Pénz az utcán

Egy 1956-os akció és utóélete

Boros Géza

1956 vizuális emlékezetében időről időre felbukkan egy különös kép, az utcán őrizetlenül álló, pénzzel teli láda a következő felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. Erdély Miklós (1928–1986) zseniális húzással ezt az emblematikussá vált ’56-os eseményt jelölte ki saját munkássága és a magyar akcióművészet kezdőpontjául.

Can Togay filmrendező – akitől a Pauer Gyulaféle Duna-parti vascipő-emlékmű ötlete is származik – pár éve felvetette, hogy meg kellene örökíteni az egykori ’56-os utcai pénzgyűjtő akciót korabeli fotók felhasználásával az eredeti helyszíneken. A tervezett köztéri emlékakciót nehezíti, hogy a visszaemlékezések sokszor egymásnak is ellentmondanak, illetve hogy a helyszíneket mind ez ideig nem sikerült teljes mértékben pontosan azonosítani.

A fennmaradt fotók és egyéb források (korabeli sajtótudósítások, visszaemlékezések) összevetése, az esemény lokalizációja és az utóélet áttekintése nemcsak a leendő emlékpont létrehozásához járulhat hozzá, hanem hozzásegíthet bennünket a történetet reálisabb megítéléshez is.1 A rekonstrukciónak nem pusztán filológiai jelentősége van. A történeti pontatlanságokra utóélet épül, aminek a rendbe rakása azért is fontos, hogy elkerüljük a történet városi legendává alakulását, amely felé óhatatlanul sodródunk, s melyet az egykori szereplők pontatlan – vagy éppen elfogult – visszaemlékezései éppúgy táplálnak, mint az ezeket átvevő történészek és újságírók. A sor a politikusokkal folytatható, az évfordulós emlékbeszédekben ugyanis gyakran szerepel a pénzgyűjtés példamotívuma a legváltozatosabb – már-már folklorisztikus – változatokban. Legvégül említendő a művészeti színtér, amely Erdély Miklós önkanonizációja nyomán egyrészt feltétlen elismeréssel – St. Auby Tamás szerint „szolgaian”2 –, másrészt kételkedéssel vegyes tartózkodással viszonyul a történethez és a műhöz.3

A problémát az okozza, hogy más az értelmezési szempontunk, ha pusztán történeti eseményként és más, ha tisztán „neovantgardista művészeti akcióként” tekintünk a pénzgyűjtésre. Történészi szemszögből például problematikus lehet, hogy Erdély neve – saját és barátai visszaemlékezésén kívül – egyetlen más forrásban sem fordul elő. Egy műalkotás esetében pedig joggal merülhet fel a kérdés, hogy kit tekintsünk szerzőnek?4

1956-ban máshol – így például Lengyelországban – is voltak utcai pénzgyűjtések a magyar forradalom javára. A budapesti akciót ezektől a hagyományos módon kivitelezett adománygyűjtésektől a szokatlan köztérhasználat, a pénz őrizetlen volta és ennek reflektálása különbözteti meg. A ládák fölé helyezett plakát kísérőszövege mintegy összefoglalja az egész „akció” lényegét azzal, hogy a hangsúlyt tipográfiailag és tartalmilag a gyűjtés módjára, koncepciójára, az így szóra helyezte. Az őrizetlenség mellett a másik kulcsmotívum a „forradalom tisztasága”, amely mindezt lehetővé teszi. Erdély egy 1983-as interjúban beszél arról, hogy a pénzgyűjtéshez a döntő impulzust a betört kirakatokban sértetlenül hagyott árukról szóló hír adta.5 A pénzgyűjtő ládák és a kirakatok érintetlensége a forradalmi erkölcs megnyilvánulásának példájaként legtöbbször együtt szerepel, sőt a visszaemlékezésekben gyakran össze is keveredik. Az őrizetlen pénz motívumának fokozása odáig megy el, hogy többek szerint a pénzzel teli ládát éjjel is kint hagyták az utcán6 – noha a plakát szövegéből kiderül, hogy „a ládát a Magyar Írók Szövetségének gépkocsija este 5-6 óra között szállítja el”.

Az utcán őrizetlenül hagyott pénz jelensége önmagában nem újszerű, ezen az elven alapul a becsületkassza intézménye7. Az ötvenes évek Magyarországán azonban, ahol a pénz és az áruhiány volt a jellemző és még élénken élt az emberekben a pénztörténet legnagyobb inflációjának az emléke (amikor az értéktelenné vált milpengőt a pesti utcán söpörték), a pénzhez való viszony nem hasonlítható egy normális társadaloméhoz. Az amerikai Hannah Arendt megdöbbenten jegyezte föl, hogy az 1956-os forradalom alatt „nem fosztották ki az üzleteket és kirakatokat egy olyan országban, ahol nagy volt a nyomor és a nélkülözés”8. A pénzgyűjtés e szokatlan módjával a kezdeményezők nagyfokú kockázatot vállaltak, nem tudhatták ugyanis, hogy a plakátra kihelyezett első százasoknak nem kél-e rögtön lába. Egy forradalomban, ahol az addigi értékviszonyok egyik pillanatról a másikra homlokegyenest megváltoznak, s ahol elvileg az anarchia uralkodik, meglepő volt az emberek reakciója és a szolidaritás magas fokú morális megnyilvánulása.

Az őrizetlen pénznek és az utcai becsületkasszának a szociálpszichológus szerint valójában nem sok köze van a becsületességhez, hatásmechanizmusa ennél mélyebben alapszik: „ősi evolúciós reflex ugyanis, hogy ha az ember kap valamit, szükségesnek érzi azt viszonozni: a megelőlegezett bizalmat a legtöbben azzal hálálják meg, hogy nem játsszák el.”9

Az ’56-os adománygyűjtés esetében nincs szó árucseréről, az „ellenszolgáltatás” szimbolikus, így sokkal értékesebb annál, hogy forintosítható lenne: a résztvevők a forradalom ethoszának közös megélését kapták cserébe. Ez pedig magánál a pénzgyűjtésnél is fontosabb üzenet volt. Az ’56-os képzőművészeti ábrázolások kutatója, Sümegi György szerint az adakozásra felhívó plakát „évtizedek múlva is a legemlékezetesebb falragaszként”, az emberi szolidaritásnak a „forradalom melletti talán legszebb bizonyítékaként” maradt meg az emlékezetben.10 A pénzgyűjtő akciót a forradalom leverése után a Kádár-rendszerben veszedelmesnek és károsnak tekintették, joggal, hiszen emléke és képbe sűrített kommunikációs hatása valóban erős volt.

