A 17. század a holland művészet „aranykora", amelyet olyan kivételes tehetségű művészek neve fémjelez, mint például Rembrandt vagy Vermeer. Ennek a korszaknak egyik sikeres művésze volt Antoni Waterloo, akinek neve ma már szinte ismeretlen a nagyközönség előtt. Művészetéről főleg grafikai munkássága, közel 140 rézkarca és számtalan rajza alapján alkothatunk képet, a bizonyíthatóan neki tulajdonítható festmények szerény mennyisége miatt. Az úgynevezett peintre-graveur művészek csoportjába tartozik, olyan festő, aki saját eredeti kompozícióját karcolja, ellentétben a festményeket reprodukálókkal. Szinte minden fennmaradt munkája tájkép, amely a korszak jellegzetességeit viseli magán. Híven tükrözi mindazon eredményeket, amelyeket a holland művészet a 17. században elért.

 

Hollandiában a természettudományos kutatások és technikai találmányok sora jelzi, hogy a korban a világ tényeinek vizsgálata állt a szellemi élet központjában. A művészetben a mindennapi, egyszerű témák ábrázolása került előtérbe és a realista szemlélet, amelynek már évszázados hagyománya volt Németalföldön - gondoljunk csak a 15. század elején élt Limbourg fivérek által festett miniatúrákra. Megváltozott az ember világhoz való viszonya. Svetlana Alpers* megfogalmazása szerint - „A szem volt, mondhatni, a legfőbb eszköze az önreprezentációnak, és a vizuális tapasztalat a legfőbb módja az öntudatnak. Ha a színház volt az az aréna, amelyben az Erzsébet-kori Anglia a legteljesebben megmutatkozott, a hollandok számára a képek játszották ezt a szerepet. Ott vannak könyvbe nyomtatva, beleszőve a kárpitba vagy asztalterítőbe, ráfestve a padlócsempére, és természetesen bekeretezve a falakon. És kép készül mindenről: a rovartól és virágtól a brazíliai bennszülőttekig és az amszterdami házak berendezéséig. Hollandiában a nyomtatott térképek leírják a világot és Európát önmagának."

 

 

Waterloo feltehetően autodidakta művész volt, mestereit nem ismerjük, de családjában és a baráti körében sok művész volt. Anyja, Magdalena Vaillant, nagynénje volt a híres rézmetsző Vaillant család legismertebb képviselőjének, Wallerant Vaillant-nak. Waterloo élete során meglehetősen sokat utazott, rajzai alapján bizonyíthatón bejárta Hamburgot, Altonát és a környező városokat, a keleti Holsteint és Bergedorfot, azonkívül Danzigot és környékét. Az utazásai során készített rajzait nehéz kronologikus sorrendbe rendezni, mert szinte sohasem datálta őket. A vázlatfüzete néhány lapján található évszám alapján ez az utazás 1660 körül lehetett. Számos munkáján itáliai hatás érezhető, de nem bizonyítható, hogy valóban járt is ott. Elképzelhető, hogy sok kortársához hasonlóan olyan vázlatok alapján dolgozott, amelyeket mások készítettek itáliai utazásaik során.

 

 

A 17. századi művészek még nem festettek műtermen kívül, de sokan megfogadták Karel van Mander tanácsát, hogy menjenek ki a természetbe és rajzoljanak. A vázlatfüzet ekkor jött divatba. Eleinte a legtöbb rajz tollal és tintával készült, de 1620 körül Easias van de Velde már krétával rajzolt, ami a legalkalmasabb eszköz a gyors vázlatkészítéshez. Waterloonak ismertek toll- és színeskréta rajzai, sok közöttük teljesen befejezett, kész tájkompozíció. Ezeket bizonyára eladásra szánta, mivel Hollandiában a művek nagy része már piacra készült. A műkereskedelem rendkívül élénk volt, már a 16. század óta rendeztek értékesítéssel egybekötött kiállításokat. Az eladásra szánt művek mennyisége meghaladta a keresletet, ezért a festmények ára általában alacsony volt. Míg Itáliában vagy Flandriában a sikeres festők díjazása és társadalmi elismertsége szinte főúri volt, addig Hollandiában még a jelentős festők többsége is igen szerény körülmények között élt és társadalmilag a kézműiparos réteghez tartozott.

