A SIKERKÉPLET HÁLÓJÁBAN

Avagy sose látunk galériában leértékelést? The

Rieder Gábor

A világhírű hálózatkutató fizikus, Barabási Albert-László látványos kiállításon vizualizált adatokat a Ludwig Múzeumban. De mit kínál a sikerkutatás a kortárs művészet számára? Az egzakt tudományosság lehetőségei és korlátai.

Az Erdély–Budapest–Boston háromszögben dolgozó és élő hálózatkutató fizikus, Barabási Albert-László a szemünk előtt lépett át a képzőművészeti térbe. Az elmúlt évtizedekben a természettudomány egyik ünnepelt rocksztárjává vált, az általa létrehozott BarabásiLab munkásságával a háta mögött. Ludwig Múzeumban rendezett kiállítása (BarabásiLab: Rejtett mintázatok) kapcsán elmondta ezerszer is, hogy Romániában élő gimnazistaként még szobrásznak készült. Vizuális érzékenysége vezette oda, hogy a hálózatkutatás során egyre izgalmasabb rajzolt, digitális, majd szoborként testet öltő „ábrák” jöjjenek ki műhelyéből. A hiperkonnektált globalizált világ leírására nagyon is alkalmasnak tűnő hálózati minták így fogyasztható, szexi formát öltöttek. Barabásit mindig is izgatta a képzőművészet, és számos egyéb terület között a kortárs szcéna sikerfaktorait is analizálta egyik nagy kutatása során. Az érdeklődés kölcsönös. Kiállítását a budapesti Ludwig Múzeum és a karlsruhei ZKM rendezi, megnyitóján a médiaművészeti próféta, Peter Weibel beszélt, katalógusát pedig a szupermenő Hatje Cantz adta ki.1 És ne hagyjuk ki a listából, hogy egy szép napon megkereste napjaink kurátorsztárja, Hans Ulrich Obrist, a londoni Serpentine Gallery igazgatója is. Úgy tűnik, Barabási pontosan ismeri a képzőművészeti karrier ugródeszkáit. A Barabási-féle adatvizualizáció azt az ígéretet hordozza magában, hogy talán megint részesei lehetünk egy olyan forradalmi művészeti pillanatnak, amikor éppen kibomlik egy vadonatúj művészeti gyakorlat, amikor a természettudományok nagyban segítik az új gondolkodás evolúcióját, mint azt láttuk a quattrocentóban, a Bauhaus műhelyében, az organikus absztraktoknál vagy a net art pionírjainál a 70–80-as években. Ugyanakkor a nagy múzeumi, fanfáros bemutatkozás azt sugallja, inkább a kurátorok keresik vadul az újdonságokat, monitorozva mindent, ami szóba jöhet, például a BarabásiLab látványos vizualizációit. Mindeközben Barabási – a bombasztikus ábrák, VR-szemüvegek, műanyag objektek és óriás molinók mellett – olyan kőkemény fizikát művel, amibe egy hétköznapi art person bicskája egy másodperc alatt beletörik. Elképesztően látványos a kiállítás, de mégse tudunk vele mit kezdeni. Ezért inkább elővettük Barabási írásait, hogy megpróbáljuk az ő szemüvegén keresztül megérteni a minket körülvevő kortárs mátrixot.

Screenshot 2021 07 13 at 13.58.31

The Art Network (Művészeti háló), 2018. A.-L. Barabási, S.P. Fraiberger, A. Grishchenko, M. Resch, C. Riedl, R. Sinatra: A Művészeti háló a Science 2018. november 16-i számában megjelent Quantifying Reputation and Success in Art című cikkéből © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A képletszörny

