Szoborpanoráma a budai oldalról, ahol a leginnovatívabb alkotás Borsos Miklós Nulla kilométerköve. Az emlékezés csődje: elfeledett nevű, elhomályosult jelentésű, észrevehetetlen vagy éppen megközelíthetetlen szobrok. A Przemysl oroszlántól a legendás Szabadság-szoborig, Antal Károly szőrén-szálán eltűnt obeliszkjétől a hajóorrban álló Batthyány Lajos miniszterelnökig.

A budai Duna-part szobrai között első látásra nincs összefüggés. Egyes szakaszain nincs kimutatható eredeti alapkoncepció, mint a Duna-korzó esetében, nincs olyan épület, amely – a Parlamenthez hasonlóan – tömegével vagy funkciójával kikövetelte volna környékének viszonylag egységes szellemű szobordíszítését, és nem akadt az utóbbi évtizedekben olyan nagyszabású beruházás sem, amely akár a szerencsétlen Nemzeti Színház módjára, nagyobb mennyiségben újabb szobrok felállítására adott volna lehetőséget. A Gellért-hegy – amennyiben a Dunára tekintő távolabbi alkotásokat is a partszakaszhoz számítjuk – a maga egyedülálló és meglepő volumenével az egyetlen olyan terület, amelynek szobrai – nagyságuk és részben történetük révén – kiemelkedő hangsúlyokat helyeznek el a városképben.

A budai Duna-part egyszerre megmerevedett és folyamatosan változó világ. Mintha Buda még Pestnél is konzervatívabb lenne a szobrok tekintetében, s a partszakasz olyan terület, amelynek díszítéséhez első megközelítésben csak az akadémizmus jegyei mentén lehetne hozzányúlni. Ha elvétve új szobor készül, az szinte kizárólag didaktikus emlékmű lehet, ha új emléktáblát avatnak, rajta a dombormű csakis profilból ábrázolhatja a csaknem mindig jellegtelen arcú elhunytat. Sok mindent elmond a Szabadság híd és a Margit híd közötti partszakaszról, hogy messze a leginnovatívabb alkotás Borsos Miklós 1975. április 4-én felavatott Nulla kilométerköve. Az eredeti origó nem is az Alagút, hanem a királyi palota előtt állt, majd a Lánchíd építése idején került le a partra, ahol aztán nyoma veszett. A Clark Ádám téren 1932-ben állították fel Körmendi Frim Jenő alkotását, amelyen a Madonna alakja volt látható, talapzatán pedig három dombormű: a gyalogos, a kocsis és az autóvezető. A második világháborúban ez az útjelző is elpusztult, így került a helyére 1953-ban Molnár László sematikus szerelő-figurája, aki egyik kezét sapkájához emeli, úgy tekint egyszerre a távolba és a jövőbe, másik kezével pedig a háta mögött elhelyezett felnis gumi (mészkő) kereket tartja. A szobor 1974-ben már a városatya-politikusok számára is igazi anakronizmusnak tűnt, így a rákoshegyi vasútállomáshoz száműzték, s ekkor bízták meg Borsost a Nulla elkészítésével. A nyolcvan centiméteres talapzaton álló, három méter magas Nulla kilométerkő egyszerre komoly és ironikus alkotás: tükrözi Borsos érzékét az egyszerű, archaikus formák, a nőiség és az antropomorfizálás iránt, ugyanakkor arra a viccre emlékeztet (kissé kifordítva), amelyben a körülmetélést végző szakember nem tudja megmondani, mit is tehetne cégérként a kirakatába. A Nulla kilométer emlékműve a lehető legabszurdabb szobrászi feladat, s ezt Borsos a legbravúrosabban és a legelegánsabban oldotta meg. A Clark Ádám téren eleinte magában álló Nullát ma már erősen benőtte a növényzet, amely egyébként is évtizedek óta uralja a tér arculatát. A körforgalom közepén a nyolcvanas évek második feléig virágokból kirakott vörös csillag állt, s ha ez nem is, de a gondos növénydíszítés megmaradt – ha valamiért, legalábbis ezért a virágdíszért lehetett érdemes a körforgalmat megtartani.

