Nem lehet könnyű forradalmár-gyereknek lenni. Mert nehéz elképzelni, hogy azok az aktív baloldali figurák, akik egész életüket képesek egy ügynek áldozni, mindeközben el tudnak látni olyan felelősségteljes feladatot is, mint a gyereknevelés. Más szempontból viszont kiállásuk mindig egy jobb, igazságosabb élethelyzet eléréséért történik, így a gyerekvállalás nemcsak hogy belefér, hanem egyenesen hajtóerőként munkálhat az utópikus elképzelések megvalósításáért folytatott küzdelemben.

A stockholmi Färgfabriken központi kiállítóterében megrendezett Children of the Children of the Revolution (A forradalom gyermekeinek gyermekei, kurátor: Jonatan Habib Engquist) című kiállítás öt olyan alkotót mutat be, akiknek szülei a hetvenes években csatlakoztak a „the green wave” (a zöld hullám) elnevezésű svédországi ellenurbanizációs mozgalomhoz, és a nagyvárosokból kivonulva, egymástól függetlenül, különböző falvakban telepedtek le családjaikkal. A ruralizációs kísérlet alanyaiként, a különböző rendhagyó mikroközösségekben felcseperedő gyerekek számára az alternatív életforma lett az alap, amivel annyit mindenképpen elértek a szüleik, hogy fiaik és lányaik testileg legalábbis tiltakoznak a kapitalista világrend ellen. Nehezen kelnek időre például. A baloldali szellemben nevelkedett generáció említett tagjai számára a munkavállalás terén adekvát választásnak tűnhet a kötetlenebb művészszakma. A kiállítás azonban éppen arról szól, hogy ez a pálya is csak a piacgazdasági logika szerint szerveződik, illetve hogy a mindezzel nagyon is tisztában lévő öt alkotó a személyes történetekben gyökerező munkáival az alternatív életformákat is kritizálja. Két világ között mozogva, hiteles közvetítőként tudnak reflektálni az olyan ambivalenciát mutató jelenségekre, mint a szexuális forradalom alapvetően patriarchális felépítése, az egyenlőségben mégiscsak megjelenő hierarchia és a közösségből kirekesztés mechanizmusa – pont ötven évvel 1968 után.

Signe Johanessen (1978) a kiállításon látható művei közül háromnak az alapmotívuma egy ló. A hangárba lépve a Protector (Védelmező, 2018) rögtön magára vonja a figyelmet: egy alumíniumvázra erősített hatalmas lóbőr, amelyet ő maga feszített fel a keretre. A Bloodlines 1 és a Bloodlines 2 (Vérvonalak 1, 2, 2018) című munkák is ehhez az állathoz kötődnek. Johanessen ennek a rítusszerűen – de professzionális körülmények között – elpusztított lipicai lónak a vérét használva készítette a Rorschach-teszt-szerű képeket. A három mű a Thank you for carrying (Köszönet a szállításért) című projekt részeként jött létre, amelynek keretében 2015 óta egy gyermekkori trauma feldolgozásán munkálkodik az újrajátszás és a remitologizáció módszerével. A vidékre elvonult családban szinte egyedüli gyermekkori társa kedvenc lova volt, aki, mint később megtudta, apja közreműködésével pusztult el. Negyedik alkotása, a The Stag (A szarvas, 2018) című videomunka műfajilag valahol a természetfilm és a legenda között helyezhető el. A mitologikus alakoknak tűnő főszereplők – egy idős férfi és egy idős nő – aranykori harmóniát idéző közösségben élnek a természettel, akadálytalanul kommunikálnak a filmben megjelenő szarvassal, és így róják lassan, norvégmintás pulcsiban azt az észak-norvégiai területet, ahol Johanessen nevelkedett a nyolcvanas években. A film zavarba ejtő: egy furcsa mikroközösségbe enged betekintést, amelyben ezúttal nem a fiú változott szarvassá.

A terem közepén szintén egy újrajátszáson alapuló munka helyezkedik el. Joanna Lombard (1972) Orbital Re-enactments (Orbitális újrajátszások, 2010) című többcsatornás videoinstallációjában a pszichodráma, az interjúzás és a filmkészítés eszközeit kombinálja. A mozgóképeken gyerekkori emlékek elevenednek meg négy helyszínen, és egy felfordult szülő-gyerek viszonyt láttatnak: a kicsik önállóak, magukért felelnek; a nagyok mindenféle szabályt áthágva „gyerekeskednek”. Az emlékek egy része Ljusbackenből való, ahol a hatvanas években a legradikálisabb skandináv életmódkísérlet végrehajtása céljából állt össze egy kommuna, amelyben Lombard is nevelkedett. A közösség részben a „vissza a természetbe”, a szabad szerelem és a személyes problémák színjátékon keresztüli feldolgozásának elvein alapuló, Otto Muehl-féle Aktionsanalytische Organisation mozgalomból inspirálódott, amellyel egy másik munkájában külön is foglalkozik Lombard. A videoinstallációban megjelenő történetek között található az egymás előtt fürdés zavaró élménye, valamint egy, a közösségbe frissen érkezett lány első „próbájának” sztorija. Az új tag első nyilvános önfelszabadító tevékenysége – meztelenre vetkőzik a csoport előtt – alkalmával végigfolyik a menstruációs vér a lábán, amit a kommuna tagjai ujjongva fogadnak, és szinte rítusszerűen kenik szét egymás testén a közös élménnyel is erősítve az egymás közti köteléket. A történet egyszerű ábrázolásával mintha szintén egy család intim szférája válna nyilvánossá – egyszerre kínos és együttérzéskeltő hatást gyakorolva a nézőre.