Van egy hatalmas képletszörny a Barabási Albert-László kutatócsoportja által jegyzett, a rangos Sience hasábjain 2018-ban megjelent Quantifying reputation and success in art (A hírnév és a siker számszerűsítése a művészetben) című tanulmányban.2 Indexszámok, görög betűk, bonyolult törtek és szorzatok. Ez a matematikai képletszörny hivatott egzakt számokkal leírni a kortárs művészek sikerét a korábbi kiállítási helyszínek reputációjának függvényében. A képlet olyan bonyolult, hogy nemcsak a bölcsészagyakon fog ki, de Barabási a témában írt tudományos népszerűsítő könyvéből, A képletből – annak címe ellenére is! – kihagyta.3 A formula a művészeti siker Szent Grálja, hiszen segítségével a fizikus meg tudja mondani az első öt kiállítás alapján, hogy az adott művész milyen léptékű sikerre számíthat. Bingó! Csalhatatlan képlet a műgyűjtők és galériások kezében. Csak ismerni kell a BarabásiLab által használt adatbázist, és egy tetszőleges CV-ből kiolvassuk művészünk jövőbeli pályáját! A dolog szépséghibája, hogy hétköznapi júzerek nem férhetnek hozzá Barabásiék teljes adatbázisához, hogy a tetszőleges fiatal amerikai festő pályafutását előre megjósolhassák. De szerencsére van ennél egyszerűbb módszer is: meg kell kérdezni egy szakembert, aki a kiállító galériák alapján (art fair jelenlét, neves képviselt művészek stb.) elég pontosan be tudja lőni, hogy hol tart egy-egy alkotói pálya. A képletszörny nem a művészet Szent Grálja, hanem ennek a szaktudásnak a formalizálása. Előnye, hogy vizualizálható (láthattuk a kiállításon, hogy milyen bombasztikus dizájnszobrok és diagramlepedők készíthetők a BarabásiLab adatfelhőiből). Hátránya, hogy nem érzékeli sem a kortárs szcéna történetiségét, sem finom rezdüléseit.

Screenshot 2021 07 13 at 13.58.39

Részlet a Ludwig Múzeumban rendezett kiállításból Fotó: © Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum / HUNGART © 2021

A siker első törvénye

Barabási a képletszörny helyett sokkal könnyebben fogyasztható szabályszerűségekkel kényezteti a széles közönséget. Már említett, 2018-ban kiadott, szórakoztató és magával ragadó tudományos bestsellerében, A képletben lefektette a siker egyetemes törvényeit. (Ez már művészetkedvelő lelkek által is olvasható, nem csak fizikusoknak szól, mint a Science-tanulmány.) A kötetnek csak egy részét képezi a kortárs képzőművészeti intézményrendszer és műtárgypiac elemzése, bár elég hangsúlyos részét, a könyv közepén. Barabási első törvénye szerint a teljesítmény vonzza a sikert, vagyis egyértelműen jónak kell lenni a területünkön. De ez nem olyan egyszerű akkor, amikor az eredmény nem mérhető számokban. Márpedig a képzőművészetet nem gólra játsszák, nincs hozzá egyértelmű mérőrendszer, stopperóra vagy ponttáblázat. Így a szakértők döntenek. Nem egyedüli orákulumok, hanem a „hálózatok” együttese: „ha a teljesítmény nem mérhető, akkor a sikert a hálózatok határozzák meg”. Ez a titokzatosan csengő network pedig nem más, mint a művészeti életet átszövő szakmai kapcsolatrendszer, azaz a kurátorok, igazgatók, galériások, kritikusok, gyűjtők és társaik együttese. A hálózatosan felépülő szakmai network nemcsak a művészet esetében dönt a sikerről, hanem minden nehezen mérhető területen. De milyen speciális alapelvek jellemzőek a képzőművészet világában? Barabási veszi Basquiat és graffitiző társa, El Diaz párosát, és kettejük ikertanulmányán át vezeti le, mi kellett ahhoz, hogy az egyik latino gettósrácból világsztár legyen 27 évesen bekövetkezett halála előtt, míg a másik még ma is a New York-i underground szélén vegetál. A nagy különbség, hogy Basquiat vadul kereste a hálózat tagjait, társasági emberként (és partiarcként) villámgyorsan jóban lett mindenkivel, összekapaszkodott az öreg Warhollal és a menő galériásokkal.