Helyszínek

A különböző visszaemlékezésekben számos budapesti helyszínről olvashatunk, én legalább húsz helyszínváltozattal találkoztam. Ezek döntő részét, mint valószínűtlen, fals helyszínt eleve kizárhatjuk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a megszólalók pontatlanul emlékeznek. Az igazodás a bevett narratívához jól ismert jelenség a történetiemlékezet-kutatók körében. Emlékezetkonstrukciókról van szó, amelyekre történeti rekonstrukciót nem lehet alapozni. Az így képződött emlékverziók ugyanakkor fontos szerepet játszanak egy történeti esemény utóéletének – kultuszának – alakításában, a kulturális emlékezet kialakulásában. Erdély szerint a város hat, az akció másik résztvevője, Gáyor Tibor szerint négy-öt pontján helyeztek el pénzgyűjtő ládákat. Öt helyszínt biztosan be tudunk azonosítani, ezekről maradtak fotók és filmfelvételek és ezek szerepelnek a korabeli sajtóbeszámolókban is. Noha az egykori környezet szinte mindegyik esetben megváltozott mára, Budapest ezen pontjai jöhetnek számításba a tervezett emlékmegörökítés helyszíneként.


Pénzgyűjtő láda az Astoriánál, Budapest, 1956. november 3. Fotó: 1956-os Intézet archívuma


Pénzgyűjtő láda az Astoriánál, Budapest, 1956. november 2. Fotó: Varró Géza

A legismertebb helyszín az Astoria, ahol a Tanács (ma Károly) körút és a Kossuth Lajos utca sarkán – az egykori gyógyszertár Kossuth Lajos utcai kirakatánál – állt egy láda. Ezt többen is – például Almásy László, Kovács Ferenc, Varró Géza, Edwin Moses és Erich Lessing fotóriporterek, Nagy Józsefné fényképész – megörökítették. Filmfelvétel is fennmaradt az eseményről: a BBC Cry Hungary című dokumentumfilmjében például egy itt készült felvétel látható. Itt készült fotót használt fel a későbbiekben az Erdély Miklós Alapítvány nyomán több publikáció is a mű illusztrációjaként. Erdély fia, Erdély Dániel e fotó felhasználásával készített emlékbélyegtervet a forradalom 60. évfordulójára.

A másik leggyakrabban idézett képen a pénzgyűjtő láda egy díszes faragott fakapu előtt látható. Erről a helyszínről a Zsigmond Vilmos és társai által készített felvételekből összeállított 1957-es Ungarn im Flammen című dokumentumfilmben is látható egy filmrészlet. De lefotózta többek között az egykori haditudósító, Szentpétery Tibor, valamint Haris László is, aki 14 évesen fényképezett ’56-ban. Az itteni fotók eddig az Erdély Miklós Alapítvány archívuma nyomán a Moszkva téri Trombitás vendéglőnél készült felvételként voltak ismertek – tévesen. A belvárosi környezetben szokatlan galambdúcos kapu megtévesztette a Néprajzi Múzeum munkatársait is, akik az idén rendezett A szabadság kódjai. Jelek és jelképek a függetlenség jegyében című kiállításukon az alábbi képaláírással közölték a fotót: „Gyűjtés hirdetése a mártírok hozzátartozóinak egy külvárosi porta előtt”. Haris a kép helyszínéül a Kálvin teret jelölte meg, van azonban, aki a Nemzeti Múzeum kerítésére11, más a Bölcsészkar épületére emlékszik. A fenti dokumentumfilmben felbukkanó hátterek, más korabeli fotók és a téren fennmaradt épületrészletek összevetése alapján sikerült egyértelműen beazonosítanom a helyet: a fakapu, ami előtt a láda látható, a Kálvin téren, a Baross utca torkolatánál, a mostani Kálvin Square irodaház helyén lévő egykori foghíjtelken, egy sörkert előtt állt.


Pénzgyűjtő láda a Kálvin téren, Budapest, 1956. november 2. (filmrészletek) Forrás: Manda, http://www.magyaroktober.hu

A két további jól beazonosítható helyszín a Blaha Lujza tér, ahol az „éjjel-nappali” Csemege Áruház betört kirakatában,12 valamint az Oktogon, ahol az 1. számú ház kapubejáratánál13 állt egy-egy pénzgyűjtő láda. Az ötödik ládát a Nyugati pályaudvar homlokzata előtt, a Fővárosi Nagycirkusz jegyárusító bódéjánál helyezték el. Egy láda akár több helyszínen is előfordulhatott, hiszen a ládákat és a plakátokat november 2-án este beszállították az Írószövetségbe és másnap már nem feltétlenül ugyanoda kerültek vissza, ahol előző nap álltak.14


Pénzgyűjtő láda a Blaha Lujza téren, Budapest, 1956. november 2. Fotó: Fortepan / Nagy Gyula (39854)

Volt egy hatodik láda is egy eddig még nem azonosított helyszínen, egy lehúzott redőnyű üzletportál előtt, amelyről a közelmúltban bukkant fel egy fotó a Fortepanon.15 Különlegessége a pénzgyűjtő láda többitől eltérő formája. Fekete Gyula nyomán terjedt el téves helyszínként a Keleti pályaudvar, a Moszkva tér és a Gellért tér. Az Írószövetség 1956-os szerepvállalását feldolgozó Standeisky Éva szerint a Móricz Zsigmond körtéren és a Szent István körút és a Néphadsereg (a mai Falk Miksa) utca sarkánál is állt egy-egy láda.16 Ezekről fotók nem maradtak fenn, más források nem említik, így nagy valószínűséggel téves helyszínekről van szó. Nem kizárt ugyanakkor, hogy esetleg valamelyikük lehetett a fent említett, hatodik láda helyszíne. Elképzelhető az is, hogy további lappangó felvételek kerülnek elő, hiszen az ’56-os fotókat a forradalom leverése után készítőik igyekeztek megsemmisíteni vagy elrejteni, nehogy bizonyítékként felhasználhatók legyenek. A forradalmi Budapest utcáit módszeresen megörökítő Kinczler Gyula mérnök például a negatívokat becsomagolva, egy szekrény aljára felszögezve őrizte csaknem öt évtizeden át.

