Intermédia Bölcsőde - St.Auby Tamás előadásai az Intermédia tanszéken

Molnár Szilvia

EZ NEM DISCO – ez olvasható a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszék Kmety utcai épületének bejárata fölött, egy csoport diák által finanszírozott és meglepetésszerűen felszerelt pont-modul kijelzőn.
Ez nem disco! – közli az egybegyűltekkel a hallgató, amikor késve érkezik az előadásra, amelynek címe: Paralel Kurzus/Tanpálya II. – Anatómiai Halhatatlanság.
Az oktató St.Auby Tamás: nem-művészet-művész – a fenti maxima tőle származik.
A Kurzus hivatalosan A XX. századi művészet története és elmélete program alatt fut, s a meghívott művésztanár az előadás felépítésében, a hangsúlyok kijelölésében szabad kezet kapott.
St.Auby, Svájcból történt visszatelepülését követően, az 1991/92-es tanévtől ad elő a tanszéken. A Magyar Narancs 1991. október 22-i számában, egy vele készült interjúban Miltényi Tibor, a kérdező, St.Auby happening-definícióját idézi: „a filmben találkoznak az összes művészetek, a happeningben az összes nem-művészetek”, és megállapítja: „ez az elv kiterjed minden egyéb tevékenységére” – így az oktatásra is.
 

A Paralel Kurzus előadás valamely jelenség, dolog megtapasztalásának folyamata. E folyamat nem elsősorban a művészeti stúdiumok mentén való, konvencionális, technikai szervezés folyamata, hanem valamely jelenség poetikus megragadása: vagyis maga a fluktuáló helyzet szüli a helyzet meghaladását: az eksztatikus megoldást. Ezzel a metodikával egy előadás alatt több határátlépés is történhet: a művészettörténet-művészetelmélet témán kívül előkerülnek társadalmi, vallási, mitológiai, esztétikai, etikai stb. vonatkozások; felmerülhetnek a képrombolás/képimádás kérdései, a különböző vallások ábrázoláshoz való viszonyai, az ikon mint olyan, a közvetett és közvetlen demokrácia problematikája, az internet mint téma és az adott előadás információs eszköze, az agy- és űrkutatás, az elektromagnetikus és egyéb spektrumok, a holográfia, az érzékszervek, a sexus, az imagináció és a Turba, a betegség, az őrület, a bűn, a rock’n’roll, a müezzin, Mozart, Helen Keller, a tudattágítás, az álom, a piac és a műtárgypiac, a munka, a sztrájk, a krionizálás, a szakrális szubjektum, a televízióműsorok és filmek háttérképei, a madridi könnyező Madonna-szobor, a hétköznapi szorongások által aktivizált herpeszvírus stb. és sok, elsősorban 20. századi irányzat és szerző elmélete, művészete is. A szándék az, hogy a hallgatók megismerkedjenek egyfelől az intermédia fogalmával – elkülönítve azt a mono-, a mixed- és a multimédia fogalmától –, másfelől a művész, ill. a nem-művészet-művész gazdasági, jogi, kulturális helyzetével, feladatával és mindezek szarkasztikus kritikájával. Alkalmanként, az analízisek alapján közös videó, szobor, kép, environment, kórusmű stb. készítésével is foglalkoznak. Mivel a bölcsőde, a középiskola és az egyetem nem kötelező, az Intermédia Bölcsődében St.Auby nem ad kötelező irodalmat, csupán ajánl. Elsősorban két művet emel ki: Hamvas Béla az Öt meg nem tartott előadás a művészetről és a Mágia Szutra című esszéit. Ha a Kurzus konkrét választ nem is szándékozik nyújtani a kérdésekre, hosszú távon hozzásegítheti a hallgatókat, hogy közelebb kerüljenek ahhoz a valamihez, amit leginkább a szüntelen és sokkoló inspirálódottság állapotának lehet nevezni. Ahhoz, ami egyebek mellett, közel négy évtizeddel ezelőtt életre hívta a Paralel Kurzus/Tanpályát.


Szentjóby Tamás: PARALELL-KURZUS TANPÁLYA /bp/ stjóby
A KÉTSÉGBEEJTÕ JÖVÕ - GYAKORLAT/1968
Forrás: www.c3.hu


A polgári demokráciák hatvanas-hetvenes évekbeli, sokféle irányzatra elkülönülő alternatív mozgalmai mindig valamilyen jogi/gazdasági/kulturális konfliktus, bizonytalanság vagy akár krízis jelzői, illetve előidézői voltak. A közösség, „kommuna” kifejezések csaknem szignálják e korszakot. Ezek a kisebb-nagyobb csoportok, a kritikán túl az elidegenedettségben fixálódott, represszív-toleráns struktúrákkal szemben vagy azok mellett új lehetőségekkel, javaslatokkal, taktikákkal és stratégiákkal álltak elő. A hatvanas években Magyarországon is, különösen a ’68 és ’72 közötti időszakban mind több, egyrészt a nyugati változásokról értesült, másrészt a korszellemmel szinkronitásban élő, újat akaró, másként gondolkodó, alkalmi vagy állandó csoport alakult elsősorban a társadalomtudományok és a művészetek területén – tevékenységeiket a represszív-intoleráns belügyi szervek által történt állandó megfigyelése, vegzálása és büntetése kísérte.