Big data

A Barabási által felállított képletek alapjául egy művészettörténeti adatbázis szolgált, amit Magnus Resch gyűjtögetett évtizedekig.4 Félmillió művész kiállítási karrierje követhető végig belőle 1980 és 2016 között. Ez az eredendően gyűjtőknek és galériásoknak készült, a helyes árazást segítendő adatbázis már önmagában is jó néhány beszédes adatot tartalmaz. Például, hogy a rögzített művészek 52 százaléka egyetlen kiállítással szerepel, gyaníthatóan azért, mert a többi szereplés nem jegyzett művelődési házakban és giccsgalériákban történt. Másik érdekes adat, hogy az aukcionált művek fele 4000 dollár (1,2 millió forint) alatt kelt el, ami még magyar léptékkel mérve is értelmezhető. Az adatbázis elemzéséből az derül ki, hogy „a művészvilágot többszörös függőségi viszony uralja”.5 A művész nagy presztízsű helyen akar kiállítani, a kiállítóhelyek pedig a nagy presztízsű művészeket keresik. Ez egy win-win helyzet. Szimbiotikus a kapcsolat kiállító és kiállítóhely között – ami akkor tud jól működni, ha elég zárt az élcsapat világa. Ha valaki ki tudott állítani a top helyek egyikén, akkor felült a „siker körhintájára”. Innentől kezdve a csomópontok adogatják egymásnak, a szupersztár lét „garantált”. És hogy mik az art worldöt elrendező fő intézmények? A kutatási anyag függelékében olvasható a százas lista, de itt elég, ha az első tízet soroljuk fel: első helyen a MoMA, majd a Guggenheim; a harmadik helyen már egy for profit, a Gagosian Gallery; a Pace Gallery; az ötödik helyen, meglepetésre, egy spanyol intézmény, a Reina Sofía; a Whitney Museum; a hetedik helyen egy megkopott fényű, régi kölni motoros, a Galerie Boisserée; a Centre Pompidou, a Met és végül a The Art Institute of Chicago. Szinte csak nagy amerikai mogulok, egy-két régi európai résztvevővel, hiszen a listázás 1980-tól indult. Aki ismeri a kortárs művészet világát, az nincs meglepve a százas lista szereplőin. Legfeljebb azon húzza fel a szemöldökét, hogy egyik-másik öreg motoros jobban szerepelt a több évtizedes összehasonlításban, mint az újabb nagymenők (pl. a Tate csak a 69. helyen áll). Meglepőbb a nagy hálózat rétegzettsége és tagoltsága. Akik a peremen kezdték pályafutásukat (mondjuk Kelet-Európában), azok bizony ott is maradnak, pályájuk csigalassan halad előre. Akik viszont már első kiállításukat is valami menő helyen bonyolítják le, azoknak kikövezett út vezet a sikerhez. „Az első öt kiállítás helyszínének ismeretében pontosan meg tudjuk jósolni a következő helyszíneket, és fel tudjuk térképezni évtizedekre előre, hogy mikor hol fognak megjelenni az adott művész művei.” 6 A dolog nem is olyan bonyolult. Hiszen az elit mezőny szűk, a sztárstátuszból pedig nem lehet kizuhanni. Sose látunk galériában leértékelést! – figyelmeztet Barabási. Az árak csakis emelkedhetnek. Így csak az a kérdés, hogy hogyan jut be valaki az elitklubba. Analízise szerint a félmillió művészből mindössze 227 cáfolta meg a sémát, és került át a periférikus kezdeti kiállítóhelyszínek ellenére is a központba. Hogy mi az ő titkuk? A szakadatlan próbálkozás. Ha ki is állítottak egy vidéki művelődési házban, közben tankként mentek előre, próbálva kitörni a rájuk váró szűkös, lokális közegből. És közben keresték a kapcsolódási pontokat a nagy hálózatokkal. Mert jó kapcsolatteremtő képesség nélkül – láttuk Basquiatnál – nem megy.