Az elsősorban a Várból letekintők számára készült vörös csillagot, monumentalitását és látványos ideológiai hangsúlyát tekintve csupán a Szabadság-szobor, Kisfaludi Strobl Zsigmond 1947-ben felavatott alkotása múlta felül. A rendszerváltás után, ha Szentjóby Tamás kivételes 1992-es akcióját, a Szabadság szellemének szobrát páratlan eseményként zárójelbe tesszük, a Felszabadulási emlékmű sorsa, átalakítása, átfunkcionálása és átszövegezése viszonylag pontosan leképezi a magyar társadalom és a közelmúlt emlékezetének ellentmondásos viszonyát. Külön-külön tulajdonképpen minden érthető és logikus: a cirill betűs feliratokat levésték, a Vörös Hadseregre vonatkozó szöveges és jelképes utalásokat eltüntették, csakúgy, mint a géppisztolyos bronz- és a sisakos kőkatonát; az új szöveg pedig így hangzik: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.” Együttesen és csaknem húsz év távlatából azonban elmondható, hogy az apró, de fontos beavatkozások, radírozások és újravésések nem pótolhatják a kollektív emlékezetről – a szobrok ürügyén is – folytatott közbeszédet. A Szabadság-szobor ugyanis még mindig legfeljebb a városi legendák miatt válik néha-néha érdekessé; amikor újra meg újra cáfolható a különböző formákban kifestett Horthy-, illetve Vorosilov-történet. A valódi tartalomról, a szabadságról, annak történeti vonatkozásairól rég nem esik szó, vagy mert minden szó azonnal átpolitizálódna (és ez a szó még mindig negatív csengésű), vagy mert nem is kísérletezünk a szavakkal. Így aztán marad a hatalmas nőalak és a pálmaág összenőtt sziluettjének látványa, némi furcsa érzéssel a gyomorban és közös gondolkodás nélkül.

A közvetlen part egykor leghangsúlyosabb szobrászi eleme, a szovjet hősök emlékére a Gellért téren felállított obeliszk, úgy tűnik, szőrén-szálán eltűnt. Antal Károly 1945-ös alkotása a másik két hangsúlyos obeliszkkel – a Vigadó és a Szabadság térivel – egyidejűleg került ki a még romos köztérre. Feliratában nemcsak Magyarország felszabadítóinak ígért örök dicsőséget, de a Szovjetunió szabadságáért vívott harcban elesett hősöknek is. Ha csak a megbízások palettáját tekintjük, Antal Károly – természetesen Kisfaludi Strobl mögött – az egyik legváltozatosabb életművű magyar szobrász. 1938-ban még Szűz Máriát farag, 1945-ben az övé az első szovjet hősi emlékművek monopóliuma, hogy azután a hatvanas években előbb csacsifigurák alkotójaként váljon népszerűvé, majd megkapja a pécsi székesegyház apostolszobrainak megbízását. Csanádpalotán álló Felszabadulási emlékműve, amelyet 1969-ben avattak, és amely egy bodros hajú nőalakot ábrázol, előtte egy kis fácskával, már annyira rendszersemleges volt, hogy 1990 után már egyetlen félmondattal is Függetlenségi emlékművé válhatott.

A budai Duna-parton a Batthyány tér mellett épp a Gellért tér mutat fel nagyobb sűrűségben köztéri alkotásokat. Míg azonban a Batthyány téren a rendszerváltást követően továbbra is a múlt nagy alakjainak emlékére felállított konzervatív alkotások dominálnak, addig a Gellért térre az elmúlt másfél évtizedben több meglepő vagy inkább furcsa munka került. A Dévényi Sándor által tervezett túlméretezett kút például minden előzmény nélkül, mint egy ismeretlen (talán repülő) objektum zuhant le a térre, s így is maradt ott, beágyazódásra és a tér átalakulására várva. Az idők itt persze nagy sebességgel változnak: ki gondolta volna, mondjuk a nyolcvanas években, hogy a Gellért Szálló előtt egyszer majd átlagos autók parkolnak. A másik ejtőernyős szobor Kő Pál „sokat csúfolt” Szent Istvánja, amely azonban ráadásul a térnek hátat fordítva esett le: az aprócska király lovának fara úgy fordul a tér felé, ahogy egykor az átvonuló Horthy Miklós fehér paripája fordított ezen a helyen hátat a múltnak. Kő Pál alkotása legjobb esetben is az igencsak közepes – de legalább monumentális – Szent Gellért-szobor zsugorított párdarabja.

