H mint hamisítás

Adél Thüroff

A „Beltracchi-ügy” 2010 nyarán robbant ki Németországban és 2011 őszén vette kezdetét Kölnben a bírósági tárgyalás. A festőt az a Heinrich Campendonk-kép buktatta le, melyet a neves Lempertz aukciósház bocsátott árverésre, de a laborvizsgálatok kiderítették, hogy a festményen használt titánfehér 1914-ben még nem létezett. Szinte elképzelhetetlen, hogy a minden részletre odafigyelő, végtelenül precíz és felkészült Wolfgang Beltracchi kétes értékű művészi karrierjének éppen egy ilyen banális hiba vetett véget. Beltracchi jelenleg is börtönbüntetését tölti (segítőkész feleségével együtt), mégis most futott be igazán: dokumentumfilmek, riportok tucatjaiban nyilatkozik készségesen és mutatja be nem kis büszkeséggel kivételes tehetségét. A Beltracchi házaspár nemrégiben a Rowohlt kiadónál megjelentetett memoárja sem egy bűntudattal átitatott beismerő vallomás.

 
Franziska Beltracchi: Wolfgang és Helene Beltracchi Wolfgang Beltracchi 1951-ben született Höxterben, egy északrajna-vesztfáliai német kisvárosban, Wolfgang Fischer néven. 1992-ben, házasságkötésük után vette fel felesége, a német–belga családból származó, kölni Helene Beltracchi (1958) nevét. Ebben a gesztusban az is közrejátszhatott, hogy a Wolfgang Fischer név a kilencvenes évek végén már felbukkant egy hamis Campendonk-kép utáni rendőrségi nyomozás aktáiban.
 
Mindig óriási szenzáció, ha a semmiből hirtelen előbukkan egy jelentős művész addig ismeretlen alkotása: egy elveszettnek hitt mű, különösen, ha mestermű. A műkereskedelem mohó vággyal csap le a „friss”, az aukciók vérkeringését felpezsdítő alkotásra. De ha ez sorozatban fordul elő, óhatatlanul felvetődik a kérdés: honnan kerültek elő, hol lappangtak oly sok éven, évtizeden keresztül ezek a váratlanul feltűnt műtárgyak? Hogy fordulhat elő, hogy senkinek nincs tudomása róluk?
   „Gyűjtemények és múzeumok sora – közöttük világhírűek is – közel egy évtized leforgása alatt jelentős összegekért vásároltak eltérő művészeti korszakokból származó újonnan előkerült műveket (...) Hogy szám szerint pontosan hány műtárgyról van szó, a mai napig nem ismert. Annyit tudunk, hogy a művek túlnyomó többsége olyan jelentős művészettörténeti felfedezés volt, mely kibővítette addigi ismereteinket több művész munkásságáról is (...) Majd egy hír váratlanul alapjaiban rázta meg a művészvilágot (...) valamennyi mű egyetlen ember alkotása.”
   Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy Wolfgang Beltracchiról szól az idézet, elárulom, 1930-ban ezekkel a szavakkal vezette fel Hans Cürlis, a berlini Kultúrakutató Intézet akkori vezetője a két világháború közti korszak egyik legnagyobb hamisítási botrányának főszereplőjéről, Alceo Dossenáról írt könyvét.
 
Helene und Wolfgang Beltracchi: Selbstporträt, Rowohlt, Hamburg, 2014, IV. tábla, 6–7. o. A Rowohlt Verlag GmbH szíves engedélyével. A Selbstporträt című memoár (a teljesség igénye nélkül) Beltracchi különböző művészek stílusában festett portréiból is közöl egy csokorra valót. A címekben az utánzott festő nevét követi a modellé. Bal oldalon fentről lefelé: Johannes Molzahn: Oskar Schlemmer; Pablo Picasso: Wolfgang Beltracchi; Marie Laurencin: Alfred Flechtheim; Moïse Kisling: Kiki de Montparnasse; Ludwig Meidner: Önarckép. Jobb oldal fentről lefelé: Kees van Dongen: Kalapos akt (Akt mit Hut); Léopold Survage: Guillaume Apollinaire; Louis Marcoussis: Guillaume Apollinaire; Louis Marcoussis: Alfred Flechtheim; Othon Friesz: Georges Braque. Louis Marcoussis Alfred Flechtheim-portréja Beltracchitól a madridi Fundación Telefónica gyűjteményből kölcsönzött képként szerepelt a 2010-es duisburgi Der Kubismus und sein Umfeld kiállításon. A Flechtheim-monográfus Ralph Jentsch hívta fel a múzeum és a gyűjtemény figyelmét a kép hamis voltára.
 