Screenshot 2021 07 13 at 13.58.46

kiRészlet a kiállításon bemutatott Művészeti háló. A globális (lokális) művészeti színtér hálózati térképe címet viselő vizualizációból. 2016-ban Barabási úgy döntött, hogy a hálózattudomány eszközeit a művészeti világ feltérképezésére alkalmazza. A hálózat egy önkéntes csapat által létrehozott, az ikOn, az artportal és az ArtFacts felületein közölt adatokból építkező adatbázisra támaszkodik Fotó: © Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum / HUNGART © 2021 és Részlet a kiállításból: az Ízhálózat. Ételek világtérképe / Táplálékháló című projekthez kapcsolódó 3D nyomtatott szobor, ami a BarabásiLab első adatszobra. A projekt során a BarabásiLab a nemzeti konyhák ételeit vizsgálva hálózatalapú megközelítéssel tárta fel az összetevők kombinációjának ízekre gyakorolt hatását Fotó: © Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum / HUNGART © 2021

A siker második törvényének nem sok köze van a képzőművészeti élethez. Arról szól, hogy az emberi teljesítmény korlátos. Öt másodperc alatt senki se tudja lefutni a száz métert, bárhogy is reménykedünk benne. A teljesítményt haranggörbeként kell elképzelnünk, ahol a legjobbak mezőnye nagyon szűk. Közöttük pedig már alig lehet dönteni, hiszen csak hajszálnyi a különbség. A művészet egészen más rugóra működik, itt az a kérdés – tehetjük hozzá –, hogy miként lehet különbséget tenni egy Saatchi Arton kínált lakberendező-absztrakt és egy dollármilliós szupersztár képei között objektív módon. Szóval a korlátosság a kortárs művészetben nem játszik. Annál inkább a második törvény fontos kiegészítése: a siker korlátlan (Máté-effektus: akinek van, annak adnak, olvassuk már az evangéliumban is). A sztárművészek eladási árai és ismertsége nagyságrendekkel áll a sikeres középmezőny felett, már-már értelmezhetetlen magasságokban. Ez nem reális folyamat, hanem egy újabb hálózati törvényszerűség, miszerint a siker szül további sikereket. Hogy miként szül a siker további sikereket? Így írja le Barabási harmadik törvénye: alkalmasság × korábbi siker = jövőbeli siker. Álljunk meg egy szóra: „alkalmas”? Mitől lesz alkalmas mondjuk egy videóművész? – kérdezhetjük. Az evolúcióbiológiából vett „alkalmasságot” praktikusabb lenne ebben a kontextusban „rátermettségnek” fordítani, úgy máris érthetőbb a képlet. A rátermett – azaz ambiciózus, tehetséges, belevaló, harapós – művész egyre növeli a sikerességét, évről évre, kiállításról kiállításra. Határ a csillagos ég!

A hálózati modellek hiányosságai

A képletben ismertetett negyedik és ötödik sikertörvény csak nagy megkötésekkel érvényes a képzőművészetre.7 Koncentráljunk helyettük inkább a hálózati modellek hiányosságaira! Minden statisztikai előrejelzés olyan erős, amilyen az általa felhasznált adatbázis. A szabad szemmel felmérhetetlen adatóceánt megmozgató big data elemzésekre ez még inkább áll. Mikor a Ludwig Múzeumban néztük a magyar art world hálózatát, végre minden ízében ismert területen jártunk, és mindjárt szembe is ütköztek a hiányosságok. Fontos szereplők, klubtagok, kapcsolatok nem szerepeltek, rosszul szerepeltek. Hogy egy apró példát említsek: Bohus Zoltán kapcsolódási pöttyének személyes ágbogán hiába kerestük Lugossy Máriát, aki nemcsak felesége volt, de a modern magyar üveg másik nagy mestere is. De mert a stúdióüvegesek csak véletlenszerűen kerültek fel a magyar art world térképére, ilyen felemás végeredmény született. „Rendbe kell rakni az adatokat, hogy megbízható adataink legyenek a magyar és a nemzetközi művészvilágról” – mondja erre Barabási, jelezve, hogy a hálózati gondolkodás előtt még jelentős mennyiségű aprómunka áll.8

