„Ha jól szemügyre vesszük ezt a tipikusan alföldi koponyát, azt látjuk, hogy egy szántóvető értelmes paraszt fejétől alig különbözik.”

A művészetek fő célja a szép. (...) mi legyen a szép? a tárgyilagos szép? – E kérdés sokat fárasztá az esztétikusokat anélkül, hogy kimerítő és általánosan elfogadott értelmezést bírtak volna adni a szépről (...). Ezek közül megemlítjük Kant értelmezését: „szép az, ami önérdek nélkül tetszik”. Ezen meghatározásnak hibája az, hogy merőben alanyi. Nem azt fejezi ki, mi a szép tárgyilag véve, hanem mikép hat ránk, alanyilag mikép tetszik. A tetszés alanyi dolog. Fő baj a szép meghatározásában azon nagy különbség, mely a természeti szép s művészeti szép közt van (1) – írja esztétikájában Arany, aki nem volt éppen természeti szép, ám a művészet (mint olyan) minden igyekezetével azon volt, s a fotográfusok, festők, szobrászok teljes lelkesültségükkel azon igyekeztek, hogy természeti nem-szépségét művészeti artisztikummá nemesítsék. Arany jól látta önmagát, illúziói nemigen voltak, s bár nagyon is pártolta – akárcsak korábban Kazinczy Ferenc –, hogy a festők szaporán fessék, a szobrászok iparkodva mintázzák a magyar költőket, írókat, amint csak lehetett, elhúzódott az objektív, a rajzszén, az ecset vagy a mintázófa elől.

Képzeld a főt, mely Barabás után ismeretes, kóczos, szürke hajjal, sárga barna arczczal, tömpe (azért nem irom tompának, mert Miska subsumálná) orral, kálmuk szemekkel, tömpe orral, semmit mondó fizimiskával (ez is sértés a mi barátunknak) nyakkendő nélkül, cynikus öltőzetben s előtted áll tisztelt barátod A[rany]. (2) (Szemere Miklósnak, 1855)

Örvendek hogy az arczkép historia nem történt nagyobb lármával, bár ennyi is elég zajos. Valahogy oly formán érzem magam, mikor erről hallok vagy olvasok, mintha már nem is volnék én, én; mintha mindez halálom után történnék. Van benne valami halottias. Szinte félek, ha majd Szalontára megyek, hogy fog bámulni és lesni az ifjabb nemzedék, mint valamely – mumiát. S e tekintetben örvendek, hogy Szalontáról a »Demosthenesek kifogytak«, mert nem szeretném ha lármát ütnének velem, ha szónoklatokat toastokat &c. kellene hallgatnom s azokra felelgetnem. (3) (Ercsey Sándornak, 1857)

„Ha jól szemügyre vesszük ezt a tipikusan alföldi koponyát, azt látjuk, hogy egy szántóvető értelmes paraszt fejétől alig különbözik. Ez a kiugró szemöldök, ez a kiálló pofacsont, ez a tömzsi orr, ez a nagy, erős fül, az a hatalmas állkapocs: mind a szalontai, vagy bihari parasztok tipikus jelölője. Még az aránylag kicsiny és mélyenfekvő szemek is arra az ősi forrásra utalnak, a honnan vérbelileg is vette Arany emberi, költői jellemének minden kitűnő sajátosságát: a magyar parasztságra. Csak a homlokán dereng valami úri fény; ezt a nemesiséget emeli a koszorúzó barna haj, a mely a Petőfi rajzán még talpon áll, egész híven a fiatalság hevesebb idejéhez; itt pedig átfekszi lágyan a széles koponyát, lehajlik, mint az érett vetés.” (4)

„Melyik (kép) talál? – kérdezteti fia, Arany László apjával. Arany – írja – a maga jószántából sohasem készíttetett arczképet; valami nógató alkalomnak kellett lenni, hogy elszánja reá magát. Emlékezetem szerint egész életén át nyolcz ízben ült arczképe fölvétele végett, u. m.:

1. Az Életképek szerkesztőségének felszólítása folytán 1848-ban Barabás Miklós rajzolta kőnyomata kiadás czéljából. Ez arczképen csak bajusza van, szakálla nincs; nyakán akkori divat szerint többször körül csavart fekete selyem nyakkend, csokor nélkül; öltönye kihajlított széles gallérú, bő szabású, attila.

2. A Hölgyfutár szerkesztősége által 1855-ben kiadott Arczkép Album számára szintén Barabás Miklós rajzolta, kőnyomatú kiadás czéljábúl. Ez is mellkép*; öltözete fekete kabát; nyakkendje nincs, fehér inggalléra puhán kihajlítva. Bajuszán kívül körszakála is van, oly módon borotválva, mint Vörösmarty, Bajza, Eötvös, Csengery stb. azon időben viselték.