 

Waterloo igazi sikereit rézkarcaival aratta. Ez a technika a 17. században lett népszerű, mivel a rézmetszéssel szemben nem igényelt komoly szaktudást, így gyorsan elterjedt a művészek körében. Szinte minden jelentős holland festő grafikusként is tevékenykedett, hiszen a két műfajt egyenrangúnak tekintették. Waterloo rézkarcai főleg erdei tájakat és vízparti jeleneteket ábrázolnak apró staffázsalakokkal, vándorokkal, vadászokkal, halászokkal. Úgy tekinti az embert, mint a mindenség egy apró elemét, amely része a tájnak. Ez a felfogás jellemzi a korszak holland látásvilágát, amely élesen eltért a 17. századi katolikus országok gyakorlatától.

 

Mivel Waterloo nem jelezte évszámmal metszeteit, a készítés időpontja nem határozható meg egyértelműen. Egyetlen metszetén szerepel évszám, amelynek dátuma 1637. Valószínűleg egy korai munkáról van szó, a rézkarc technikájával való ismerkedés kezdetéről. Ha elfogadjuk, hogy ez a dátum egy korai lapot jelez, akkor valószínűleg a karcok 1637 után készültek és kerültek kiadásra. Fontos ez a dátum, hiszen korábban csak Hercules Seghers, Willem Buytewech és a van de Velde testvérek készítettek önálló kompozíciós tájkarcokat Hollandiában. Waterloo munkái fontos szerepet töltöttekbe egy új felfogású táj ábrázolás elterjesztésében. Lapjait saját maga adta ki, amire a több lapon is megtalálható „ex" (excudit) jelzés utal. Az első kiadások sorozatként jelentek meg, hat vagy tizenkét lapot tartalmazva. A sorozat bevált és elfogadott forma volt a 17. században, ő is ezt a gyakorlatot követte. Ma már pontosan nem állapítható meg, hogy a művész hány példányban és kiadásban jelentette meg munkáit, de a még fellelhető lapok jelentős része későbbi, mások által kiadott sorozatokból való. Waterloo a kiadói tevékenységét valószínűleg 1678 körül fejezte be, amikor visszavonult a St. Jobsgasthuisba, Utrechtbe.

 

 

Waterloo karcait nézve az első benyomások alapján könnyű azt mondani, ahogy gyakran megtörténik, hogy művei egyformák, ihlet nélküliek és nem mutatnak semmi újat. Ebből csak annyi igaz, hogy a témaválasztás nagyon kis területre korlátozódik: főleg erdei táj és fák (az egy témára való specializálódás a korszak sok művészére jellemző). Tájábrázolása nem dramatikus, nem különleges, nem a természet felmagasztosítása a célja, hanem mélyreható ábrázolása és a pillanatnyi hangulat megragadása. Érezhetően megváltozott a művész tájhoz való viszonya a korábbi időszak ábrázolásaihoz képest. Waterloo szinte megunhatatlanul tud elmélyedni a fák és a lombozat tanulmányozásában, a tájat betöltő fény játékában. Legjobb karcaira a táj harmonikus összefogása és a tökéletes összhang jellemző. Ebben jelentős szerepe volt a különböző technikák együttes alkalmazásának. A savval maratott rézlemezt gyakran vésővel dolgozta tovább, megerősítve a fatörzseket, a fák ágait. A lombozatot és a gallyakat néha hidegtűvel készítette el. A három technika keverése azonban hátránnyal is jár, mivel a lemez nyomtatás közben nem egyenletesen kopik, és a sokadik levonaton már elvesznek a finomságok és megtörik a kompozíció egysége. Ezek a levonatok már nem adják vissza azt a hatást, amely a művész eredeti szándéka volt. A nyomólemezeken a mások által végzett későbbi retusálások ezt a negatív hatást csak tovább növelték.

 

A Waterloo rézkarcolói munkásságát összefoglaló első katalógust Adam Bartsch (Anton Waterloo'Kupferstiche, Wien, 1795) készítette el, és 136 művet sorolt fel benne. A legutóbb megjelent összefoglaló Christiaan Schuckman munkája (Hollstein's Dutch & Flemish Series, vol. L, Scund & Vision, 1997), aki az azóta eltelt időszak művészettörténeti kutatásai alapján még három művel egészíti ki az oeuvre-katalógust és teszi teljesebbé a Waterlooról alkotott képet.

 

Waterloo a holland tájábrázolás egyik olyan mestere volt, aki a természet művészi ábrázolását olyan színvonalon valósította meg, amilyenre csak a jelentős művészek képesek. A17. században Jacob van Ruisdael és Roeland Roghman mellett Waterloo gyakorolta a legnagyobb hatást a táj ábrázolás műfajára, amelyből a későbbi korok művészei is merítettek.

 

Waterloo rézkarcaiból rendez kiállítást az esztergomi Keresztény Múzeum 2004 júniusában.