A magyar képzőművészet társadalomtörténete

Könyvkritika

Nagyon hiányzott már ez a könyv. A hagyományos modernista művészettörténet-írás (és az olyan sikerkiállítások, mint a Magyar Vadak) miatt úgy tűnik, mintha a századfordulón mindenki szerelmes lett volna az avantgárd eszmékbe és a szűk manzárdszobákba. Mintha a művészet nagy gépezetét csak az új forma igenlése hajtotta volna előre, amit a konzervatív kerékkötők csak rövid ideig akadályozhattak.

Egészen friss szem kellett ahhoz, hogy a történet másik oldala is elénk táruljon. Hogy miféle érdekharcok dúltak a fiatalok által megalapított csoportok között, hogy mi kellett egy tehetséges piktor révbe éréséhez vagy hogy mikor vedlettek át a kávéházi bohémek tisztes középosztálybeli urakká.

 

Szívós Erika: A magyar képzőművészet társadalomtörténete 1867–1918. Új Mandátum, Budapest, 2009. 271 oldal, 2490 Ft

 

A történész Szívós Erika elfogulatlan szemmel elemzi a kiegyezés és az első világháború vége közötti képzőművészek magyarországi társadalomtörténetét. Beleásta magát a művészettörténeti szakirodalomba, de mégsem hagyta, hogy a megcsontosodott esztétikai előítéletek vezessék az orránál fogva. Inkább épített egy adatbázist az 1867 és 1919 között alkotó professzionális hazai képzőművészekről, majd táblázatokban elemezte ki az adatokat. Kiderült, hogy mennyi az annyi. Csak pár példa: az összegyűjtött 426 művész közel 10%-a nő, 46%-a érettségizett, 6%-a földbirtokos, 30%-a született Budapesten (Pest-Budán) és 22%-a kapott ösztöndíjat. A végkövetkeztetése sziklaszilárd: a 19. század végén és a 20. század elején a festők és szobrászok masszívan a középosztályhoz tartoztak. Eleve iskolázottabbak voltak az átlagnál, és bíztak benne, hogy ha nem is nyerik meg a lottó ötöst (mint a festőfejedelem Munkácsy vagy a portrékirály László Fülöp), a pár szobás polgári lakás és a normál köztisztviselői fizetés azért kijár nekik. (Életszínvonalukat pedig tovább örökíthetik gyermekeikre.) A visszaemlékezésekben számtalan helyen megénekelt művésznyomor és a bohém életvitel eltúlzott legenda. Herman Lipót A művészasztal című könyvében is csak a fiatalok pénztelenségéről ír, míg az idősödő művészek hamar megállapodtak, lett presztízsük, ügyfélkörük, világos műtermük és házi kabátkájuk. Szívós nem olvasmányos esszét írt, de ezeket az adatokat valakinek össze kellett már szednie. Például, hogy a századelőig 500 művésznő végzett a főiskolán, de csak körülbelül 100 maradt a pályán. (Vagy hogy a müncheni műtárgypiac éppen akkor omlott össze, mikor a magyarok kirajzottak Nagybányára.) Ráadásul az összegyűjtött történetek sodorják magukkal az olvasót, Tisza Istvánról például kiderül, hogy majd’ összerókázta magát Rippl-Rónai kiállításán az undortól, az öreg Hatvany művészfiairól szóló lenéző félmondatából pedig kiolvasható az úrhatnám kereskedők jellegzetes szemléletmódja: „Az egyik festő, a másik szintén bolond.” Szívós Erika – Bourdieu-re és az angolszász professzionalizáció-kutatásokra támaszkodva – térképezte fel a korszak művészettörténetének szövevényes hátterét, a szakma emancipációjától kezdve az intézményes háttér kialakulásáig.

Szerző: R. G.

Artmagazin 2009/4. 80.o.