A több évtizedes emlékezetelfojtás következtében időnként a fotók készítőinek visszaemlékezését is érdemes fenntartásokkal kezelni. Jó példa erre Kinczler esete, akivel 2005-ben a Fotóművészetben jelent meg interjú. A fotós egyik felvételét aprólékos helyszínleírással Kőbányán készültként állította be, pedig a fényképen az Astoriánál lévő láda látható.17

Hasonló tévedés alapján terjedt el, hogy Újpesten, az áruház kirakatában is volt egy ilyen láda. Dr. Paulus Alajos filmrendező felvételét egy helytörténeti monográfiában publikálta. 18 (Itt is elég lett volna alaposabban szemügyre venni a képet: jól látható, hogy a kirakat üvegében az Astoria Szálló épülete tükröződik.) A fotó nyomán a történet olyannyira beépült a helyi emlékkultuszba, hogy a 2013-as évfordulón az egyik újpesti gimnázium diákjai a történelemtanárukkal elkészítették a plakát és a láda „pontos” másolatát, s egy rendhagyó megemlékezés keretében fénymásolt papírpénzzel tele kitették „eredeti helyére”, az áruház elé.19


Rekonstrukció az Újpest Áruház előtt, 2013. október 23. Fotó: Pusztai Ágnes

Szereplők

Szintén kritikával kezelendők a csupán a levéltári forrásokra alapozott közlések. Standeisky Éva periratok és az azokban olvasható vallomások alapján 1996-ban zeneakadémistáknak tulajdonította a pénzgyűjtés ötletét20, majd egy későbbi publikációjában – megismerve Erdély Miklós szerepét – azzal a meglepő közléssel állt elő, hogy Erdély ötletét „Krassó György közvetítette az Írószövetségnek”. 21 Mindkét állítást fenntartással kell fogadni, hiszen a tanúvallomások nem egyértelműek, a rendszerváltozás éveiben radikális köztéri politikai akciói révén hírnevet szerzett Krassó György pedig erről a szerepvállalásáról sohasem – így az 1956-os Intézet Oral History Archívumában található életútinterjújában sem – tett említés, pedig egy ilyen momentum jól illett volna az imidzsébe. Inkább arról lehet szó, hogy a vallomástevők olyanokat próbáltak nevesíteni, akik nehezen azonosíthatók, vagy – mint Krassó is – 1957-ben súlyosabb vádak miatt már börtönben voltak, így különösebb hátrány nem érhette őket.

A zeneakadémista verziót sajnálatos módon a legújabb szakirodalom is tovább élteti.22 Ez a változat Erdély Miklós széles körben ismertté vált története mellett azért is valószínűtlen, mert az elmúlt évtizedekben egyetlen volt zeneakadémista vagy művészeti főiskolás sem jelentkezett, aki magának vindikált volna ilyen szerepet, vagy emlékezett volna a diáktársai ilyen kezdeményezésére. A periratok megerősítik, hogy a pénzgyűjtés ötlete az Írószövetségen kívülről, október 31-én az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság ajánlásával megjelent fiatalokból álló társaságtól érkezett. Erdély Dániel visszaemlékezése szerint az akcióban közreműködők közül többen apja baráti köréből, az egykori Vörösmarty zsidó cserkészcsapat tagjai közül kerültek ki.23


A húszforintos bankjegy (1948– 1992)

Erdély meghatározó, ötletadó szerepét két egykori résztvevő visszaemlékezése támasztja alá. Gáyor Tibor építész-képzőművész – Erdély műegyetemi évfolyamtársa és barátja – 1996- ban részletes memorandumot készített az eseményről. 24 Ebből az derül ki, hogy szükségük volt egy morális tekintélyre, egy egyetértő szervezetre, mely a nevével hitelesíti az akciót. Így került a képbe az Írószövetség, amelyhez Mérei Ferenc javaslatára fordultak. Gáyor szerepét dokumentumok igazolják: fennmaradt két megbízólevele, az egyiket az Írószövetség részéről a pénzgyűjtés operatív ügyeivel foglalkozó Fábián Zoltán szervezőtitkár, a másikat – egy orosz nyelvűt – Képes Géza titkár írta alá. Szintén résztvevője volt az eseménynek az Erdély család barátja, Kálmán János építész, akivel Erdély Dániel készített videointerjút a kilencvenes évek végén25. Kálmántól tudhatjuk, hogy a plakátok az Athenaeum Nyomdában készültek és a szöveget ő fogalmazta meg, az alapötlet viszont egyértelműen Erdély Miklóstól származott. Erdély felesége, Szenes Zsuzsa iparművész iratai között Szőke Annamária nemrég bukkant rá egy gyűrött papírlapra, melyen a pénzgyűjtéssel kapcsolatban kézzel írott korabeli szövegváltozatok olvashatók, megerősítve Gáyor Tibor és Kálmán János visszaemlékezését, miszerint a kezdeményezés az Erdély család lakásából indult.


Erdély Miklós és Kálmán János, London, 1971. Erdély Miklós hagyatéka (Köszönet az Erdély Miklós Alapítványnak a közléshez nyújtott segítségért.) © Erdély György és Erdély Dániel

A történetet 1995-ben alaposan összekuszálta a HVG, melynek cikkírója azt állította, hogy Erdélyt az akció miatt börtönbüntetésre ítélték.26 A valóság az, hogy a periratokban egyikük neve sem merült fel, Gáyor és Kálmán pedig ekkor már egyébként is külföldre távoztak. A pénzgyűjtés a forradalom utáni megtorlás során az ún. „kis íróperben” kapott szerepet, ahol Fekete Gyula, az Írószövetség egyik titkára elleni vádpontok között – mellékszálként – szerepelt. A per célja az Írószövetség megbüntetése és a későbbi nagy perek előkészítése volt, így a pénzgyűjtés valódi kezdeményezőinek a felkutatása nem volt érdekes. Az Írószövetséget a forradalom napjaiban a legkülönfélébb kezdeményezésekkel, kérésekkel és felajánlásokkal küldöttségek sokasága kereste fel. „Mintha egy rajzó méhkasba tévedtünk volna” – idézte fel Gáyor. A titkárság részéről Fekete Gyula foglalkozott a küldöttségekkel. A plakátot és a ládákat a fiatalok szerezték be. Az író 1991-ben – Erdély Miklós meghatározó szerepét nem vitatva – saját szerepét felnagyítva és bizonyos részletekre (így a helyszínekre) pontatlanul emlékezve írt az akció kapcsán a Magyar Fórumban.27 Fekete verziója irodalmi körökben azóta is masszívan tovább él: legutóbb az Írószövetség szabadtéri kiállításán kapott nyilvánosságot, amiben Erdélyről már nem esik szó.28

Erdély és Gáyor részvételére utal a plakát tervezettsége, szigorú képi megkomponáltsága is. Mindegyik plakáton az akkori legnagyobb címletű bankjegy, a százforintos ferdén felragasztva és a hátoldalával szerepel. Egyiken sem az előoldali Kossuth-portré (amely jól illett volna a forradalmi szimbolikába), hanem hátoldali kép, Lotz Károly Menekülés a közelgő vihar elől című festményének a részlete látható, mely vizuális elemként fokozott drámaiságot kölcsönöz a plakátnak. Ha az akcióban képzőművészeti szempontból csupa laikus vett volna részt, nem hiszem, hogy számított volna, hogy a százforintost melyik oldalával ragasztják fel.

