000-ben például összesen 15 millió dollárért vásárolt meg 136 darab vintázs fotót, köztük Alfred Stieglitz és Man Ray számos munkáját. Tehát: Irány Katar!


Paul Gauguin: Nafea Faa Ipoipo (Mikor házasodsz meg?), 1892, olaj, vászon, 101 × 77 cm, magántulajdon, Forrás: Wikimedia Commons

• • •

1 A családnevet az arabból történő átírások során sokféleképpen írják: az alt hol kis, hol nagy kezdőbetűvel, a bint gyakran ibnnek, az Al Thanit hol kötőjellel, hol anélkül, a Thanit hol h-val, hol anélkül, hol a-val, hol á-val, magyarul időnként az asz-Száni forma is felbukkan; én a cikkben a leggyakrabban használatos angol átírást használom, mert ha valaki tovább akar érdeklődni, leginkább ennek alapján tudja bármelyik szereplőt megtalálni-beazonosítani a netes keresőprogramokban.