St.Auby Tamás 1968-ban a Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Unióját (TNPU) ebben a közegben alapította. Mivel az akkori politikai rendszerben elképzelhetetlen lett volna bármilyen alulról jövő, ráadásul nevében és programjában nemzetköziséget – kiváltképpen telekommunikációt – viselő elképzelés, fedőnevet kellett alkalmazni. Így lett: Paralel Kurzus/Tanpálya. A Kurzus a fennálló, hierarchikus társadalmi berendezkedéssel s azon belül a meglévő műfajokkal, technikákkal, beidegződött magatartással párhuzamos (paralel) modelleket és javaslatokat kínált azok számára, akik vállalták, hogy letérnek a megszokott útról: áttérnek a párhuzamosra. A Kurzus radikalizmusát, antielitizmusát szemlélteti központi eszméje: „A művészet: giccs. ¬ A történelem: giccs.” és „Művészet mindaz, ami tilos. Légy tilos!”. A Tanpályák a fluxus szellemében összekapcsolnak esztétikát, etikát, természettudományt, technológiát, mitológiát, politikát, gazdaságot, kultúrát stb., részei: objektek, kép-, anyagversek, rajzok, diagramok, folyamatábrák, fotók, szövegek, festmények, akciók, happeningek, environmentek, filmek, hangjátékok, manifesztumok, projektek, új szavak és új fogalmak stb.

A Paralel Kurzus modelljének 1968-ban történt felbukkanását az akcionizmus, a konceptuális művészet, a projekt art hangsúlyozottan interperszonális, interaktív és képromboló tendenciája támogatta. Ebben az időben az oktatás, így a művészetoktatás radikális reformjának, sőt forradalmasításának igénye – az akkori diáklázadások egyik fő célkitűzéseként is – világszerte a korszellem alaptónusához tartozott. A „teljesség” igény – az, hogy az oktatás/tanulás területén is tapasztalható szegregáció megszűnjön – már jóval korábban megjelent az antropozófus és egyéb iskolatípusokkal, majd – felismerve azt a tényt, hogy a huszadik századdal elérkeztek a művész/művészet (újbóli) újraértékeléséhez – a Bauhaus céljai között is szerepelt. 1972-ben Joseph Beuys is a komplexitás-hiányra – és következményeire – figyelmeztet: „csak akkor kísérelhető meg jelentős művészet létrehozása, ha a specializáció merevségét, a működések és tevékenységek elszigeteltségét a személyiségben és a társadalmon belül is szétzúzzuk”. Itt csak utalhatunk az ugyenebbe az irányba mutató Bazon Brock „action teaching”-jére vagy Robert Filliou 1970-ben kiadott Teaching and Learning as a Performing Art Multi-Bookjára, amely egyszerre programadás és szó szoros értelemben vett gyakorlóterep.

Beke László a hetvenes években, írásaiban többször vizsgálta a Paralel Kurzus/Tanpályát. Egyik tanulmányában, felismerve a program strukturális lehetőségeit, felvázolt egy akkor még utópisztikusnak látszó oktatási modellt. Az alapelv: „a tanulási/művészeti folyamat során nincsen elsajátítandó tananyag, és nincsenek előre kitűzött nevelési célok. Csak »szituációk« vannak, melyekből kiindulva a »tanítványok« és a »tanár« együtt indulnak el az ismeretlen megtapasztalása felé.” „Az ismeretlen megtapasztalása” valamely dolog, tárgy, idea, fogalom, gondolat, viszony, folyamat szélsőségességig fokozott elvi/gyakorlati elemzése/alkalmazása során lehetséges. Beke, St.Auby nyomán, egy egyszerű használati tárgyat: egy diótörőt említ példaként. A műveletek során a résztvevők az anyagi, alaki, funkcionális vizsgálaton s azon túl, hogy hol, mikor, milyen kontextusban szerepel a művészetben jelként, jelölőként, azt tanulmányozzák, hogy hogyan lehet akár a diótörőt egy kép/fénykép-, szobor-, objekt-, zene-, environment-, épület-, tett-partitúra stb. elkészítéséhez fölhasználni ¬ s így „egy olyan intermediális dimenzióba jutni, ahol ember még nem járt” (St.Auby). Ilyen gyakorlatok szériáiból fejlődik ki a „kreatív létezés tanulásának” folyamata. St.Auby 1968-ban javasolta néhány művészkollégájának a Paralel Kurzusban való résztvételt, azonban ¬ Beke Lászlót kivéve ¬ akkor még nem talált közöttük megértésre. A műveletet évekig egyedül kellett folytatnia. 1975-ben hasonló célkitűzéssel jött létre Erdély Miklós és Maurer Dóra vezetésével a Kreativitási Gyakorlatok elnevezésű művészeti kör, melynek alapgondolata, Erdélyt idézve: „az, hogy a képzőművészeti oktatás alkalmas a kreativitás fejlesztésére, nem azt jelenti, hogy a kreatív érzékre csak a képzőművészeknek vagy általában a művészetnek van kizárólag szüksége. Ellenkezőleg: a legtöbbet attól lehet remélni, ha a kreatív szemlélet az élet más területein is jelen van”. Ez folytatódott 1977-ben a Fafej (Fantáziafejlesztő gyakorlatok) majd 1978-ban az Indigó (Interdiszciplináris Gondolkodás) elnevezésű kurzussal, mely egy új pedagógiai elv kísérleti műhelye is volt egyben.