A Batthyány téren az első magyar miniszterelnök szobra, Stremeny Géza és Török Ferenc 2008-ban felavatott alkotása viszont büszkén fordul a tér felé, büszkén áll a stilizált hajóorrban és büszkén mutat a kezében tartott papírra, amelyen ott állnak az 1848-as áprilisi törvények főbb pontjai. Amennyiben eltekintünk attól, hogy a kompozíció egésze, amely a Bécsbe érkező Batthyányt jeleníti meg, kilóg a barokk háttérből, a miniszterelnök eltökélt alakja jó történelmi illusztrációnak tűnik. Ugyanígy illusztrálja a tér túlsó oldalán a magyar történelem egy másik kiemelkedő alakját, Kölcsey Ferencet Kallós Ede 1939-es emlékműve, amely sztereotípiákból építkezve keletkezése óta maga is sztereotípiaként működik tovább. A klasszikus mű a tér jelenlegi közlekedési szituációjában ugyanakkor láthatatlan marad. A nagy mesterségbeli tudással elkészített, jó arányú alkotás kvázi ellentétpárja a tértől körülbelül száz méterre délre, a református templom mellett felállított kisméretű 1848-as emlékmű: egy különböző építészeti tagozatokból és anyagokból összedobált, érthetetlen elemekből ad hoc módon építkező munka.

Az épített környezet a Duna budai partján három helyen három különböző módon áll ellentmondásban a benne elhelyezett szobrokkal: a Várkert Bazárnál a lepusztult épületek állnak szemben tervezőjükkel, a Bem József téren a szobor mögötti épület változatos történetét ellenpontozza az emlékmű változatlansága, a Margit híd oldalában pedig a Przemysl-emlékmű igényes kertje teszi zárójelbe a közepén magasodó szobor elfelejtett jelentését. Az Ybl-szobor, Mayer Ede 1896-os műve az észrevehetetlen alkotások közé tartozik, s csupán az az ellentmondás visz bele némi életet, amely a körzőjét kezében tartó, még szoborként is tevékenynek tűnő Ybl és a mögötte évtizedek óta rombolódó Várkert Bazár között feszül. A háttérben feltűnnek Huszár Adolf szintén pusztulófélben lévő Évszakok-szobrai, az előtérben pedig a felújított Várkert Kioszk újgazdag díszítése és a hozzá tartozó szökőkút.

A Bem téren áll Istók János 1934-es Bem József-szobra, amely a szabadságharc lengyel hősét ábrázolja, a győzedelmes piski csata előtt. Az emlékmű a harmincas évek óta változatlanul áll a tér közepén, de közben, akár egy felgyorsított animációs filmen, lezajlott körülötte a történelem: az 1956. október 23-i tüntetés, a hetvenes-nyolcvanas évek március 15-ei vonulásai vagy a rendszerváltás környékének eseményei. A képzeletbeli film képzeletbeli vetítővászna pedig az 1897-ben épített Radetzky laktanya, amely a második világháború végén a nyilasok egyik központja volt, később a munkásőrség hivatala foglalta el. A rendszerváltás után az MDF székházaként, majd „székházügyeként” híresült el, egészen a magánkézbe kerülésig. Míg a szobor és az épület története a térben szorosan összefonódik, az időbe írva újra meg újra szétválik.

Budapest egyik legfurcsább, többek között a Margit híd által részekre szabdalt zöldfelülete az érdekes életű Germanus Gyuláról elnevezett park, egyik oldalán Sződy Szilárd 1932-ben felállított Przemysl emlékművével. Amennyire eleven volt még az első világháború egyik legnagyobb ostromának története a harmincas években, annyira értelmezhetetlen korunkban. Przemysl neve ma már szinte semmit nem mond, a feladáskor lerombolt óriáserődítményre és a K.u.K. sereg bátorságára utaló kompozíció egy rég letűnt kor maradványának tűnik. A Przemysl-emlékmű tulajdonképpen jelképe is lehetne a budai Duna-part emlékműszobrászatának, egy megmerevedett világnak, amelyben minden a régi, csak épp idővel a régiségből a jelentések oldódtak ki. Úgy tűnik, hosszabb távon is marad minden a régiben: ezentúl is ott áll majd a Przemysl-emlékmű, a felújított Margit híd mellett, az emlékezés értelmében megközelíthetetlenül és láthatatlanul. A budai Duna-part szobrászata pedig akár egész Budapestre is behelyettesíthető, ahol az elmúlt évtizedekben (egy-két kivételtől eltekintve) nem épültek városformáló emlékművek, sem különösebben nagyok, sem különösebben bátrak. Átlagos művek vannak, klasszikus emlékek, jobbak, rosszabbak – mindettől függetlenül, a hozzájuk tartozó, összefüggő emlékezet nélkül.