A Dossena-ügy
Mára gyakorlatilag elfelejtették, pedig az 1928-as hamisítási botrány és bírósági per, a „Dossena-ügy” révén elhíresült római kőfaragó és szobrász szakértőket megtévesztő álantik etruszk, görög, római szobrokat állított elő sorozatban, de Mino da Fiesole, Niccolo Pisano, Donatello, Verrocchio stílusában is nem egy mesteri munkát készített. Simone Martini Angyali üdvözletének Dossena-féle szoborváltozata ma is Pittsburghben, a Fritz-gyűjteményben található. Régi kőtöredékeket cipelt haza, kikísérletezett egy eljárást, amivel „antikolta” a frissen kifaragott szobrot, de előtte a múzeumokban alaposan áttanulmányozta az adott mester munkáit, akinek azután saját nézőpontja szerint egészítette ki az életművét. A monográfus Cürlis 1930-ban elképzelhetetlennek tartotta, hogy hasonló eset előfordulhatna Németországban, „legalábbis nem a mi időnkben” – tette hozzá magabiztosan.    Nos, úgy tűnik, ennek is elérkezett az ideje. Hogy véletlen a kísérteties hasonlóság a „Dossena-ügy” és a „Beltracchi-ügy” között vagy egy módszer tudatos utánzásáról van szó – ezt egyedül Wolfgang Beltracchi tudná megválaszolni.
   Bármilyen vehemensen tiltakozik is Beltracchi, a második világháború utáni Németország legnagyobb hamisítási botránya bizony csapatmunka volt. A Beltracchi-hamisítványok – az eddigi ismeretek szerint – a 80-as évektől kezdve kerültek be a műkereskedelem keringésébe. Javarészt olyan művekről van szó, melyeknek Hitler hatalomra jutása után veszett nyomuk. A klasszikus avantgárd jelentős, illetve másodvonalbeli művészeinek eddig nem látott vagy elveszettnek hitt alkotásai, melyek ugyan szerepeltek katalógusok, kiállítások, gyűjtemények, életművek jegyzékében, azonban váratlan felbukkanásukig kép, fotó hiányában kizárólag a címük volt ismert. Beltracchi előszeretettel választotta az expresszionizmus, azon belül is inkább az ún. rajnai expresszionizmus képviselői, többek között Heinrich Campendonk, August és Helmuth Macke, Carlo Mense, Heinrich Nauen és Max Ernst életművét. Ahhoz, hogy kirobbanjon a Beltracchi-ügy, közvetve a közelmúlt egy másik híres képbotránya is közrejátszott, méghozzá a Gurlittügy. A két történetet a náci hatalomátvétel után gyakorlatilag szőrén-szálán eltűnt hatalmas műgyűjtemény, a Flechtheimgyűjtemény kapcsolja össze.
 
Wolfgang Beltracchi: Vörös kép lovakkal, Ez a Heinrich Campendonk modorában készült és 1914-re datált mű buktatta le Beltracchit. A Lemperz aukciósház 2006-os őszi aukcióján minden idők legdrágább Campendonk-festményeként 2 880 000 euróért kelt el.
 