1975-ben a Fiatal Művészek Klubjában tartott előadásában St.Auby részletesen beszámolt arról a hosszú távú tervezetről, amely a mai napig a megvalósítás folyamatában van. Ez a Létminimum Standard Projekt 1984 W (LSP1984W) címet viseli. Célja: „az adott mítosz önfelszámolása a Szabad Akarat kifejlődésének elősegítésével az »Univerzális Létminimum Járadékot, mindenkinek, azonnal!«-program realizálása által” (St.Auby). Miután St.Aubyt még 1974-ben a szamizdat-mozgalomban való részvétel okán letartóztatták, majd kiutasították Magyarországról, a következő évben letelepedett Genfben (lévén svájci–magyar állampolgár). Svájcban immár cenzúramentesen, nyilvánosan/legálisan s egy legendás műgyűjtő-mecénás támogatásával folytatódhatott az LSP1984W továbbfejlesztése – ekkor már a „hivatalos” TNPU által spontán szervezett „nem-művészet-művészeti kommandók” résztvételével.

1977-ben az VI. Documentán, a FIU (Free International University) száznapos előadás-sorozatán a világ különböző tájairól érkező tudósok, művészek megvitatták a társadalom és a művészet helyzetét, jövőjét. St.Auby itt is bemutatta az LSP1984W-t, aminek folyamatábrája később bekerült Joseph Beuys Das Kapital Raum 1970–1977 című environmentjébe. (A projekt részletes bemutatására ebben az írásban terjedelmi okokból nincs lehetőség, de reményeim szerint valamikor a jövőben egy nagyobb interjú keretében sort kerítek rá.) Az LSP1984W több fázisban realizálódik. 1980-ban elkészült az első fázis: a Mutáns, mint új individuum. Ezt követi, második fázisként, egy mesterséges osztály: a Mutáns Osztály életre hívása, majd a harmadik fázisban: a 24. Kanton megalapítása. A negyedik fázis, 1984-től, a Katabázisz Szoteriologiké-művelet, 1996-tól pedig a jelenleg is tartó ötödik: a Heterarchia.

St.Auby mindezekkel párhuzamosan kiállítások, projektek kivitelezésében is jelentős szerepet vállal. Külön említést érdemel a magyarországi szakmai körök által kevéssé ismert HI2M (Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeum – Pop art, Conceptual art, Akcionizmus), amit 2003 és 2005 között a Dorottya Galéria, a bécsi BAWAG Foundation és a genfi MAMCO mutatott be nagy sikerrel. A múzeum, ami a magyar neoavantgárd 1956 és 1976 között létrejött kb. 70 eredeti és kb. 1100 (!) digitalizált művét tartalmazza, a maga nemében különleges és hiánypótló, mivel, St.Aubyt idézve: „a korszak irányzatainak magyarországi művei nincsenek feldolgozva, értékelve, archiválva, népszerűsítve ¬ ennek következtében csonka és korcs a művészeti köztudat.”
Az Intermédia tanszék létrejöttét követően, egyetemi szinten, lehetővé vált a Paralel Kurzus/Tanpálya szellemében felépített oktatási modell s a HI2M tananyagként való legalitása.


Források az alkotóról, tevékenységéről (válogatás):
Kortárs Művészeti Lexikon (III.). Szerk. Fitz Péter. Budapest, 2001. 408–410. o. (itt részletes bibliográfia)
Tábor Ádám: A kezdet: dr. Végh (avagy a magyar neoavantgard születése a zene szellemében). In: Élet és Irodalom, 2004. 48. évf. 37. sz. 15. o.
Német Gábor és Sebők Zoltán beszélgetése: Az utca művészete.
In: Új Forrás, 2004. 36. évf. 8. okt. 95–107. o.

2006/3. 58-63. o.