Magángyűjteményeket bemutató cikkeink sorában most ismét egy orvosértelmiségi gyűjtemény kerül górcső alá, pontosabban végigvesszük, milyen út vezetett egy Erdélyből Németországba áttelepült, otthoni képeit hátrahagyni kényszerült gyűjtő esetében az újrakezdéstől a németországi bemutatkozásokon keresztül a határokon átívelő kiállítássorozatig magyarországi és romániai helyszíneken. Egy, a különböző kulturális értékekre nagy fogékonyságot mutató, nemzetit a nemzetiségivel és nemzetközivel ötvöző, a klasszikus modern mellett a kortárs művészethez is elkötelezetten viszonyuló gyűjteményről írunk a hazai első bemutatkozás alkalmából.

Az 1960-ban Erdélyben apai ágon sváb, anyai ágon magyar családba született Böhm József második generációs gyűjtő. Szülei mindketten orvosként dolgoztak Bihar megyében, és a hatvanas években főleg nagybányai műveket vásároltak (Börtsök Samut, Mikola Andrást, Krizsán Jánost). 1971-től Nagyváradon éltek, ahol jelentős kollekciókat ismerhettek meg – például Dászkál István püspökhelyettes gyűjteményét – és fokozatosan tudatos gyűjtővé váltak, amiben festő barátjuk, Jakobovits Miklós szakmai tanácsokkal segített. Egy 1974. évi rendelet nyomán a magántulajdonba kerülő műalkotások bejelentési kötelezettség alá tartoztak, s amikor 1981-ben a család kitelepülhetett Németországba – miután 1980-ban Böhm József öccse román asztalitenisz- válogatottként nem tért vissza a svájci Európa-bajnokságról –, regisztrált képeiket nem vihették el. A két fiú asztaliteniszezői karrierje azonban folytatódott. Németországi csapatukkal háromszor Európa-kupát nyertek (1978-ban még egymás ellen játszották a romániai országos bajnokság döntőjét), közben Böhm József Mainzban elvégezte az orvosi egyetemet. 2002-ben intézetvezető főorvossá nevezték ki a szászországi Freibergben, 2016 óta ideggyógyászati rendelést vezet Berlinben.

Szülei példáját követve elkezdett tájékozódni a művészetben, 1997 óta tekinti magát elkötelezett gyűjtőnek. A Magyar Nemzeti Galériában 1996-ban rendezett centenáriumi kiállítást követően, még ugyanabban az évben az Erdélyből Essenbe kitelepült orvos műgyűjtő, Bokor Zoltán kezdeményezésére a Ruhr-vidéki Kempenben is sor került egy magángyűjteményekből válogatott Nagybánya-kiállításra, amelyen a Böhm család tulajdonából is több munka szerepelt, többek között Jándi Dávid és Szolnay Sándor alkotásai. Öt évvel később Boros Judit rendezett katalógussal kísért Nagybánya-kiállítást a berlini Collegium Hungaricumban, ahol Böhméktől többek között Ziffer Sándorés Perlrott-Csaba Vilmos-festmények voltak láthatók. 2004-ben már Böhm József kezdeményezésére jött létre egy klasszikus modern erdélyi művészetet bemutató kiállítás Freibergben az Erdély szász művészetét Németországban önálló intézményként képviselő gundelsheimi Siebenbürgisches Museum segítségével. A gyűjtemény első önálló bemutatkozásának is Freiberg adott otthont 2005-ben a kiállítóhelyként is szolgáló Szent Miklós-templomban. Egy évvel később pedig Kornwestheim múzeumában volt látható az az erdélyi merítésű tárlat, amelyen a Böhm-gyűjteményből többek között Henri Nouveau és (zsögödi) Nagy Imre művei szerepeltek. Ekkorra már a kollekció élőművészeti része is több évtizede gyarapodott. Jakobovits Miklóst, az erdélyi művészeti élet nemcsak alkotóként, hanem szervezőként is központi figuráját Nagyváradon ismerték meg Böhmék. Szoros kapcsolatba kerültek, iránymutatása meghatározó volt abban, hogy a család a hetvenes évek második felétől fokozatosan az élő művészet felé is fordult (míg a klasszikus anyagban Murádin Jenő művészettörténész segített tanácsaival). Kortárs anyaguk 2009-ben Annabergben mutatkozott be először önálló kiállításon a Szentháromság-templomban, a Vision Trinitatis programsorozat részeként. Erdélyi gyökerű művészek (Ingo Glass, Jovián György) mellett itt a németországi magyar művészként Böhm számára központi orientációt jelentő Lakner László, valamint számos német alkotó, például Carlfriedrich Claus és Michael Morgner munkái is láthatók voltak.