Albert Flechtheim elveszett gyűjteménye – restitúció német módra
A düsseldorfi művészeti társaság, a Sonderbund egyesületének pénztárosa volt Alfred Flechtheim gabonakereskedő, a későbbi legendás műkereskedő, aki gyűjteményét 1910-ben azzal alapozta meg, hogy felesége hozományát az utolsó fillérig Picasso-, Braque-, Derain-, Frieszfestményekre költötte párizsi nászútjuk során. Flechtheim nem sokkal az 1912-es kölni Sonderbundausstellung után nyitotta meg első galériáját Düsseldorfban, melyet továbbiak követtek, és amelyekben 1933- ig közel 150, részletes katalógussal kísért kiállítást rendezett. Amikor Flechtheim 1933-ban Svájcon, Párizson keresztül Londonba menekült, Németországban maradt galériái szinte teljes anyaga, valamint páratlanul gazdag magángyűjteménye is, melyek későbbi sorsát sűrű homály fedi. Időnként mégiscsak felbukkant egy-egy mű, ahogy 2011-ben a kölni Lempertz aukciósház katalógusában publikált, 1930-ból származó Oroszlánszelídítő Max Beckmanntól. Az elveszettnek hitt gouache, Flechtheim-etikettel a hátoldalán, 1933-ig bizonyíthatóan a műkereskedő tulajdonában volt. A képet pedig nem más, mint Cornelius Gurlitt adta egyébbe az aukcióra, akinek nevével egy évvel később tele volt a világsajtó. Gurlitt müncheni lakásában lefoglalt 1280, részben zsidó műgyűjteményekből elkobzott vagy a nácik által elfajzott művészetnek titulált modernista műalkotások értékesítésével annak idején a nemzetiszocialista párt (személyesen Göbbels) bízta meg Gurlitt apját. (Hildebrand Gurlitt egyúttal a linzi Führermuseum egyik műtárgybeszerzője is volt. A drezdai bombázások elől az aschbachi kastélyba menekítette gyűjteménye jelentős részét – amelyet a háború után ugyan lefoglaltak a szövetségesek, de 1950-ben – H. Gurlitt ekkor már a düsseldorfi Kunstverein igazgatója! – minden további eredetvizsgálat nélkül visszaszolgáltatták.)
   Mivel a háborús években eltűnt, lappangó, bizonytalan sorú műalkotások jelentették a Beltracchi-hamisítványok kimeríthetetlennek tűnő forrását, nem meglepő, hogy Beltracchi elsősorban Alfred Flechtheim precízen dokumentált, kiállítási katalógusok listáin szereplő, ám sajnálatos módon 1933 után köddé vált gyűjteményéből mazsolázgatva pezsdítette fel a műkereskedelem, az aukciók vérkeringését az utóbbi évtizedekben. Természetesen az egész a pénzről szól, de hogy miért nem érdekük az aukciósházaknak alaposan utánajárni éppen ezeknek a műveknek, annak egyik oka a német restitúciós törvények visszásságaiban keresendő.
   A német jog ugyanis lényeges különbséget tesz a már említett „elfajzott művészet” (entartete Kunst) és a „zsákmányoltelkobzott művészet” (Raubkunst) között. A Raubkunst azoknak a műtárgyaknak a gyűjtőfogalma, melyeket 1933-tól kezdve tulajdonítottak el, miután külföldre menekült vagy koncentrációs táborba került a tulajdonos, vagy éppenséggel áron aluli eladásra kényszerítették. Raubkunst esetében a jog elismeri a restitúciót, a kártérítést. Ezzel szemben az entartete Kunst alatt a múzeumokból, galériákból, raktárakból stb. a náci hatalomátvételtől kezdve, de szisztematikusan 1937-tól kezdődően eltávolított és eladott, devizára váltott műveket értjük. A német jogrendszerben ez a náci fosztogatással összefüggő tulajdonosváltás a mai napig jogszerű. Az adásvétel érvényes, se kártérítés, se restitúció nem jár érte. Emiatt is végtelenül komplex a Gurlitt-ügy, és többek közt ezért néznek félre az aukciósházak, ezért nem nyomoznak teljes erőbevetéssel a festmény provenienciáját illetően, vagy vonnak be szakértői teameket, amikor egy szenzációszámba menő mű váratlanul felbukkan. 
 