Screenshot 2021 07 13 at 13.58.54

A „kozmikus háló” – az elképzelés, hogy az univerzum galaxisok jobbára láthatatlan hálója, amelyet a gravitáció tart egyben – alapvető része a kozmológiának. A BarabásiLab Kozmikus háló-projektjének az volt a célja, hogy segítse a háló eredetének megértését, és megelevenítse ezt az univerzum mögött rejlő, nehezen felfogható hálózatot. The Cosmic Web (Kozmikus háló), 2016, K. Albrecht, A.-L. Barabási, B. C. Coutinho, A. Dey, L. Hernquist, P. Torrey, M. Vogelsberger: A kozmikus háló,„The Network Behind the Cosmic Web” című cikkből, mely 2016. április 12-én jelent meg az arxiv.org felületén © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

Nem árt fejben tartani, hogy mikor Barabási sikert mér, akkor – kicsit amerikaias módon – a kereskedelmi sikert nézi. Mi merre hány dollár. (Az „egyéni kiteljesedést” nem tudja tudományosan vizsgálni, állapítja meg A képlet bevezetésében.) Ehhez kötődő probléma, hogy listázott intézményei között nem szerepelnek a trendteremtő biennálék, amik igazán megdobhattak egy-egy életművet az elmúlt évtizedben, csak múzeumok és for profit galériák. Így már eleve biceg a rendszer, illetve adott művésznek csak a kereskedelmi sikerét tudja előre jelezni. Mikor Barabásiék a Magnus-féle adatbázist – ellenőrzésképpen – összevetették a művészek weboldalain olvasható kiállításlistákkal, észlelték, hogy az alkotók összkiállításának 70–80 százaléka szerepel csak a saját rendszerükben. Pontosan állapították meg a kutatásokat feldolgozó, Science-ben megjelent tanulmány függelékében, hogy a kisebb presztízsű kiállítóhelyek gyakran láthatatlanok, kimaradnak a hivatalos CV-kből. Majd hozzáteszik, hogy ez nem fontos („nem hisszük, hogy ez a torzítás a fő céljainkat befolyásolná”).9 Hogy ez tényleg lényegtelen lenne a végeredmény szempontjából!? Épp hogy nem. Ez nagy tévedés! Aki ismeri a művészeti életet, pontosan tudja, hogy a „félkomoly” első kiállítóhelyeken veszik észre az éles szemű kurátorok az új csemegéket, hogy onnan emeljék át eggyel komolyabban vehető galériákba az alkotókat. A sztárflipperben pörgő művészekről már könynyű megjósolni a sikert és az árszintet. Az igazi nagy varázslat viszont épp akkor zajlik, amikor egy láthatatlan művész megjelenik a felfedezők radarján. A beléptető kapuőrök szerepe fontosabb, mint a nagy network. 

Screenshot 2021 07 13 at 13.59.00

Részlet a kiállításból a Vázlatok. A felfedezés gondolattérképei című, 2018-as BarabásiLab projekthez tartozó vizualizációval. A falon egy válogatást látunk Barabási személyes vázlataiból – ezek mind egy-egy adott probléma feltárására és megjelenítésére szolgáló összegzések, gondolattérképek. A vázlatok és jegyzetek eltérő eszközöket és technikákat (rajz, fotó, digitális nyomat) használnak, és mindenekelőtt információt sűrítenek és összegeznek Fotó: © Végel Dániel, © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum / HUNGART © 2021