A százast úgy rögzítették, hogy ragasztószalagon átfűzhető, kihúzható legyen. Peternák Miklós hívta fel nemrégiben a figyelmet a ragasztószalagok különbözőségének jelentőségére. Több plakáton dupla ragasztás látható, ami az esős idő miatt szükséges megerősítéssel magyarázható. Ez alapján beazonosítható, hogy melyik fotó készült az első és melyik a második napon.29


Pénzgyűjtő láda ismeretlen helyszínen, Budapest, 1956. november 2. Fotó: Fortepan / Pesti Srác2 (32789)

Noha a fotókon egyértelműen látszik, hogy túlnyomórészt katonai lőszeresládákat használtak, az utókor emlékezetében a pénzgyűjtés kellékeként a legváltozatosabb eszközök maradtak fenn (papírdoboz, vasláda, persely, urna, pléhdoboz, skatulya, cipősdoboz, kosár, sőt még vulkánfíber bőrönd is). A „saját elbeszélés” iránti igény néha különös változatokat produkál. A Csemege Áruházak történetét feldolgozó monográfia például az Oktogonnál elhelyezett ládát a vállalat 42. számú boltjának tulajdonítja: „a kirakat elé kihelyeztek egy nagyméretű cseh gyufásládát, és a járókelők 2–3 napig abba dobálták a pénzadományt”.30 A legendaképzésbe olykor a múzeumok is besegítenek. A Corvin köz egykori parancsnoka, Pongrátz Gergely által létrehozott kiskunmajsai 56-os Múzeumban például a relikviák között egy korabeli, valódi bankjegyekkel teli bőrönd van kiállítva. A Kresz Géza Mentőmúzeum ’56- os kiállításán egy fénymásolt pénzzel teli ládát találhatunk, elterjedt ugyanis, hogy mentőládában is gyűjtötték a pénzt. (Ennek fotóbizonyítékával eddig nem találkoztam.)31 Egyik ládánál sem a történeti rekonstrukció, hanem a saját narratíva (legenda) tárgyiasítása a cél, amit a Pongrátz-féle kiállítás esetében az is jól mutat, hogy a plakát reprodukciójáról lehagyták az Írószövetség nevét mint zavaró tényezőt.

A ládákban mintegy 260 000 forintnyi összeg gyűlt össze, amit az Írószövetség először a tervezett Nemzeti Segély számára ajánlott fel. „Mikor a Nemzeti Segélyt nem engedélyezték, a Szövetség úgy határozott, hogy maga az Írószövetség osztja ki ezt a pénzt az elesettek hozzátartozói között. Ezt úgy tudjuk megvalósítani, hogy a Vöröskereszttől kaptunk névsort, és a pénz valóban mind olyan kezekbe jutott és jut, amelyek számára a gyűjtés indult.”32 A segélyből mindkét oldal elesettjeinek hozzátartozóihoz juttattak.

Utóélet

Az utcai pénzgyűjtő akcióval a pártállami történetírás is foglalkozott. Igyekeztek a jelentését kiforgatni, elferdíteni. Politikai propagandafogásnak minősítették, melyet a „revizionisták egyes csoportjai” követtek el, hogy „segítsenek a hadsereg tisztára mosásában”. „Ez volt a legveszedelmesebb és egyben a legkárosabb – írta 1967-ben Molnár János történész –, mely igen fontos volt akkor, abban a hadjáratban, amely a hadsereg, az ellenforradalom érdekében igyekezett bekötni az emberek szemét.”33 Praktikus okokból a ládákat valóban a katonaságtól szerezték be, de ennek más jelentősége nem volt, bár a lőszeresláda metamorfózisának volt szimbolikus jelentése is. Ahogy egy korabeli tudósítás megállapította: „amiből talán még egy hete a zsarnokok halált hozó töltényeikkel ölték halomszámra szabadságharcosainkat”, immáron a túlélőket szolgálja.34

A pénzgyűjtés egyik inkriminált fotóját beválogatták a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából kiadott fotóalbumba „a forradalom tisztaságáról fantáziáló Írószövetség által szervezett pénzgyűjtés félrevezető plakátja” képaláírással.35 A kép az 1982-ben bevezetett gimnáziumi történelemtankönyvben is helyet kapott „az Írószövetség plakátja még a forradalom tisztaságáról fantáziál” aláírással, ellentétpárba állítva a Köztársaság téri hírhedt lincselés fotójával. Ez a képpár reprezentálta 1956-ot a diákok több nemzedéke számára egészen a rendszerváltozásig.36 A kötet szerkesztői jól éreztek rá, hogy a forradalmat beárnyékoló népítélet megrázó élménye döntő szerepet játszott az akció kitervelése során. Gáyor Tibor így írt erről: „Traumatikus hatást gyakorolt rám a Körúton, az Aradi utca közelében fára fölakasztott állítólagos ávós közvetlen látványa. A forradalom gyalázatának véltem és elindított egy olyan lehetséges cselekvés keresése felé, ami a megélt nagyszerűt, a nemzet magára találását, fölemelő összeforrását konzerválhatná a föl-fölbukkanó bosszúvággyal ellentétben.”37 Colin Vernall ennek az ellentétpárnak a kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a pénz köztéri használatnak ’56-ban felbukkant egy ellentétes jelentésű esete is, amikor a Köztársaság téri lincselés során a pártház kivégzett védői szájába a náluk található pénzt tömték.38

Míg a pénzgyűjtő láda képe ’56 után Magyarországon csak negatív összefüggésben kaphatott nyilvánosságot, addig külföldön eredeti jelentésének megfelelően a forradalom erkölcsi tisztaságának dokumentumaként élt tovább és gyakran szerepelt különféle emigrációs kiadványokban és évfordulós megemlékezéseken. Az esemény nem tűnt el teljesen a hazai emlékezetből sem. Karinthy Ferenc 1982-ben megjelent Budapesti ősz című kisregényében – mely szokatlan bátorsággal, tárgyilagosan szólt ’56-ról – megörökítette. Az igazi áttörést a rendszerváltozás hozta meg. Bereményi Géza 1988-ban készült Eldorádó című filmjének vége felé van egy jelenet, melyben a Teleki tér „kofakirálya”, Monori (Eperjes Károly) unokájával a szétlőtt városban az Írószövetség pénzgyűjtő ládája mellett halad el. Monori belemarkol a pénzzel teli ládába, feldobja a papírpénzt a levegőbe és így szól a gyerekhez: – Látod. Ennyit ér. Már csak becsület. Menj el innét!39

Újraértelmezés

Az esemény a rendszerváltozás idején új megvilágításba került, amikor az addigi történeti narratíva művészeti értelmezéssel bővült. Peternák Miklós 1991-ben publikálta azt az 1983-ban készült interjút, amelyben Erdély Miklós az ’56-os pénzgyűjtést Őrizetlen pénz címmel saját művészeti akciójának minősítette. Szűk szakmai körben erről már korábban lehetett tudni. St. Auby Tamás szerint neki már a hatvanas években beszélt róla Erdély.40