Alceo Dossena műtermében antik szobrot farag (Hans Cürlis: Schaffende Hände [Alkotó kezek], 1930, filmrészlet)
 
A gyanús Campendonk
Így történt ez 2006-ban is, amikor a Lempertz őszi aukcióján a katalógus címlapján is szereplő Heinrich Campendonk 1914-es, Vörös kép lovakkal festménye minden rekordot megdöntött Németországban: nemcsak az év legdrágábban eladott műtárgyaként, de egyúttal minden idők legdrágább Campendonk-festményeként is jegyezték. 2 880 000 euró már valódi szenzáció, igaz, apró szépséghibával, a Lempertz ugyanis érvényes szakvélemény nélkül vette be az őszi aukcióra a festményt. Mivel Campendonk-festmények is szerepeltek az 1937-ben, a müncheni Haus der Kunstban megrendezett Entartete Kunst kiállításon, így művei ebbe a kategóriába sorolhatók, ráadásul a képet Franciaországból beküldő család azt állította, hogy a gyűjtő Jägers nagypapa közvetlenül Flechtheimtól vette a festményt a 30-as években, és azóta is a család tulajdonában volt. A Lempertz beérte ennyivel, mivel a kép címe évszámmal együtt szerepel Andrea Firmenich Campendonk-szakértő catalogue raisonné listáján – aki azonban az aukcióig az idő rövidsége miatt nem láthatta eredetiben a képet. A szakértői vélemény ezúttal csupán formaságnak tűnt, legalábbis Henrik Hanstein, a Lempertzház tulajdonosa szerint. A bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor Andrea Firmenich a müncheni Doerner Intézet laborvizsgálatától tette függővé a szakvéleményét. Ettől kezdve a kép története kész krimi, orosz kapcsolatokkal fenyegetőző névtelen telefonhívás, 1914-ben még nem létező festékfajta, egy 2008-ban beindított bírósági per Hanstein ellen..., valamint sok-sok pénz. És egy nyugtalanító kérdés: ha nem lett volna ennyire telhetetlen Wolfgang Beltracchi, akkor lehet, hogy sohasem lepleződik le? 
 
Alceo Dossena: Madonna gyermekkel, márvány, 1930 k., San Diego Museum of Art, San Diego, USA
 
Fiktív gyűjtemények, ügyetlen címkék
Végül közvetve ugyan, de éppen az egykori düsseldorfi műkereskedő buktatta le a Beltracchi-hamisítványokat. A képek hátoldalán szereplő Flechtheim-vignetta ügyetlen kivitele és erős karikatúra jellege feltűnt ugyanis Flechtheim első monográfusának, Ralph Jentsch művészettörténésznek, a müncheni labor, a Doerner Intézet pedig egyértelműen bebizonyította, hogy nemcsak a festmény, de a Flechtheim-címkék is hamisak. Beltracchi saját bevallása szerint Marie von Malachowski Flechtheim portréját, egy fametszetet használt mintának. Amennyiben ez igaz, akkor Beltracchi hű maradt önmagához, és ismét a rajnai expresszionisták köréből merített, ugyanis Marie von Malachowski férje Heinrich Nauen volt, a düsseldorfi Művészeti Akadémia egykori professzora, Campendonk, valamint Alfred Flechtheim jó barátja, sőt, egyik kedvenc művésze is. A Beltracchihamisítványokhoz ezenkívül egy dubiózus eredettörténet is kapcsolódott, a hamis Campendonk kapcsán már említett, de a szakmai berkekben teljesen ismeretlen Werner Jägers-, valamint Wilhelm Knopsgyűjtemény. Ezekből mindössze annyi a valós elem, hogy mindkét személy valóban létezett, azonban egyikük sem tartozott Flechtheim baráti, illetve üzleti köréhez. Az 1912-es születésű Jägers, egyébbe iránt Helene Beltracchi és a bűntársként szintén vád alá helyezett nővére, Jeanette Spurzem nagyapja, nem valószínű, hogy 1933-ig, vagyis 21 éves koráig létre tudott hozni egy ilyen rangos gyűjteményt, amellett Jägers NSDAP-tagsága azt is valószínűtlenné teszi, hogy éppen az expresszionizmusért rajongott volna. Vajon miért vette mindenki, Henrik Hansteintól, a Lempertz aukciósház tulajdonosától Werner Spiesig (a szintén megtévesztett Max Ernst-szakértőig) bezárólag készpénznek ezeket a fiktív gyűjtőket? Vajon Cornelius Gurlitt is ezért szállított rendszeresen képeket gondosan őrzött és titkolt gyűjteményéből éppen a Lempertz-aukciókra? Wolfgang Beltracchi végezte a munka dandárját, szorgalmasan festett, „antikolt” és ragasztgatta a saját készítésű galériaetiketteket a képek hátoldalára, majd segítői, a fiktív magángyűjtemények „örökösei” (többnyire sógornője és a Knops unoka: Beltracchi régi krefeldi barátja, Otto Schulte-Kellinghaus) felkerekedtek, hogy szakvéleményt kérjenek a frissen készült művekhez. Kezükben a hiteles szakvéleménnyel, azonnal aukcióra vitték a hamis képeket.
 
