Tóth Ferenc könyvének elolvasása után olyan megnyugtató érzés uralkodhat el bennünk, mint amikor otthon rendbe tettük a könyvszekrényünket: az egyes darabok addig is ott voltak, a gerinceken álló neveket jól ismerjük, a művek nagy részét olvastuk – most viszont hirtelen a struktúra is letisztult. A Mű-Kincs-Tár című könyvet elolvasva nemcsak a magyar múzeumi rendszer első száz évének története válik világossá, de éles körvonalakkal rajzolódnak ki a magyarországi kulturális intézményrendszer szerkezetének általánosabb alapjai is. Minden tekintetben mai jelentőségű könyvről van szó. Nemcsak azért, mert a tárgyalt időszakban (1802–1906) létrehozott Nemzeti Múzeum, Iparművészeti Múzeum és Szépművészeti Múzeum mindmáig a magyar múzeumi rendszer három legfontosabb eleme, hanem mert jelenlegi helyzetük, tervezett jövőjük sok szálon összefonódik (illetve összefonódhatna) kialakulásuk történetével.

Áthallásos könyvnek is tekinthető Tóth Ferenc távolról száraz tényrendezésnek látszó összeállítása. Tapinthatóvá válik a kultúrpolitika egykori és mai jelentősége közti leírhatatlan különbség, jól látszik, hogyan tűnt el egy évszázad alatt az államférfiak jövőre tekintő bölcsességének még az igénye is. Pontosan kirajzolódik, hogy az intézményesülés folyamatában miként hozott újabb és újabb impulzusokat egy-egy kulcsszereplő utazása, s a Nyugatról hazahozott tudás. Kitűnik az is, hogy a mai feldolgozás az egykori vitákra és felterjesztésekre, a nyilvánosság előtt megfogalmazott, képviselt és megvédett koncepciókra épülhetett – nem irigyeljük a kétszáz évvel utánunk következő muzeológus-történészeket.

Miközben a könyvből lépésről lépésre bontakozik ki a 19. századi magyar múzeumtörténet személyeken túlmutató folyama, egyben követhetővé válik, hogyan emelkednek ki a nagy formátumú személyiségek a névtelen intézményi fejlődésből, amely tevékenységük nyomán inkább ugrásszerűnek, mint egyenletesnek tűnik. A nevek ma már legtöbbször csak utcák, terek, intézmények, szervezetek (valójában ismeretlen) névadóiként ismerősek – a könyvből kiolvasható egykori tevékenységük valódi és máig érő jelentősége. Olyan nevekhez rendelődnek életpályák és hatalmas kultúrpolitikai tettek, mint József nádor, Rómer Flóris vagy Pulszky Ferenc és fia, Károly. Mellettük pedig megjelennek azok a szintén nagy formátumú elképzelésekkel rendelkező intézményi kulcsfigurák, akik (eddig) nem kaptak helyet a gimnáziumi történelemkönyvekben, köztük elsősorban Kovachich Márton György vagy Miller Jakab Ferdinánd. A névsorból is látszik, hogy a legnagyobb hangsúly a Nemzeti Múzeum megalapítására esik: a történet sokkal világosabbá válik a szorosan újraolvasott és új szempontok szerint feldolgozott dokumentumok alapján. Széchényi Ferenc és a vele sokszor egyenrangú mellékszereplők történetének mai tanulsága leginkább az előrelátás fogalmában fókuszálódik; valamennyien a folyamatos jövő idővel kalkuláltak. A jövőre függesztett tekintet mellett maga az intézményesülés folyamata kerül a középpontba: évszámok, szempontrendszerek tisztázódnak. A könyv azonban azért is aktuális, mert egy pillanatig sem ragad le pusztán a múltnál. Néhány, ma már mulatságosnak hangzó kifejezés mellett – ezek közül a legérdekesebb talán a térképeket jelölő, már akkor is régies „Föld-abrosz” vagy a tőkére egykor alkalmazott „fenék-pénz” – minden szó a mára ültethető át; a Miller Jakab Ferdinánd által használt fordulat, a „nemzeti gyűjtemények elintézése”, itt nemcsak ironikusan érthető. A legfontosabb áthallások azonban a nemzeti és a nemzetközi viszonyának egykori problémájából vezethetők le. A könyv az intézmények és az univerzalitás kérdéskörét következetesen taglalja, s mindezt nem lehet másként olvasni, mint a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum összeolvasztása tükrében. Ha valaha még lesz alkalom a kérdés valódi vitájára, érdemes lesz elővenni ezt a könyvet.

A Szépművészeti Múzeum művészettörténészeként az elmúlt évtizedekben fontos tanulmányokat jegyző Tóth Ferenc könyve hatalmas anyagot dolgoz fel sűrűn, de áttekinthetően. A függelékben elhelyezett forrásokkal együtt olyan szakmai kiadvány jött létre, amelyből tanulni lehet. Minden mondat gondosan megformált, a szerkesztés igényes – szinte hibátlan könyv. Gyönyörű munka, de – s talán itt van az egyetlen probléma, amely a koncepcióra tekintve is zavaró – mintha a kialakítása túlságosan fényűző lenne. A könyvterv már önmagában olyan, mint egy céhes mestermű, különös tekintettel Katyi Ádám innovatív tipográfiájára, amely egy 1904-es betűtípus megújításából indult ki. A szabad innováció ára azonban sok, a témához nem illeszkedő elválasztó oldal és jó néhány, szinte teljesen üres lap, ahol csupán egy-egy lábjegyzet kap helyet. Úgy tűnik, mintha a könyv egy olyan jövőnek készült volna, amelyben a díszkiadások fontosabbak, mint hogy a könyvek ott legyenek minden egyetemi hallgató, minden értelmiségi polcán. Pedig egy, a 19. századi nagy elődök jegyében elképzelt, ideális jövő szemszögéből ez lenne a lényegesebb.

Tóth Ferenc: Mű-Kincs-Tár. Művészeti közgyűjtemények Magyarországon (1802–1906). MúzeumCafé könyvek 3., 2017