Az Őrizetlen pénz cím első alkalommal 1980-ban a wilhelmshaveni Kunsthalle Künstler aus Ungarn kiállítási katalógusában bukkant fel Erdély életrajzában („1956: az akció mint művészeti forma felfedezése – Gáyor Tiborral és másokkal együtt”)41. Ettől kezdve a mű minden Erdély-kiállításon az oeuvre részeként jelent meg, így szerepelt 1986-ban az Óbuda Galériában rendezett kiállítás katalógusában, majd Székesfehérváron, és ki volt állítva 1998-ban a műcsarnoki életmű-kiállításon is. A kanonizáció hazai betetőzéseként a Beke László főszerkesztésében megjelent művészettörténeti korpusz az első magyarországi happeningként, a hazai fluxus-művészet előzményeként határozta meg a művet.42

Az életmű részeként való elfogadtatás hatására a mű külföldön hasonlóképpen komoly karriert futott be. 1999-ben szerepelt New Yorkban a Global Conceptualism kiállításon. 2000- ben a Berlini Művészeti Akadémia Szamizdat – Alternatív kultúrák Közép- és Kelet-Európában 1956–1989 című vándorkiállításán a magyar nem-hivatalos művészet indító darabjaként mutatta be Sasvári Edit és Beke László. 2008- ban a romániai Iasiban rendezett Periferic 8 kiállításon – melynek egyik fókuszpontjában az ajándékozás társadalmi gyakorlata állt – a téma egyik klasszikusnak tekinthető referenciapontjaként állította ki Hegyi Dóra kurátor. 2010-ben a párizsi Pompidou Központ Promisses of the Past című nagyszabású kelet-európai avantgárd válogatásába került be. 2011-ben a mű és alkotója a Ljubljanai Grafikai Biennálén a zsűri külön elismerését (honorable mention) nyerte el. A munkát legutóbb a karlsruhei ZKM válogatta be a Kunst in Europa 1945–1968 című 2016-ban rendezett vándorkiállítására.

A mű iránti fokozott külföldi érdeklődés a magyar forradalom és a forradalmi művészi gondolkodásmód összekapcsolásával magyarázható. Erdély jól érzett rá, hogy az adott helyzetben, egy forradalomban mi a művész feladata („az új morális jelenség felismerése”). Ez a momentum a teljes életművét áthatja. György Péterrel egyetértve éppen ezért tarthatjuk figyelemre méltónak, mintegy az egész életmű sajátosságait magában hordozónak az ’56-os akciót, mert „nem csupán egyik legeklatánsabb bizonyítéka a forradalom közérzületének, de immár pontosan rámutat arra, hogy Erdély – s ne felejtsük el, hogy milyen körülmények között – ráérzett a neoavantgarde művészet legnagyobb kihívásának, a Pénznek a szerepére”. Ez az akció jól mutatja, hogy mit tekintett ténylegesen saját műfajának. Benne „pontosan kitapinthatók az Erdélyt mindig izgató elemek: az újdonság, az adódó művészi szituáció művészi felhasználása, a kommunikációban való közvetlen részvétel, azaz a direkt akcionizmus kísérlete, a provokáció, a szelíd botrány, a konvenciók és a mentalitás szintjén történő támadás, az erőteljes konceptualitás s az erős érzés a tautologikus, illetve abszurd helyzetek iránt. A műfajhatárok átlépése vagy máskor a művészeten kívüli világ szimbólumainak, tárgyainak művészeti szcénába való bevitele a klasszikus avantgarde Duchamp-ra visszamenő tradíciója, amelynek Erdély Magyarországon talán a legnagyobb mestere volt.”43

Az Őrizetlen pénz eredetileg nem művészeti szándékkal, de a művészi gondolkodás mentén jött létre. Véleményem szerint nem a pénzgyűjtési akció volt neovantgardista, hanem az, ahogy Erdély visszamenőleg műként értelmezte azt. Jól ismerte fel, hogy 1956 adekvát művészi formájának egy forradalmian új művészi megnyilvánulásnak kell (kellett volna) lennie, de ehhez sem idő, sem kulturális háttér nem adatott meg. A megnyíló szabadság euforikus napjaiban „mindenki csinálni akart valamit, mindent, ami addig hiányzott a művészetből, ezt a hiányt szerette volna pótolni”. A világtól való kulturális és politikai elzártságban azonban „nem is tudtunk arról, hogy happening létezik” – mondta a Peternák Miklósnak adott interjúban. Tettének művészettörténeti jelentősége abban rejlik, hogy az utólagos gesztussal mintegy visszahelyezte a magyar művészetet abba az avantgárd kontinuitásba, ami 1948 után drasztikusan megszakadt. A pénz rendhagyó köztéri használata Erdélynél 1963-as párizsi útja kapcsán bukkan fel újra.44 Párizsban vetette fel egy olyan utcai akció tervét, amelynek során a pénzt a névértéke alatt árulta volna, így kellő számú vevő esetén a pénz egy idő után elértéktelenedett volna. Perneczky Géza szerint ebből is kirajzolódik Erdély jellegzetes konceptualista-tautologikus gondolkodásmódja: „Abból, ami érték, jobb, ha minél kevesebb van, mert »eszmei értéke« csak értékén alul növekedhet – vagyis a kioltott érték igazán érdekes.”45

Az Őrizetlen pénz műfajilag volt már sok minden: őshappening (Müllner), happening (Beke), environment (St.Auby), multiplikált performance (Standeisky), akcióköltészet stb. Én egyiknek sem nevezném, hiszen a művészi szándék itt csak másodlagos és utólagos volt. Ha mindenáron meg akarjuk határozni, akkor mai fogalmaink szerint leginkább korai public art munkának nevezhetnénk, amikor a művész egy társadalmi problémafelvetést köznapi módon, a közösség bevonásával, köztéri interakció útján és a művészi intuíció segítségével igyekszik megoldani. E területen érdemes keresni a későbbi rokon műveket is. Ilyen elképzeléssel, ’56-os köztéri emlékakcióval jelentkezett 1989 októberében Elek Is (Kada), aki a Hejettes Szomlyazók nevében felhívást tett közzé a Kis Újságban, amelyben felidézte, hogy ’56-ban, a harcok során, mikor egy kirakat betörött, napokig senki sem nyúlt az ott lévő áruhoz. „A forradalom tisztaságának eme jelképe legyen példaadó a mi számunkra is: – október 23. és november 3. között rendezzünk be országszerte hasonló kirakatokat!”46 A felhívásra senki sem jelentkezett.

A holland Bik van der Pol művészpáros 2003-ban a Moszkva téren rendezett Gravitáció című köztéri projekt keretében hommageként elkészítette az ’56-os pénzgyűjtő láda bronzváltozatát. Azt remélték, hogy a Moszkva térre kihelyezett ládát a járókelők használni fogják és az arra járók tárgyi adományokat tesznek bele, illetve vesznek ki belőle. A bronzláda azonban az adománycsere helyett inkább egy hagyományos emlékmű hatásmechanizmusával működött, így néhány nap után a rongálást elkerülendő el kellett távolítani a térről, majd pedig a művészek ajándékaként a Ludwig Múzeum gyűjteményébe került.