Wolfgang Beltracchi kísérőrajza Az erdők sűrűjében: „Le Spies” fejezethez, Helene und Wolfgang Beltracchi: Selbstporträt, Rowohlt, Hamburg, 2014, 475. o. | Otto Schulte-Kellinghaus 1999. február 22-én keltezett levelében kérte fel Werner Spiest az állítólagos Max Ernst-kép, a La Forêt I (1926) kapcsán szakértői vélemény kiállítására. Ennek a képnek a hátoldalán is egy Flechtheim-címke díszelgett. Spies nemcsak eredetinek nyilvánította a festményt, de fel is vette a festő műtárgyjegyzékébe, amiről Beltracchi így nyilatkozott: „Magát Werner Spiest meggyőzni az általam festett »Forêt« (Erdő)-vel, ez számomra
a legnagyobb kitüntetéssel ért fel, olyan volt, mint egy lovaggá ütés.” A kérdéses festmény 2005-ben New Yorkban a Metropolitan Museum of Art Max Ernst retrospektív kiállításán is szerepelt.
 
Beltracchi vázlata a később megfestett hamis Max Ernst: La Horde, 1927 képéhez, Helene und Wolfgang Beltracchi: Selbstporträt, Rowohlt, Hamburg, 2014, 445. o Beltracchi részletesen elmeséli könyvében – ahogy Arne Birkenstock dokumentumfilmjében is lépésről lépésre végigkövethetjük egy ál-Ernst-kép születését –, hogy miként készült ez a Max Ernst-hamisítvány, melyről a szakértő, Werner Spies így nyilatkozott 2012. február 16-án a Sternnek: „Még soha életemben nem láttam ennyire átérzett hamisítványt. Beltracchi maga Max Ernst zseniális klónja.”
 