Ylva Snöfrid (1974) installációszerű festmény-komplexumában többek között apjáról láthatunk egy diptichont (Father, Paris 1967, with Wisdom Tooth and Mirrored Wisdom Tooth [Apa, Párizs, 1967, bölcsességfoggal és tükrözött bölcsességfoggal], 2016–7), aki hatvannyolcban Párizsban élt. Festői univerzumában olyan alaptémák jelennek meg, mint az apa figurája, az emlékezés, a halál vagy a szexualitás. The Painter Studio in the Shadow World and Art in the Light of Conscience (Műterem az árnyékvilágban, művészet az értelem világosságánál, 2017) installáció festményein fellelhető motívumok – nemi szervek, tükrök, kukucskálólyukak – Snöfrid különböző korokból származó referenciapontjait mutatják meg. Marcel Duchamp utolsó munkájától, az Étant donnétól kezdve Andrej Rubljov ikonjain keresztül Diego Velázquez Las Meninasáig. Őt is a rítusszerű alkotói folyamat jellemzi, amely során legbelsőbb titkait is kitárja a nézők előtt, felkelve ezzel a szégyent előhívó társadalmi normák ellen.

Ezeknél jóval hűvösebb művek kerültek be a kiállítás anyagába Lina Selander (1974) munkásságából. A When the Sun Sets It's All Red, Then It Disappears (Amikor a nap lenyugszik, minden piros lesz, majd eltűnik, 2008) című videoinstalláció Jean-Luc Godard A kínai lány (1967) című filmjén alapszik, amely Párizsban egy polgári lakásban játszódik, ahol öten – három fiú és két lány – marxista–leninista, maoista életelveiket taglalják. Selander munkája címét is a filmből emelte ki. Az eredeti helyen a marxizmus–leninizmus definíciója gyanánt mondja egyikőjük, azzal a kiegészítéssel: „But in my heart the sun never sets” („De az én szívemben sosem nyugszik le a nap”). Az installáció elemei a filmből, az 1968-as párizsi és stockholmi diáklázadásról készült felvételekből, egy vietnami bombázás pillanatait ábrázoló képsorból és egy különleges részletből: a Sárga-folyóban úszó Maót megörökítő anyagból áll. A tíz év után újragondolt munkában Selander egyszerre mutat meg egy személyes történetet, amelyben az apával való viszony kerül a középpontba, illetve az előbbi tágabb kontextusát adó sztorit, a  ̓68-as nyilvános eseményeket, egy forradalom történéseit.

Az analóg fotográfia területéről érkezett Nikolina Ställborn (1972) Time Loop: Grålle 1946, Pålle 1976, Arw 2018 (2018) című munkája a címben jelzett helyeken készült, mára már elveszett családi fényképekből indul ki. Egy VR-szemüvegbe bújva válik láthatóvá egy család, a tanyájuk előtt állva, kecskékkel, lóval. A 360°-os kép a stockholmi Skansenben készült, a világ legrégebbi szabadtéri múzeumában. A századelőre visszamenő, falusi portrékészítési szokásokat megidéző, megrendezett fotón a szereplők közül ketten Ställborn fiatal szüleit jelenítik meg, akik a légszennyezettség következményeitől tartva egy önellátó gazdaságot hoztak létre távol a városi környezettől, Lappföld déli részén. Az identitása gyökereit kereső alkotó portréját a kiállításon bemutatott két másik munkája teszi teljessé. A Fuzzy Brain (Borzolt agy, 2018) a tanyáról elszármazott művész gondolati struktúráiba enged betekintést, míg az önsegítő könyveket tartalmazó Deal With It (Fogadd el, 2018) a kiadványok mennyisége révén a jelenkori társadalmi elvárásrendszereknek való megfelelésért, a beilleszkedésért folytatott belső küzdelem bizonyítékait tárja elénk.

 ̓68 hatása ötven évvel később is érezhető Svédországban, ahol az emberi szabadságjogok védelme, a politikai korrektség kiemelt ügy – legalábbis a kiállítóterekben. A Children of the Children of the Revolution azért érdekes igazán, mert kicsit árnyalja ezt a látszólag az ideális felé tendáló állapotot. A fenti művészek nem választásuk szerint kerültek azokba a – továbbra is lehetséges alternatív jövőképként kezelt – baloldali irányelvek szerint szerveződő közösségekbe, amelyekben felnőttek, és általában a nemzetközi képzőművészeti színtér szereplőiként nem csak előnyeit élvezik ennek a családi háttérnek. Az, hogy művészek, mégis nagy segítség számukra – és számunkra is –, mert így a képzőművészet eszközeivel képesek hozzáférhetővé tenni azokat az élményeket, érzéseket, tapasztalatokat is, amelyeket a kis közösségek tagjaiként éltek át vagy épp szenvedtek el egy-egy ilyen megvalósult utópiában. Tekinthetünk rájuk úgy is, mint együttélési kísérletek alanyaira, akik főként arról vallanak, hogy a gyakorlatban az utópiák általában másként működnek, mint képzeletben.

Children of the Children of the Revolution. Stockholm, Färgfabriken. 2018. augusztus 19-ig.