Bik van der Pol: Cím nélkül (Erdély Miklós nyomán), bronz, 61,5 x 70,3 x 49,5 cm, Gravitáció — Moszkva tér projekt, 2003

Sokkal közelebb állt Erdély szellemiségéhez a Gravitáció projekt két másik részvevőjének pénzakciója: Beöthy Balázs egy köznapi helyzet átfordításával hívta fel a figyelmet egy társadalmi jelenségre. Akciójához kéregető hajléktalanokat alkalmazott, akik egy eurót adtak a téren leszólított járókelőknek, illetve a piros lámpánál várakozó autósoknak. („Az emberek kilencven százaléka rettentően meglepődött” – emlékezett vissza az egyik pénzosztó.) Egy másik művész, a svájci San Keller a szervező Ludwig Múzeumtól a szállásra kapott pénzt kétszáz forintos bankjegyekre váltotta, amelyekből takarókat fércelt össze. Három, utcán töltött éjszakáját e papírpénz-takarók alatt vészelte át a Moszkva tér környékén. Az akció végeztével a takarókat elajándékozta.


San Keller: Akció. Gravitáció — Moszkva tér projekt, 2003 Fotó: Kerekes Zoltán

Az Erdély-mű egyfajta kései továbbfejlesztésének tekinthetjük Ralf Kopp 2014-ben Frankfurtban elindított A kapzsiság felfalja című köztéri akciósorozatát, melynek során a művész azt vizsgálta, hogyan reagálnak az emberek, amikor őrizetlenül hagyott pénzzel találkoznak az utcán. Kopp szociális plasztikájában német városok frekventált tereire több tízezer eurócentet helyezett ki. Az érmékből különféle kapcsolódó fogalmakat (Bizalom, Szabadság, Felelősség) rakott ki a járdán, majd filmre vette, hogy mi történik velük.47 Az eredmény borítékolható volt: a pénzből formált szavak rövid idő alatt eltűntek. 1956-ban az őrizetlen pénz és a kitörött kirakatokban hagyott áru érintetlensége kivételes és megismételhetetlen kegyelmi állapotnak volt köszönhető. Ahogy egy szemtanú írta: a forradalom leverése, „november 4-e után egy pillanat alatt kifosztották a kirakatokat, ezt láttam Kőbányán. Valahogy megszakadt valami a lelkekben.”48

Ez az állapot azóta is tart. A forradalom 60. évfordulója alkalmából Kelemen Zénó képzőművész az Őrizetlen pénz akció előtt tisztelegve elkészítette a láda rekonstrukcióját és kihelyezte a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum bejárata elé. A plakátról a második napon ellopták a százast, amit a múzeum munkatársai egy korabeli húszassal pótoltak.49 Ezt is ellopták, sőt a láda teljes tartalmát elvitték, hiába volt egy lecsavarozott plexilappal lezárva a benne lévő papírpénz. Ami fénymásolat volt.

 

„Erdély Miklós: Bennem először, hogy tudniillik a művészet nem csak arra való, amire használják – tehát díszítő, műgyűjtemény- és műalkotás-funkciókra való – az 1956-ban jutott eszembe. Akkor ez még senkinek sem jutott eszébe a világon. Talán Cage-et kivéve a zenében. Akkor ez a felismerés egy konceptuális akcióban csúcsosodott ki. Utána ehhez kötöttem magamat. Furcsa módon ’56-ban mindenki csinálni akart valamit, mindent, ami addig hiányzott a művészetből, ezt a hiányt szerette volna pótolni. Peternák Miklós: – És mi volt az, amit te csináltál?
E. M.: – Az a bizonyos »Őrizetlen pénz az utcán«. Olyan plakátot csináltam hatot, amibe belefűztem összesen hatszáz forintot, mindegyikbe kihúzhatóan a százast. Mikor feljöttek hozzám a művészek, Gáyor és mások, hogy csináljunk új folyóiratot stb... akkor már éreztem, hogy annyira mozgásban vannak a dolgok, mert hallottam a rádióban azt, hogy valaki belelőtt egy kirakatba és egy cipő megsérült, a sarka alá rakott egy tízforintost, s azóta ott van. Ez a lényeges. Ez az új. Akkor egy társaságot verbuváltunk, és megoldottuk, hogy Budapest hat pontján dobálják be a pénzt egy őrizetlen ládába, s ettől kezdve az volt a feladatom, hogy járkáltam az Írószövetség autójával és a láda mellé álló nemzetőröket elzavartam, mert képtelenek voltak felfogni, hogy ezt most nem kell őrizni. Majdnem belém lőttek egyszer, mikor azt mondtam, hogy fiúk, takarodjatok a láda mellől... Tehát ez, pont a művészi gondolkodás alkalmazása egy adott szituációban, ha lelkesedésből, hirtelen egy ilyen új morális jelenség megjelenik, azt észre kell venni a művésznek. Erre hangsúlyt kell tenni, ez a művész feladata. Ez egy nagyon nagy akció volt – ami elég nagy baj is volt –, ezért nem szívesen beszélek róla, mert még most is egy kicsit kényes. De azt tudom, hogy abban a pillanatban pattant ki az agyamból, azon az estén, amikor feljöttek hozzám ezzel, az új ipari forma tervezői, meg mit tudom én milyen baromsággal. Attól kezdve erről nem szálltam le. Nem is hallottam, hogy happening vagy akció van a világon. Én ezt először azt hiszem ’65-ben hallottam a Laknertől, aki hallotta, hogy Kantorék Lengyelországban befalaztak egy ajtót.” (Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. Árgus, 1991. szeptember–október, 77. o.)

