Vigyázat! Frissen mázolva! II.

Topor Tünde

Bak Imre köztudomásúlag az egyik legjobban dokumentált művész, akinek munkásságát az időről időre saját kiadásban megjelentetett katalógusok alapján is nyomon lehet követni. Ezenkívül sajátos módszerrel, speciális technikával és anyagokkal dolgozik, mértani pontossággal, úgyhogy néhány éve saját maga mondta: aki őt hamisítani tudja, az meg is érdemli, hogy jelentősebb összeghez jusson. Arra azért nem számított, hogy ezzel bárki meg is próbálkozik majd, így eléggé meglepődött, amikor nemrégiben szemtől szemben állhatott egy hamis Bak Imre-képpel.

Egy fotós ismerőse hívta fel: egyik képe szerepel a Belvedere aukciósház idén május 25-ére meghirdetett árverésén. Ez már önmagában sem volt jó hír, hiszen az áraikat következetesen felépítő és stabilan tartó kortárs művészek egyáltalán nem örülnek annak, ha régebben eladott vagy elajándékozott műveik különböző okokból kalapács alá kerülnek. A kortárs kép nem árverésre való, a még mindig eléggé kaotikus magyar kortárs piacot csak összezavarják a nem kifejezetten kortárs művészetre koncentráló, sok esetben elég vegyes színvonalú képeket felvonultató árverések, és itt, a nyugati példáktól eltérően, a kortárs aukció nem egy-egy művész árainak feltornázására szolgál, hanem inkább megingatja az árszintet, elbizonytalanítva a galériákhoz vagy magához a művészhez forduló, tőlük vásároló gyűjtőket.

 

Hamis Bak Imre-kép a Belvedere Galéria 23. aukciójának (2009. március 28.) katalógusában 178. tételként,a 175. oldalon a következő adatokkal: New York, 2008, akril, vászon, 120x80 cm J. hátoldalán: Bak/2008 New York, Kikiáltási ár 850 000 Ft

 


Mindenesetre ilyen már előfordult vele, ami azonban megütötte a fülét, az az volt, hogy egy tavalyi, New York-os képe van kiakasztva a falra. Csakhogy Bak Imre a 90-es években járt többször is New Yorkban, ottani látványélményeket feldolgozó képei a látogatása utáni években születtek, később már nem dolgozott ezek alapján. Odament tehát a kiállítóterembe, és egy első ránézésre, a laikus számára tényleg „bakimrés”, viszonylag jó minőségű képpel szembesült, aláírva a hátoldalon, és hát datálva is. Fontos a szófordulat, hogy egy laikus számára, mert a hamisítvány hiába készült egy régebbi Bak Imre-kép mintájára, megismételve annak szerkezetét, a színeket nem sikerült eltalálni, a hamis ég kékje soha nem tűnhetne fel egy valódi művén. (A különbségeket, főleg a technikában rejlő buktatókat csak azért nem soroljuk itt fel, mert nem szeretnénk megkönnyíteni a hamisítók dolgát.)

 

Az eset leginkább a galériások, a szakma felelősségére hívja fel a figyelmet, arra, hogy ha valaki műtárgyakkal foglalkozik, akkor ismernie kellene az adott művész munkáit, stílusjegyeit, korszakait, az adott korszak festői problémáit, főleg ha a magyar műpiac történetéből következően a művész már felépítette magát: nemzetközi ismertséget szerzett, munkásságát jól hozzáférhetően dokumentálta, kialakított egy árszintet, gyakorlatilag elvégezve azt a munkát, ami egy klasszikusan működő piacon a galériás feladata lett volna. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a festmény 850 ezer forintos áron indult volna az aukción. Bak Imre 1968-as stuttgarti bemutatkozása óta (amikor még 500 márka körül volt egy képe), az infláció és a bővülő referenciák figyelembevételével lépésről lépésre emeli árait. Itthon csak kevés művészhez hasonlóan, ő is ahhoz tartja magát, hogy a képnek van ára, a vevő minden esetben, ha galériában vásárol, ha műteremből, ha közvetítőn keresztül, ha anélkül, mindenképpen adott árat fizet egy adott méretű, adott korszakból származó képért, hogy aztán ez hányfelé oszlik, ez az eladói oldal dolga. A kérdéses képért – ha eredeti lenne – 1,8 millió forintot kellene kérni. (Tegyük persze hozzá, hogy jelen viszonyok között, mondjuk galériás eladás esetében csak az 1,8 millió forint 50 százalékának leadózott maradéka jutna el a kép megalkotójához.) A „műtárgypiaci anarchia” miatt viszont teljes a zűrzavar, egy festményt a szokásos ár kevesebb, mint feléért is indíthatnak aukción.

Térjünk azonban vissza a hamis kép sorsára. Amikor a művész bement az aukciós kiállításra, azonnal kérte a galéria tulajdonosát, aki természetesen rögtön leakasztotta a hamisítványt a falról. Csakhogy: a kép reprodukciója szerepelt az adott árverés katalógusában, a katalógusok pedig már forgalomba kerültek, pár év múlva újra elő lehet venni egy példányt – hiszen a képet sem zúzták be, nyilván visszakerült az inkognitóját végig sikeresen megőrző beadóhoz – és hivatkozni lehet rá: a mű szerepelt a Belvedere Galéria 2009-es egyik árverésén. Még jó, hogy a szaklapokban megjelenő Belvedere-hirdetések valamelyikén nem ez a különös színvilágú, meglepően derűs kép szerepelt, mert akkor évek múltán azokat is referenciaként lobogtathatná a majdani jó- vagy rosszhiszemű tulajdonos.

Artmagazin 2009/ 4. 12-13.o.