3. Egészen ehhez hasonló fölvétel az, a mi 1856-ban Heckenastnál kiadott Kisebb Költeményekkel jelent meg. Ez is Barabás Miklós rajza, signálva általa 1856 évszámmal. Az arcz egészen hasonló az előbbihez; körszakála még megvan; inggallérja is ugyanolyan, nyakkendje nincs; de öltönye attila.

4. Nagy-Szalonta városa közönségének megbízásából 1856-ban Barabás Miklós készítette olajfestésű arczképét. E képen a körszakái már hiányzik s a bajusz sem oly borzas, mint az 1855-iki rajzon. Nyakkendje csokorra kötött fekete selyem kendő; öltözete attila, melynek fennálló galléra bársonynyal van bélelve, és fehér mellény. Életnagyságú térdkép. Eredetije régebben a nagyszalontai városház tanácstermében állt; itt egyszer valami bottal hadonázó garázda részeg ember a vásznat két helyen átdöfte; a mennyire lehetett, Barabás restaurálta ismét, s most a szalontai Arany-emlék szobában őrzik. E fölvétel után készült 1883-ban, szintén Barabás Miklós által, a M. Tud. Akadémia képes termében levő olajfestmény életnagyságú térdkép.

5. Izsó Miklós szobrász 1862-ben vagy 63-ban fölkérte Aranyt, engedje mellszobrát elkészíttetni. A mintázás Arany lakásán történt; eltartott egy pár hétig. Ez eredeti fölvétel nyomán készítette Izsó a Magyar Nemzeti Múzeum szobortárában látható, erdélyi szárhegyi márványból faragott mellszobrot. Öltözete attila, nyakkendje rojtos magyar nyakra-való, haja választék nélkül, göndör fürtökben hátúlról a homlok fölé fésülve; szakálla nincs, csak bajusza.

6. Fényképezés végett 1863-ban ült először, leánya menyasszonyi napjaiban, együttes képen egész családjával, Országh Antal fényképésznél. E fölvételen egész alakja látható, bár igen kicsiny méretben. Öltönye magyaros szabású, de kényelmes zeke, magyar nadrág és csizma. Haja és bajusza, mint az Izsó­féle szobron. E fénykép, mint legifabbkori fényképi fölvétel nyomán festett Horovicz Lipót 1887-ben egy életnagyságú mellképet, melynek alapján készült a jelen kiadáshoz csatolt egyik metszet.

7. A Magy. Tud. Akadémia palotája megnyitásának ünnepélyére 1865-ben Schrecker Ignácz fényképész az Akadémia összes tagjainak arczkép­albumát adván ki, e czélra Arany is ült. E fölvételen haja ismét két felé van választva, szakála nincs, öltözete attila. Mellkép, vizitkártya nagvságban.

8. Összes Műveinek Ráth Mór által eszközölt első kiadása alkalmával 1877-ben a kiadó óhajtása folytán Simonyi fényképésznél vétette le magát. Haja, bajusza, öltözéke olyan, mint az előbbin, arcza azonban fájdalmas és szenved. Mellkép; közönséges quarto­nagyságban.

9. Ellinger Ede budapesti fényképész 1880-ban új akadémiai albumot adott ki; az Akadémia elnökének fölszólítására Arany is még egyszer fényképeztette magát. Haja, szakála, bajusza már egészen fehér.” (5)

Arany László egyet, a Borsos és Doctor műterem ötvenes évekbeli, eléggé naturális fényképét kifelejtette...