 

 

1 A tanulmány háttérdokumentációját a Kassák Múzeum „A hatvanas-hetvenes évek magyar művészetének komplex kutatási programja” keretében a múzeum adattárában helyeztem el.
2 Krusovszky Dénes – Szabó Marcell – Urfi Péter: Közegészségtelen töredékek (levélinterjú St. Auby Tamással). Puskin Utca, 2009/10. 22. o. St. Auby példaként említi Müllner András értelmezését. Lásd Dániel Mónika – Müllner András: Nyelvek karnevalizációja a neoavantgárd művészetben. In: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, Gondolat Kiadó, 2007. 558–559. o. Hasonló hozzáállású írás: Liszka Tamás: Szabadságtechnikai gyakorlatok. Erdély Miklós fogalmi művészete és művészetfogalmai. Metropolis, 2007/4. 18–19. o.
3 A tartózkodásra példa a Magyar Nemzeti Múzeum 2016-ban rendezett Rejt/Jel/Képek ’56 – A forradalom titkos művészete című nagyszabású kiállítása, ahol az alábbi, Erdély Miklós nevét mellőző képaláírással szerepelt az esemény: „A pénzgyűjtést a Magyar Írók Szövetsége szervezte, azonban ezt az akciót művészettörténészek és képzőművészek egy része az első hazai konceptuális műalkotásként tartja számon.”
4 A saját műként való kiállítás szerzői jogi problémát is felvethet. Erdély nem készített fotót az „akcióról”, így az csak a mások által készített fotókon maradt fenn.
5 Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. Árgus, 1991. szeptember–október, 77. o.
6 Így emlékezik például Dr. Felkai Tamás: Fehér kocsin piros vér. Dokumentumgyűjtemény az Országos Mentőszolgálat '56-os munkájáról. Sokszorosított gépirat. Budapest, 1993. 34. o. Lelőhely: Kresz Géza Mentőmúzeum Könyvtára. Ez a képtelenség egy pártprogramban is helyett kapott. Lásd: Torgyán József: A Független Kisgazdapárt új gazdasági programja. Kapu, 1995. 10–11. 124. o.
7 A becsületkassza a templomi adománygyűjtő láda egyik önálló életre kelt változataként terjedt el a 19. század vége felé főként Németalföldön, illetve Angliában. A kisebb településeken élők a felesleges terményüket kívánták akként eladni, hogy az áruk mellett elhelyezett őrizetlen dobozban gyűjtötték a fizetséget. Sikerességéhez hozzájárul, hogy a közösségi összetartozást is képes erősíteni. Éppen ezért főleg azokban az országokban terjedt el, ahol a demokratikus értékeknek komoly hagyománya van (Nagy-Britannia, Hollandia, Németország, Svédország).
8 Hannah Arendt: Die Ungarische Revolution und der Totalitäre Imperialismus. München, Piper, 1958.
9 Síklaky Istvánt idézi Balázs Zsuzsanna: Becsületkassza- sikerek: Köszbizalom. HVG, 2011/36. 45. o.
10 Sümegi György: 1956 plakátjai (1956–2006). Corvina Kiadó, Budapest, 2015. 37–39. o.
11 Vekerdy Tamás: 1956 (1957, 1958) Jegyzetelt töredékek. 2000. 1998/december, 36. o.
12 Erről a helyszínről a korabeli sajtóban is megjelentek fotók: Népakarat, 1956. november 3. 1. o. Gyulavári Béla felvétele, valamint Magyar Ifjúság, 1956. november 4. 1. o. Utóbbi érdekessége, hogy készítője, Bass Tibor Rákosi Mátyás protokollfényképésze volt, aki 1957-től munkásőr és a Fotó című lap szerkesztője lett. Más – kétséges – forrás szerint a szemközti gyógyszertárnál volt a láda. Lásd Hornyák Tibor: Ellenszélben. Írások, dokumentumok, interjúk. Szerzői magánkiadás, Budapest, 1996. 90. o.
13 Fotó található róla a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában. MNM TF lt. sz.: 92.308. Almásy László felvétele.
14 Ezt bizonyítja a BBC Cry Hungary. A Revolution Remembered című, 1986-os összeállításában szereplő dokumentumfilm-részlet is, amely az Astoriánál készült, de a felvételen már nem ugyanaz a láda látható, mint ami a fotókról ismert.
15 Fortepan / Pesti Srác2 (32789)
16 Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956–1963. 1956- os Intézet. Budapest, 1996. 109. o. Más források ezt nem támasztják alá. A Móricz Zsigmond körtérről sok 1956-os felvétel maradt fenn, de egyiken sem szerepel ilyen esemény.
17 Sümegi György: 1956 ismeretlen képeiből. Kinczler Gyula képei. Fotóművészet 2005/1–2. 146–147. o. A kőbányai felvételként publikált fotónak az interjúban szereplő készítési ideje sem stimmel: október 26-án ilyen fénykép még nem készülhetett. Az időpontokra egyébként az akcióban részt vevő Gáyor Tibor és Kálmán János sem emlékeztek jól: sokkal hosszabb időt említenek, mint ameddig a pénzgyűjtés valójában tartott.
18 Kadlecovits Géza: In memoriam Újpest 1956. Kossuth Kiadó, 2006. 8., 124. o. Nem szeretném megfosztani a helyieket egy legendától: nem kizárt, hogy Újpesten (és Kőbányán) is volt valamiféle gyűjtés ’56-ban, de hogy nem ez volt, az biztos.
19 Képes beszámoló az eseményről: https://plus. google.com/photos/117458851447581933656/ albums/5937841766943845425
20 Lásd a 13. számú jegyzetet, 108. o. Az idézett periratokban kezdeményezőként másutt – név nélkül – művészeti főiskolások szerepelnek. Az Írószövetségben a küldöttségből valószínűleg senkit sem ismertek, hiszen nem az irodalmi életből érkeztek.
21 Standeisky Éva: Népuralom ötvenhatban. Kalligram Kiadó – 1956-os Intézet, Pozsony–Budapest, 2010. 474. o
22 Lásd: Tabajdi Gábor: Budapest a szabadság napjaiban – 1956. Jaffa Kiadó, Budapest, 2016. 105., 122. o.
23 Elhangzott a Műcsarnok 2006. október 22-én rendezett „Beszélgetés Erdély Miklós Őrizetlen pénz című művéről” rendezvényén. Résztvevők: Erhardt Miklós, Erdély Dániel, Peternák Miklós, Sasvári Edit, Sebők Zoltán, Standeisky Éva. A beszélgetés leirata megtalálható az Erdély Miklós Alapítvány archívumában. Köszönet Szőke Annamáriának, hogy segítette a dokumentumok megismerését. A témával foglalkozott még: „Public Art-estek a Kultiplexben. Mi a Public Art? A köztéri művészet új formái. A sorozat 3. estje”. 2003. október 23. Előadások, dokumentumok és tárgyak az Őrizetlen pénz az utcán című 1956-os akcióval kapcsolatban Szőke Annamária, Sasvári Edit, Boros Géza és Erdély Dániel részvételével.