Az nem kérdés, hogy a Tate Modern, a MoMA vagy a Gagosian között „zökkenőmentes” az átjárás – ez világos, mint az egyszeregy. De hogy kerül be valaki az acb galéria istállójába? Mikor veszi észre egy fiatal kurátor az Instagramon egyik művészbarátja ismerősei között az új tehetséget? Majd hogy megy el hozzá műterem-látogatásra, hol rendez neki kiállítást saját networkjét megmozgatva, melyik lapba ír róla cikket, melyik külföldi kereskedő barátjának ajánlja be? Mert senki sem kezdi Art Baselen kiállító galériánál. A kortárs karrier Szent Grálja nem egy matematikai képlet, hanem a főcsatornákba behordó hajszálerek ismerete. Pont az a bevezető nyílás, ami később kimaradt a nagymenő művész életrajzából, mintha egyből David Zwirner kebelbarátjaként szállt volna le a New York-i repülőtéren. De nem is a bemeneti nyílás elmosódása a legnagyobb baj a képlettel. Hanem annak a történetiségnek a hiánya, ami a divat körforgására utal. Hiába jegyzi meg Barabási, hogy a galériákban sosincs árleszállítás, ez egyszerűen nem igaz! Van árzuhanás, csak a műkereskedők igyekeznek leplezni. A középgenerációs művészek pályája szinte minden esetben lelassul, megfeneklik vagy visszaesik ideig-óráig. A vizualitás trendkereke kegyetlen: ami divatba hoz, az is visz ki a divatból. És az hoz majd vissza. Amikor hat éve – épp az Artmagazin hasábjain – összefoglaltam az Art Basel vásár rövid történetét, felelevenítettem egy sztorit, hogy miként ötszörözte meg a 80-as évek egyik nagy olasz szupersztárja, Mimmo Paladino képe az árát egy nap leforgása alatt.10 Hozzátettem, hogy az itáliai transzavantgárd egyáltalán nem szerepelt az art fair 2014-es kínálatában, mert még nem fedezték fel újra. Azóta eljött a 80-as évek retró, Paladino és barátai ismét régi fényükben tündökölnek, újra sztárgalériákban forog a nevük, újra aratnak az aukciókon. De azt senki nem mondhatja, hogy karrierjük nem fagyott be pár évtizedig, épp a középgeneráció nyomorúságos idejére, míg öreg mesterként újra fel nem fedezhették őket. A trendek e körforgása talán leírható lesz majd egy újabb képlettel, plasztikussá téve az art worldben érzékelhető őrült körforgást. Reméljük, a BarabásiLab előbb-utóbb ezt is elkészíti majd – mert az lenne az igazi szenzáció.

BarabásiLab: Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve, Ludwig Múzeum, Budapest, 2021. március 21-ig

| 1 Hidden Patterns: Visualizing Networks at Barabasi Lab (Rejtett mintázatok: hálózati vizualizáció a Barabási Labnál). Szöveg: Peter Weibel et al., Berlin, Hatje Cantz Verlag, 2021 | 2 Samuel P. Fraiberger – Roberta Sinatra – Magnus Resch – Christoph Riedl – Albert-László Barabási: Quantifying reputation and success in art. In: Sience, 2018. november 16., 825–829. o. A tanulmányhoz tartozik egy kiegészítő függelék Supplementary Materials for Quantifying reputation and success in art (Kiegészítő anyagok a hírnév és a siker számszerűsítéséhez a művészetben) címmel. A tanulmány és a függelék a Science honlapján digitálisan elérhető itt: https://science.sciencemag.org... | 3 Barabási Albert-László: A képlet. A siker egyetemes törvényei. Budapest, Libri, 2018. (Szintén 2018-ban jelent meg a könyv angol változata The formula címmel.) | 4 Friss könyve 2021-ben jelenik meg a Phaidonnál How To Become A Successful Artist (Hogyan legyünk sikeres művészek) címmel. | 5 Barabási 2018, 69. o. | 6 Barabási 2018, 73. o. | 7 Az ötödik törvény esetében (ha kitartunk, a siker bármikor beüthet) Barabási említi párszor a képzőművészetet is, de épp saját korábbi elemzéseiből (az első öt galéria presztízse kulcsfontosságú a siker szerepében) látszik, hogy ez nagyon nem így működik a galériás világban. Felfedezni fiatalokat és öregeket akar csak a szakma. Ha valaki sokáig kitart (ezt nevezi Q-faktornak Barabási), akkor befuthat. De nem bármikor, hanem – ezt már mi tesszük hozzá – idős korában, akár nyolcvan évesen is, mint Carmen Herrera. | 8 A hálózatkutatás esztétikája – MOST Fórum Barabási Albert-Lászlóval, YouTube, 1'22" | 9 A tanulmányhoz tartozó függelék online változatának 3. oldalán olvasható. | 10 Rieder Gábor: Az Art Basel rövid története. In: Artmagazin, 2014/6., 24–29. o.