„1917-­ben – írja alapos dolgozatában Hász-Fehér Katalin – Arany születésének századik évfordulóján a Vasárnapi Ujság már bőven választhatott volna a létező ábrázolások közül, s bármelyik típusú, irányú Arany-értelmezést kiemelhette volna. Ehelyett egy montázs mellett döntött: leretusálta a családi képről Arany alakját, és a Horovitz-festményt (pontosabban metszetet) is megidézve, szerkesztett belőle egy másik, írói képet, kiegészítve a csonkán maradt alakot. A levegőben maradt bal kéz alá a rajzoló háromlábú, hatszögletű faragott asztalkát helyezett, rajta csipketerítővel, tintatartóval, tollal. Furcsa párosítása jött így létre egy köznapi öltözékű, családapai minőségű magánembernek, egy félig-meddig polgári környezetnek és a költői identitásnak, melyet az íróeszközökön túl a Szépirodalmi Figyelő asztalra helyezett kötetei is jeleznek. A lapszám 142–143. oldalán Schöpflin Aladár írása olvasható (Arany János születésének századik évfordulójára), és cikkét a képre való reflexióval kezdi, egyetlen szóval sem célozva annak manipulált jellegére: »Arany e képen csakugyan az, a mi egész életében volt: a tipikus nagyszalontai tekintélyre jutott polgár. Az öltözete, a magatartása, ülésének egész módja, a hogy a lábait maga elé rakja, a hogy a botját és kalapját tartja, az arczkifejezése, a fejtartása, a bajuszviselete, az egész alak, úgy a hogy van, annyira magán viseli a gazdálkodó lakosságú alföldi város jellemét, hogy ha nem ismernők oly kedves arczvonásait, ráismernénk: ez nem lehet más, mint valamelyik magyar alföldi város módos, tisztességtudó és magára tartó polgára [...] S mennyire jellemző ez az egész magyarságra, mennyire benne van ebben az ezer esztendei falusi gazdálkodó életnek vérré vált megszokása, a mely nem is tud elképzelni más életformában való boldogságot s atavisztikusan egyedül lehetséges és kielégítő életmódnak érzi a földből élő ember életmódját.«” (6)

A kép hatalmáról, a kép történelemformáló erejéről van itt (is) szó; időben előre-hátra millió példát sorolhatnánk a retus omnipotenciájára. Arany halála után máig – mert adózni kellett a nagyságnak, el kellett látni az emlékhelyeket emlékekkel – meglehetősen sok festmény és szobormű készült a természetileg nem szép szépről, pontosabban az imént felsorolt fotográfiákról, persze nem annyi, mint a naturálisan szebb Petőfiről és Adyról: a listán a közterkep.hu szerint a jó barát vezet behozhatatlan előnnyel, mert 324 kő, fém, gipsz, fa vagy műanyag emlékmű telepedett róla szerte szét az országban, József Attila a második 81 monumentummal, Ady a harmadik 74 idollal, s Arany a 61 darab leképezéssel vagy kiábrázolással leszorult a dobogóról, mint mondani szokták. A kis és nagy Aranyok – és ez különösebb magyarázatra nem szorul – elsősorban Budapesten és a Tiszántúlon merednek, üldögélnek vagy simulnak a falra. Minddel most nem törődhetünk; kettőt választottam annak demonstrálására, miként őröl az idő foga.

Valamikor most szeptemberben emelték le helyéről, hogy restaurálják a Nemzeti Múzeum kertjében álló főszobrot, Stróbl Alajos művét. Az aktus nyomán felvillant a megrögzült képi emlékezet erejének példátlan illusztrációja: egy igen jó szemű barátom kétségbeesve kérdezte, mit szólok: Aranynak már csak a csizmája árválkodik a piedesztálon... Pompás 56-os megemlékezés lenne, de nem, az a két kőkonzol maradt ott, mely a bronz Aranyt tartotta (itt, ha nem lenne értelmetlen, Joyce csodálatos szintagmáját – bronzavonz és kéjarany – hosszan mormolnám)...

A 19. század harmadik harmadának szoborállítási mámorában írták ki az Arany-emlékmű pályázatát, akkor, amikor még egyáltalán nem volt nyilvánvaló, amit Fülep Lajos 1918-ban igen epésen így fogalmazott meg: „Izsó után bejutunk az emlékműszobrászat vadonjába. (...) Ami utána következett, már nem tartozik a művészet történetébe, (...) [a] politika vagy a tömeg-sznobizmus szolgálatában állott, és közben elfelejtette vagy soha meg sem ismerte a művészi feladatokat. (...) [A]z emlékmű-szobrászat (...) valóságos egész világ, valóságos kozmosz: saját világnézettel, törvényekkel, esztétikával és logikával. Az észvilágnak ellentéte: a másik, a negatív, az abszurd világ, (...) minden megvan benne, mint az ész világában: pontosan mindennek az ellentéte és a paródiája. A rossz és az abszurdum éppúgy lehet egyetemes és nemzeti, mint az ésszerű és a művészi. S ebben aztán csakugyan egészen európaiak lettünk, mi magyarok az első sorban állunk. Komolyan vesszük a küldetésünket, s itt már aztán összegyűjti az ország minden anyagi és szellemi erejét, hogy helyt is állhassunk. Még nagy jövő vár reánk ebben a világban.” (7)

Mint a pályázat 1887-es bírálati jegyzőkönyvéből kiderül: „a sok pályázó közül csak két versenytárs jöhet komolyan szóba (...) Stróbl Alajos és Zala György. Magasabb művészeti problémával állván szemben, e két hazai művész arravalóságának mérlegelése okozta a jury feladatának nehézségét. Főkérdésül jelentkezett, melyikök járt el nagyobb szerencsével a szoboremlék főalakjának, a költő képszobrának tervezésében. (...)