2012-ben a kollekció klasszikus modern részének addigi legfontosabb tárlata valósult meg az altenburgi Lindenau Múzeumban, amely reneszánsz gyűjteménye révén a német színtér magasan jegyzett intézménye, ráadásul magángyűjtői alapítású; az itteni kiállításhoz is készült katalógus. Ezek a kiállítási referenciák és a bővülő szakmai kapcsolatok további megjelenési lehetőségeket teremtettek. 2014-ben a Wörlen művész-építész család által, szintén magánalapítással létrehozott passaui modern művészeti múzeum fogadta a kollekció klasszikus erdélyi válogatását önálló kiállításon (a meghívón Mattis-Teutsch János alkotásával), innen az anyag a brüsszeli Magyar Intézetbe utazott tovább.

A magyarországi befogadástörténet 2008-ban kezdődik, amikor a kollekcióról megjelent az első írás a Műértőben. 2013-ban Győrött és Mosonmagyaróváron volt megtekinthető egy klasszikus modern merítés. 2014-ben a budapesti Semmelweis Szalonban, a SOTE kiállítótermében a kollekció kortárs anyaga szerepelt Konok Tamás, Maurer Dóra, Kocsis Imre mellett többek között az erdélyi származású Kemény Zoltán műveivel, továbbá szlovák (Viktor Hulík, Miloš Urbásek) és cseh (Jan Kubíček, Milan Grygar) művészek és olyan, a gyűjtemény egyik sarokpontját jelentő keletnémet festők, mint például Eberhard Göschel alkotásaival. 2015- ben a Magyar Nemzeti Galéria rendezett átfogó erdélyi művészeti kiállítást a Sors és jelkép címet Méliusz József 1946-ban megjelent regényéből kölcsönözve. Böhméktől erre is számos modern és kortárs művet kértek el.

2019-ben pedig, a német-, majd magyarországi kiállítások után megvalósulhat az évek óta tervezett nagy visszatérés, a bemutatkozás romániai múzeumokban. A gyűjtemény klasszikus modern erdélyi anyagából utazó kiállítás állt össze, amely júniustól augusztusig Gyu- lán látogatható, ahol 2018 nyarán Hunya Gábor román és magyar művészetet felölelő kollekciója volt látható, s annak nyomán rögzült a szándék, hogy nyaranta a határokon túlnyúló, lehetőleg magángyűjteményi tárlatokkal építsen magának saját kulturális profilt a város. Innen Sepsiszentgyörgyre, az Erdélyi Művészeti Központba (EMŰK), majd Marosvásárhelyre, a Kultúrpalotában lévő művészeti múzeumba és további helyszínekre (Bukarest, Kolozsvár) viszik a válogatást. Előkészületben van a kortárs gyűjteményrész átfogó bemutatása is 2021-ben Berlinben, Budapesten és más városokban.

százada gyarapodó családi gyűjtemény az 1997-es első németországi Nagybánya-kiállítás óta folyamatosan és egyre színvonalasabb helyszíneken bemutatásra kerül? Döntő tényező, hogy az orvos család nem csupán kulturális értékmentésből vált lépésről lépésre gyűjtővé, hanem maga a család és szélesebben Erdély és más romániai területek nemzetiségi sokszínűségét felismerve és elfogadva, olyan összetett identitást képes tükrözni a műalkotásokkal, amelyre az ezredforduló óta egyre nagyobb a fogékonyság. Műgyűjtés mellett történelmi, társadalmi feltárásról, dokumentációról van szó Erdély olvasztótégely jellegének olyan kidomborításával, amely Kelet-Európa számos más országában is eltussolásra került a huszadik század során végig, de most újra felvállalt érték lett. Böhmék felismerték, hogy az erdélyi művészet a nagybányai művésztelepnél (amelyet a kollekcióban Boromisza Tibortól Ferenczy Noémin át Pittner Olivérig több generáció képvisel) földrajzilag, nemzetiségileg és esztétikailag is jóval szélesebb kategória, és kolozsvári (Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor), nagyváradi (Macalik Alfréd, Tibor Ernő, Balogh István), sőt brassói (Hans Eder, Fritz Kimm) művészek szerepeltetésével tágították a fogalomkört. A főként magyar és német ajkú (erdélyi szász és sváb) művészek mellett román alkotók is találhatók mind a modern (Aurel Popp), mind a kortárs (Suzana Fântânariu) szekcióban. Ez a nyitott, toleráns álláspont párosul minőségi művekkel, s a szociológiai és a művészeti hitelesség együttes megléte meghatározó abban, hogy a gyűjteményt ilyen sok intézmény bemutatja. Ami nem főművek gyűjteménye: ezt nem tenné lehetővé az értelmiségi gyűjtés anyagi háttere, és nem is ez a családi szándék, annál magasabb viszont a kollekció történelmi hitelessége, kulturális, etnikai és társadalmi kontextust felidéző ereje.