Perből bohózat
A tárgyalás kitűzött időpontjára, 2011 őszére a bíró és az ügyészség rendelkezésére állt az ügy teljes nyomozati anyaga. Másfél év munkája, labor- és szakértői vizsgálatok, szakvélemények sora, 170 tanú kihallgatási jegyzőkönyve, magánnyomozók anyaga, számlakivonatok, DNS-elemzések, lehallgatott telefonbeszélgetések és nem utolsósorban az ún. „Andorra-lista”, az azon szereplő 47 mű, melyek nagy részéről bebizonyították, hogy Beltracchi kezétől származó hamisítvány. A 8000 oldalas, élénksárga dossziéba kötött dokumentáció azonban a bírósági tárgyalás folyamán érintetlen maradt. Beltracchi és bűntársai (felesége, sógornője, valamint a már említett jó barát, Otto Schulte-Kellinghaus) beismerő vallomása ellenében az ügyész alkut kínált. Így mindössze 14 mű hamisításáért vádolták Wolfgang Beltracchit, mivel a németországi törvények értelmében a csalás öt év elteltével, kifejezetten súlyos mértékű és csoportosan, vagyis minimum három ember közreműködésével elkövetett csalás esetén pedig 10 év múltán elévül. Az alapos előkészítés és a megalapozott vád ellenére, így lett a perből bohózat. Wolfgang Beltracchi beismerő vallomásában szinte szó szerint idézte Dossena jó nyolcvan évvel ezelőtti, az olasz bíróság előtt mondott szavait: ő sosem másolt, csupán rekonstruált, az új művekkel kiegészítette, teljessé tette az életműveket. Mindeközben a sárga csomagban ott lapultak a bizonyítékok az állítás ellenkezőjéről. Az ügyészség megpróbálkozott ugyan a figyelmet a hamisítás páratlan mértékére terelni, az időközben bebizonyosodott további etiketthamisításra (a XXII. Berlini Szecesszió Kiállítás címkéje) vagy a Beltracchi-vallomás addig nem ismert hamis képekre vonatkozó elszólásaira, az ügyvéd, Reinhard Birkenstock azonban mindent blokkolt. A büntetőper mindössze két szemponttal foglalkozott: az elkövetett vétekkel és annak jogi következményeivel, a műkereskedelemben érvényes szokások felderítése ezek szerint nem tartozott a feladatai közé. Az ügyvéd filmrendező fia, Arne Birkenstock dokumentumfilmet is forgatott a Beltracchiügyről apai javaslatra (A hamisítás művészete,2013), a tényfeltárás helyett azonban a harmincas években  Dossenáról forgatott film mintájára (Alkotó kezek, 1930) a műkereskedelem szimpatikus Till Eulenspiegelét stilizálta belőle. (A Beltracchi-filmről lásd: Artanzix: Varázsceruza helyett ecsettel. Artmagazin 2014/6 – a szerk.)
 
Beltracchi alkotás közben. Filmstill Arne Birkenstock: A hamisítás művészete (2013) traileréből
https://www.youtube.com/watch?v=irqaMa_NknY
 
   Felmerül a kérdés, mégis hány képet hamisított Beltracchi? És hol vannak ma ezek a művek?
   Ralph Jentsch, aki a Flechtheim-etikettek alapján eddig is számos festményt leplezett le, több tucatra becsüli a számukat. René Allonge, a Nemzeti Nyomozóiroda (LKA) műtárgyhamisításra specializálódott részlegének nyomozója szerint is sokkal többről van szó, mint amit eddig sikerült kideríteniük. Werner Spies a kölni per után vele készült Stern-interjúban elmondta, hogy ő is több mint hét Max Ernst-festményt ismer Beltracchitól, a papírmunkákról nem is beszélve. Maga Beltracchi eddig gondosan ügyelt arra, hogy vallomásaival folyamatosan fenntartsa az érdeklődést a hamisítási ügy iránt, de a még aktuális, nem elévült esetekről mélyen hallgat. A hat év börtönbüntetésre ítélt Beltracchi (felesége csak négy évet kapott) felszabaduló idejében megírta emlékiratait. A 2014-ben némi iróniával Önarckép (Selbstporträt) címmel megjelent, feleségével közösen jegyzett könyvében számos addig ismeretlen hamis képről lebbenti fel a fátylat, melyek olyan neves aukciósházak révén kerültek műkereskedelmi forgalomba, mint a Sotheby´s, a Christie´s, a Grisebach vagy a sokat emlegetett Lempertz. 
 
Az egykori Beltracchi-villa Freiburg-Herdenben
 
   Legutóbb 2012. október 22-én egy Dubaiban megrendezett aukció katalógusában tűnt fel egy Moise Kisling-festmény a „Jägers-gyűjteményből”, a beküldő pedig nem más volt, mint Beltracchi. Igaz, a kép később nem került kalapács alá, de már az a tény is megmagyarázhatatlan, hogy egy ilyen világraszóló botrány után egyáltalán felmerült ennek a lehetősége. Úgy tűnik, nincs feledékenyebb üzletág, mint a műkereskedelem. Beltracchi csaknem 600 oldalas vaskos memoárjának borítója alatt több mint 80 híres művészszignó lapul. Gyanúsan Alceo Dossena keze nyomát őrző szobrok a mai napig ott vannak világhírű múzeumokban. Eric Hebborn, a The Art Forger´s Handbook szerzője pedig saját bevallása szerint több mint 400 hamisítvánnyal hígította fel vagy „egészítette ki” múzeumok, gyűjtemények, életmű-katalógusok műtárgylistáit. Az persze a mai napig nem derült ki, és talán sosem tudjuk meg, hogy pontosan hány Beltracchi-festményt őriznek más név alatt köz- és magángyűjtemények – a festő a vele készült interjúkban erről somolyogva hallgatott...
   Orson Welles zseniális filmje 1975-ből, az F for Fake (H mint hamisítás), aktuálisabb, mint valaha.
 