Nem mondhatni, hogy (Zala) ereje teljében mutatná a költőt, mint a programm kívánja. (...) Mások ugyanezt állítják Stróbl Alajos terv mintájának Arany-szobráról, ámbár ezt sem lehet kielégítőnek elfogadni. A főmozdulat ugyan jól van gondolva. A test súlypontja az emlék közepére esik. A főalak tagjain azonban némi aránytalanság, élénkebb magatartásán bizonyos feszesség vehető észre, mely a kívánt erőteljesség kifejezésével nem azonos. A költő alakjára vonatkozólag a programmban részletezett kívánalmaknak e szerint a versenytársak egyike sem tudott teljesen eleget tenni. Bajos is ezeknek eleget tenni a költő elhunyta után, hiányos pótszerek segélyével (...)

Stróbl Alajos (művéről) a bírálók megegyezőleg elismerik, hogy valamennyi tervminta között ez a legegységesebb, legbefejezettebb, legjobb izlésű és legjobb dolgozatú tervezet. Három oldalról kitűnő silhouettet mutat. Nevezetesen a hátsó és két oldalnézete kifogástalan. Rendkívül művészies az emlékminta figurális és architektonikus alkatrészeinek ölelkezése, átmenetei. Alakjai közül legjobb a Toldié, egyúttal legjobb a pályázaton megfordult összes alakok között. Allegorikus női alakjának (a Poézis) mozdulata kecses, kifejező, de felfogásának modern mellékíze kevésbé illik az összhangos alkotás keretébe. A költő képszobra – mint már említettük – nem teljesen kielégítő s e részben versenytársaival egy sorsban részesül; de a szobormintában nyilvánuló képesség bizalomgerjesztő (...) kívánalmainkat röviden a következőkben foglaljuk össze:

1. A költő alakjáról a megbízandó művész mindenekelőtt egy új (...) mintát készítsen (...)

2. Tervmintájának egyik hibája lévén, hogy az a költő arczával szemben levő oldalról tekintve, az egymás fölött ülő két alak (...) az ülő helyzet analógiájából folyó bizonyos visszás benyomást okoz a szemlélőben: a művész teljes odaadással azon legyen, hogy a jó hatást csökkentő ezen viszonylagosság tényezőit, okait a legapróbb árnyalatokig felkutatva, a főbb és alárendeltebb idomokban és mozdulatokban rejlő konkordancziákat lehetőleg kikerülje, végső esetben pedig a Poézis allegóriáját más, a kompozicziót szerencsésebben kiegészítő alakkal vagy csoportozattal helyettesítse.

3. Szükségesnek tartjuk, hogy a magában véve jó és helyesen tagolt talapzatnak fölfelé gúlaszerűen összehajló irányzatát mérsékelje, az alapépítménynek pedig úgy terjedelmét, mint kiszögelléseinek számát nemesebb arányok elérése czéljából korlátozza.

4. Kívánatosnak tartjuk végül, hogy a talapzatnak egészben véve szintén jó, csak kissé modern francziás ízlésű ornamentikáját, az építészeti környezetre való tekintetből és a komolyabb hatás érdekében, némileg egyszerűsítse.” (8)

Stróbl – Zala mellett a kisebbik szobrászfejedelem – nem is tétovázott, kijavított mindent, s a döntéstől számítva viszonylag gyorsan, öt év múlva, az 1893. május 21-én felállított művön a Poézis helyébe Rozgonyi Piroskát, az izmos ifjú székére pedig Toldit ültette és klasszicizáltatta Schickedanz Alberttel a posztamenst, melyre a Keveháza saskeselyűje rakhatott fészket.

Ha az említett barátom miatt nem megyek el csizmanézőbe az ősszel, soha sem veszem észre, mint eddig, úgy tudom, senki sem, hogy a posztamensen egy ötágú aranycsillag szerénykedik – már a korabeli fényképeken is ott van – fordítva, csúcsával lefelé. Rejtély. A fordított pentagram, hihetnénk: szabadkőmíves jelkép, de nem az. Mellékesen, sem Stróbl, sem Schickedanz, s maga Arany sem volt szabadkőmíves. Az izgalmas életű Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója igen, de neki tudnia kellett, a pentagramma a legtökéletesebb arány, az aranymetszés elve szerint épül fel, amely a tökéletességet, a harmóniát és a védettséget sugallja, a fordított pentagramma viszont az „ördög kecskéje”, a fekete mágia egyik jelképe, a templomosok, aztán a sátánisták szimbóluma. Azzal persze még nem lehetett tisztában, hogy amúgy meg a koronacsakrából az emberbe áramló energia jelképe. Vagy igen, tudta azt is. Mindegy, számomra ez valódi rejtély.