Részben hasonló, részben eltérő folyamat volt megfigyelhető a már említett Bokor Zoltán mellett még két további, Erdélyből német–magyar családi háttérrel Németországba kitelepült orvosgyűjtő, Czell Lőrinc és Bay Miklós (mindketten Bajorország) esetében. A négy kollekcióból az 1997-es kempeni és a 2015-ös Nemzeti Galéria-beli kiállításon együtt szerepeltek művek, amint közös elem az is, hogy e gyűjtők eleinte jó néhány alkotást vettek budapesti árveréseken és galériákon keresztül. A németországi keresetekhez képest a magyarországi műtárgypiac árszintje sokáig kedvező volt, ám az ezredforduló óta ez megváltozott. Ismert összefüggés, hogy – eltekintve a globálisan pozicionált irányzatoktól – egy ország művészetét saját műtárgypiaca értékeli a legmagasabbra; ma már a modern magyar művészet is hazai árveréseken éri el legmagasabb árait. Így a németországi gyűjtők számára inkább az erdélyi helyismeret és a személyes kapcsolatok nyújtanak még egy-egy helyi erdélyi vételre lehetőséget, míg egyébként a modern magyar művészet árszintjének emelkedése a kortárs és/vagy a nemzetközi művészet felé tereli őket. A családjával 1973-ban Németországba települt Czell Lőrinc gyűjteményébe a kitűnő erdélyi és magyarországi modern válogatás mellé például Reigl Judit, Csernus Tibor, Keserü Ilona és Lakner László munkái kerültek.

A négy gyűjtemény modern-kortárs öszszetétele természetesen eltérő, itt hadd emeljem ki a párhuzamot Bay Miklóséval. Bayék 1962-ben vették meg első műalkotásukat, 1980-ban költöztek át Németországba; a szakmai nyilvánosságot ők is rendre keresték, például Thorma János – akitől teljességre törekvő kollekciót gyűjtöttek össze – életművének kutatása és kiállítása érdekében. Végül 2013-ban kollekciójuk egy válogatását a kiskunhalasi Thorma János Múzeumnak adományozták, erről 2015-ben reprezentatív könyv jelent meg. A kortárs művészeten belül Bay és Böhm egyaránt nyitottá vált a konstruktív tendenciák és a nemzetközi alkotók felé: a magyarországi gyűjtőkhöz képest az erdélyi háttér és a németországi megtelepedés nagy előnyt jelentett abban, hogy a gyűjtést nem a magyar művészet zárt fogalmára, hanem kozmopolita nyitottsággal értelmezték. A Böhm-gyűjtemény esetében a klasszikus anyag nemzetiségi sokrétűsége mellé nemcsak több országból építkező kortárs kollekció társult, hanem ezen belül is erősség a keletnémet fókusz. A volt NDK művészete az újraegyesítést követően a német művészet része lett: amennyire előny ez, annyira hátrány is, hiszen a mostanában egyre szélesebb nemzetközi érdeklődés által kísért kelet-európai művészet vizsgálatából kiesnek az egykori keletnémet alkotók. Munkáik így jutányosan szerezhetők meg, és olyan jelenkori német–magyar hidat kínálnak a gyűjteményen belül, amelyet a 2021 tavaszára tervezett budapesti kiállítás igyekszik is majd szemléltetni (Hartwig Ebersbach, Max Uhlig). A többnemzetiségű identitás és a nemzetközi gyűjtés iránti figyelmet jelzi, hogy az Erdélyből szintén 1982-ben Németországba emigrált Nagy (férje nevén Suciu) Emília internacionális konstruktív kollekciójából ugyanakkor lesz Budapesten kiállítás, a két gyűjtő jó barátságot is ápol.

A gyűjtői kapcsolatok között különleges még, hogy Böhm József számos magyar (Bak Imre, Maurer Dóra) és a már említett cseh és szlovák művet Jürgen Weichardttól szerzett meg. A neves oldenburgi művészeti szakember a hatvanas évektől követte a kelet-európai művészeti életet, többek között orosz művész felesége, Jevgenyija Gorcsakova révén, kollekciójából széles körben adományozott német és orosz múzeumoknak is. Orvosi-értelmiségi, kulturális értékekre fogékony háttér, nemzetiségi és nemzetközi nyitottság, a klasszikus modern értékeken felül kortársi ízlés, ambiciózus és proaktív szervezőkészség mellett a progresszív gondolkodás is a Böhm-gyűjtemény egyik mozgatórugója. A már említett kortárs művészeken túl Mengyán András és Ingo Glass meghatározó barátok, így kerültek a gyűjteménybe további művészektől akár lentikuláris printek vagy fotót átdolgozó festmények, grafikák is. A geometrikus vonal (Hetey Katalin, Zalavári József, Kocsis Imre) nem szorította ki a figuratív kortárs művészetet (Jovián György) sem, amint a családi gyűjtemény klasszikus része is az áttekintett sarokpontokon túl további pozíciókat is jelez (Anna Margit, Kádár Béla, Márffy Ödön, Tóth Menyhért). A sokféle kapcsolódási pont elősegíti azt is, hogy Böhm József gyermekei is azonosuljanak a gyűjtés programjával: míg lánya orvosnak tanul, addig a kulturális diplomácia szakra járó és idegen nyelvként többek között románul tanuló egyetemista fia idén szakmai gyakorlati helyszínül a Magyar Nemzeti Galériát és a Csíkszeredai Múzeumot választotta.

Nagybányától Brassóig – erdélyi festők a Böhm-gyűjteményből, Kohán Képtár, Gyula, 2019. augusztus 25-ig