24 Gáyor Tibor: 1956-os személyes beszámoló a Történelmi Igazságtétel Bizottsága elnökéhez, Regéczy- Nagy Lászlóhoz címezve. 1996. augusztus 15. Sokszorosított gépirat. Erdély Miklós Alapítvány archívuma. A visszaemlékezés más változatban olvasható: Sz. Szilágyi Gábor szerk.: 1956. Művészet emigrációban. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 2006. 18–20. o. A TIB-hez intézett levél célját Gáyor így foglalta össze: „Meggyőződésem szerint ez a 3-4 magánszemély által szervezett és végrehajtott akció, a fegyveres ellenálláson túl, forradalmunk morális és történelmi értékelésének itthon és külföldön is egyik legjelentősebb tényezőjévé vált. Megvalósításának körülményeit, a kezdeményezők és végrehajtók kilétét mindeddig nem tárták fel, azokat elismerésben nem részesítették: Mint az akció résztvevője kérem most, az elismerések kimondásának végóráján, szenteljenek figyelmet ennek az ügynek és értékeljék jelentőségét méltányos gesztussal a végrehajtók felé.”
25 Az interjú elhangzott a Műcsarnok 23. sz. jegyzetben jelzett eseményen.
26 Vajna Tamás: A föld feletti underground: kipukkasztásig. HVG, 1995. szeptember 30. 88. o. A bulvárszínvonalú írás tévedéseire Gáyor Tibor olvasói levélben hívta fel a figyelmet: HVG, 1995. november 25. 5. o.
27 Fekete Gyula: Tengercsepp. Magyar Fórum, 1992. március 12. 12. o. Fekete a perben a szerepét kisebbíteni igyekezett: például kérte Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Háy Gyula és Déry Tibor tanúkénti kihallgatását annak igazolására, hogy ő csak csupán végrehajtója volt az elnökség döntésének, de a bíróság ezt nem látta szükségesnek. Összességében egy év felfüggesztett börtönre ítélték, ami akkoriban enyhe ítéletnek számított. Ebből 10 hónapot előzetesben letöltött. A per fontosabb iratai másolatban megtalálhatók az 1956-os Intézet Oral History Archívumában a per résztvevőivel Standeisky Éva által 1996-ban készített (OHA 670. sz.) interjú mellékleteként.
28 Írók a forradalomban. Kiállítás a forradalom 60. évfordulója alkalmából a Magyar Írószövetség székháza kerítésén. A visszaemlékezés forrása: Fekete Gyula: Az Írószövetség mint az erkölcsi erők központja. In: Közép-Európa jegyében. Írószövetségek a demokráciáért és a nemzeti függetlenségért. Szerk. Kis Gy. Csaba és Pápay György. Tanácskozások az Írószövetségben. Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa – Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2011, 44. o. Bár Fekete Erdély szerepével tisztában volt, a továbbiakban egyetlen visszaemlékezésében sem szerepeltette.
29 Peternák Miklós: A hiány dramaturgiája (Forradalom és művészet). Előadás az 1956 és a szocializmus: válság és újragondolás című konferencián. Eszterházy Károly Egyetem, Eger, 2016. szeptember 8.
30 Szőllős Lajos: 1956 a Csemegénél. In: Volt egyszer egy Csemege. Egy legendás nagyvállalat története. Szerk. Török Róbert. CBA Kereskedelmi Kft., Budapest, 2011. 23. o.
31 A történet legendaszerű elemeit nemcsak a téves visszaemlékezések, hanem napjaink pozitív kezdeményezései is tovább éltetik: a 60. évfordulón például Forradalmi menü – Forradalmi gyűjtés címmel Orbán György könyvkiadó a Ráday utcai vendéglátóhelyek részvételével szervezett karitatív akciót, melynek részeként egy vöröskeresztes adománygyűjtő ládát helyeztek ki a Bakáts téri templomban azzal a céllal, hogy emléket állítsanak a Kálvin téri pénzgyűjtésnek.
32 Erdei Sándor főtitkár beszámolója. Magyar Írók Szövetsége: Gyorsírói jegyzőkönyv az 1956. december 28-án tartott közgyűlésről I. rész. Szivárvány, 1984. május, 88. o.
33 Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 192. o.
34 Magyar Világ, 1956. november 3. 1. o.
35 A mi negyedszázadunk 1945–1970. Szerk. Rényi Péter és R. Sánta Ilona. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970. 282–283. o.
36 Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem a gimnázium IV. osztálya számára. A legújabb kor története. Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest, 1982. 189. o. A tankönyv 1991- ig volt forgalomban, 1989-ben átdolgozták és kivették belőle az 1945 utáni korszakot.
37 Lásd a 24. számú jegyzetet.
38 Colin Vernall: Money No Object: Revolution and Revaluation in the Economics of Place and the Place of Economics in Art. http://www.gla.ac.uk/media/ media_81279_en.pdf
39 A jelenetet egy korabeli filmfelvétellel kombinálták, amelyen egy fiatal nő egy nagyobb címletet vált fel a Kálvin téri ládánál. A filmben a plakát eredeti szöveggel, de nem ugyanazzal a tipográfiával látható, mintegy jelezve a valóság és a fikció közötti eltérést. A film látványtervezője – és egyik szereplője – Pauer Gyula volt.
40 Lásd a 2. számú jegyzetet.
41 Künstler aus Ungarn. Kunsthalle Wilhelmshaven, 1980. 52. o.
42 Beke László – Gábor Eszter – Prakfalvi Endre – Sisa József – Szabó Julia: Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Corvina Kiadó, Budapest, 2002. 338–339. o.
43 György Péter: Erdély Miklós – a szelíd botrány művésze. Holmi, 1992/8. 1172. o.
44 Ez az akció csak irodalmi formában, a Magyar Műhely 12. számában, 1965-ben megjelent Anarchisták Párizsban című novellában szereplő felvetés formájában létezett, s nem ténylegesen kivitelezett akció volt, mint azt néhányan tévesen terjesztik. Például Müllner András ezt írja: „amikor 1964-ben kijutott Párizsba, ugyanott folytatta, ahol 1956-ban Budapesten abbahagyta: névértéken alul kezdett frankot árusítani az utcán, és karhatalmilag kellett betiltani a mesterséges inflációt gerjesztő akciót”. Lásd 2. sz. jegyzet Müllner, i. m.
45 Perneczky Géza: Erdély Miklós, és műve, a dekonstruktív tautológia. In: Erdély Miklós (1928–1986). Kiállítási katalógus, Csók István Képtár, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1991. 16. o.
46 Kis Újság, 1989. október 26. 5. o.
47 A projektről bővebben: http://www.gierfrisst.de/
48 Lásd a 17. sz. jegyzetet.
49 A húszforintosnak rejtett 1956-os szimbolikája van: az 1948 és 1992 között forgalomban lévő bankjegy hátoldalán látható, kalapácsot és búzakévét tartó félmeztelen férfialak modellje, Hegedűs István öttusabajnok volt, akit ’56-ban az utcán ért halálos lövés. A bankjegyek allegorikus figurái névtelen modelljeinek kiléte általában államtitoknak minősül azért, hogy személyes sorsuk ne befolyásolja a szimbólumok jelentését. Ez így történt ez esetben is, az 1989 előtti numizmatikai szakirodalomban nem szerepelt Hegedűs neve, talán épp azért, mert az ábrázolás heroikus jellege és az ő személyes mártíriuma könnyen ’56-os mementóvá értelmeződhetett volna át. Hegedűs nyíregyházi szülőházán 2011-től egy olyan emléktábla látható, amelyre egy korabeli húszforintos képét applikálták.