,
Helene und Wolfgang Beltracchi: Selbstporträt, Rowohlt, Hamburg, 2014 (A könyv borítóján Beltracchi Picasso stílusában készített Önarcképe látható, részlet)
 
• • •
 
Forrás:
Helene Beltracchi, Wolfgang Beltracchi: Selbstporträt, 2014, Rowohlt Verlag
Helene Beltracchi, Wolfgang Beltracchi: Einschluss mit Engeln: Gefängnisbriefe vom 31.8.2010 bis 27.10.2011, Gebundene Ausgabe, 2014, Rowohlt Verlag
Stefan Koldehoff, Tobias Timm: Falsche Bilder Echtes Geld: Der Fälscherscoup des Jahrhunderts – und wer alles daran verdiente, Gebundene Ausgabe, 2012, Verlag Galiani Berlin / Verlag Kiepenheuer & Witsch, 2013, Köln
 
 
Beltracchi a múzeumban
Beltracchi-műveket legutóbb a Halle-i Kunstmuseum Moritzburg akasztott falaira, sőt mondhatjuk éppen a „Beltracchiügy” inspirálta a kiállítás kurátorait, hogy a 20. század három legismertebb hamisítóját állítva a középpontba járja körül a magán- és közgyűjteményeket egyaránt érintő kényes témát. Az Eredeti amíg... Hamisítványok az igézet és a csalás határmezsgyéjén kiállításon a Van Gogh-hamisítóként elhíresült Otto Wacker (1898–1970) és a Jan Vermeer-hamisítványairól ismert Han van Meegeren (1889–1947) társaságába így került be a klasszikus modern fáradhatatlan specialistája, Wolfgang Beltracchi, aki körül még szinte el sem ültek a botrány hullámai. Beltracchi műterméből származó, de más művész szignójával ellátott művek nem először „vendégeskednek” a hallei múzeumban. 1989-ben a Deutsche Positionen 1945–89 Kunst und Kalter Krieg kiállításon, melyet előzőleg a Los Angeles-i County Museum of Art mutatott be, Johannes Molzahn- (1892–1965) kép helyett – tudtukon kívül – Beltracchi-hamisítványt láthatott a közönség. „Hamis vagy eredeti?”, teszi fel a kérdést a Los Angeles-i Police Department weboldala. A kérdés egy ott bemutatott Johannes Molzahnképre vonatkozik, melynek címe: Kifogott energia. Én festettem 1985-ben, olaj lenvásznon, és S. Henznek adtam. 1987-ben W. Marc adta el a berlini Bodo Niemann Galériának. Majd kiállították 1988- ban a Los Angeles-i County Museum of Artban, 1989-ben a Fort Worth-i Modern Art Museumban, 1989-ben a düsseldorfi Kunstmuseumban és 1989-ben Moritzburg Halléban, rövid idő alatt meglepő provenienciát szerezve a festménynek. Végül a Los Angeles-i County Museumban talált otthonra, James és Ilene Nathan alapítványa jóvoltából. Hogy hogyan került Los Angelesbe? A képek útját, melyet az idők folyamán bejárnak, javarészt homály fedi” – írja maga Beltracchi Selbstporträt könyvében. A kiállításon szerepelt még egy Campendonknak tulajdonított festmény, a Két vörös ló a tájban, melyet 2011-ig még eredetiként tartottak számon, azonban mára egyértelműen bebizonyosodott róla, hogy hamisítvány. A hamisító személye ismeretlen. Vajon ki lehetett?