Az meg már nem, hogy Stróbl szoborcsoportja – amint a többi, ez idő tájt emelt emlékmű is – mára a város, a városok képének szerves elemei, s azon vitatkozni, jók-e vagy sem, teljesen értelmetlen. Cirádás mementók, s bár tárgyukat többnyire egyáltalán nem képviselik, talán csak Ligeti Miklós Anonymusa képes erre, a horror vacui, az ürességtől való félelem elűzésének nagyszerű eszközei.

„A rossz és az abszurdum éppúgy lehet egyetemes és nemzeti (...) S ebben aztán csakugyan egészen európaiak lettünk (...) Komolyan vesszük a küldetésünket, s itt már aztán összegyűjti az ország minden anyagi és szellemi erejét, hogy helyt is állhassunk. Még nagy jövő vár reánk ebben a világban” – morogta jóslatát Fülep Lajos száz éve, s a jövendölés beütött. Az adatok alapján úgy tetszik, Arany-szoborra pályázatot 1948 óta nem írtak ki (Petőfiére és Adyéra, József Attiláéra többet is), így az utolsó, a mi korunkat reprezentáló mű megrendelésre készülhetett.

A hetvenes-nyolcvanas évek szobrászfejedelme, Varga Imre művelte meg az agyagot, hogy bronzba öntettessék Arany János és a legendás nagykőrösi tanári kar: Salamon Ferenc, Szilágyi Sándor, Szabó Károly, Szász Károly, Szigethi Warga János, Tomory Anasztáz. Az Arany János Múzeum előtt 1996. augusztus 20-án avatták fel a szoborcsoportot. Varga jó szokása szerint deheroizál, humanizál, szimpatizál, deprimál; végül is olyan csoportozatot derivál, mely expresszív, barokkos, klasszicista, realista; jó, rendben, nem kubista vagy konstruktivista. Konceptje ez: mindannyian emberek vagyunk, a természetnek alávetve épp csak a túlélésre van esélyünk. Az egyedül daliás Arany picinnyel előbb áll, mint a többiek, végül is róla van szó; kollégái, a jobb szélsőt kivéve, sajátos pózokban rekedtek meg: idegölő panoptikum elmesélhetetlen történetekkel, bronzba zárt depresszió.

A mű különlegességét számomra az adja, hogy tudván, Varga az egyik legműveltebb magyar képzőművész, valószínűtlen, hogy ne járt volna a fejében Bokros Birman Dezső és az ő különös kis szobra, a Dunamenti népek kórusa. Vagy ha az mégsem, akkor az első nagykőrösi évek egyik legszebb verse, a Kertem utolsó két versszaka:

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.

(1) Arany János: Széptani jegyzetek. In: Tanulmányok és kritikák I. Válogatta, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta S. Varga Pál. Második, javított kiadás. 2012, Debreceni Egyetemi Kiadó. 264–265. o.
(2) Szemere Miklósnak, Nagykőrös, 1855. aug. 7. AJÖM XVI, 601.
(3) Arany János Ercsey Sándornak, 1857. júl. 1., AJÖM XVII, 75.
(4) Oláh Gábor: Arany János feje, Vasárnapi Ujság 60(1913)/22, 436. o.
(5) Arany János hátrahagyott versei. Budapest, 1888, kiadja Ráth Mór. I. kötet 529–531. o.
(6) Hász­Fehér Katalin: „Szemed, hiszem, hogy híven fölleli” – Az Arany-ábrázolások jelentéséről, Forrás, 2017/3, 4–27. o.
(7) Fülep Lajos: Magyar szobrászat. Nyugat, 1918. máj. 16. In: Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III. Cikkek, tanulmányok 1917–1930. Budapest, 1998. 122. o.
(8) Keleti Gusztáv: Az Arany szobor­pályázat. Fővárosi Lapok, 1888/8. In: Keleti Gusztáv: Művészeti dolgozatok. Kiadja a Kisfaludy-társaság. Budapest, 1910, Franklin-társulat. 512–521. o.

Képek forrása, ahol külön nem jeleztük: Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve, Magvető, 1956 – Helikon, 1981