Ezernyi változata malomkőnek, petrencerúdnak, farkasnak, párviadalnak, mell kebelhez simulásának.

Az Arany-művek alapján, azok inspirációjára készült festmények, szobrok, grafikák, képregények, dia- és animációs filmek tömege felmérhetetlen. Tárgyunkhoz szorosan nem tartozik, de érdemes megemlíteni, hogy például a Tetemre hívást már 1916-ban megfilmesítették (a film nem maradt fenn), és száz év múlva többször is leforgatták újra és újra profi, félamatőr meg teljesen dilettáns formában.

E tanulmány szűk keretein belül csak arra vállalkozhatom, hogy néhány példával felvillantsam, mire ihlette a roppant méretű költészeti anyag a nemzeti romantika, majd a historizmus alkotóit, később, a 20–21. században pedig miképpen kapott reflexet mindaz, ami addig történt. Mert hiszen, ezt be kell látnunk, az elmúlt évtizedek vizuális Arany-élménye már jócskán reflektív: a képek, kevés kivétellel, nem annyira a költői műre, mint annak korábbi ábrázolásaira utalnak.

Mindenekelőtt a két, 1877-ből való vizionárius balladát, a Tetemre hívást és a Hídavatást választom, egyrészt azért, mert egyik sem kapcsolódik a nagy történelemhez, nincs tehát kötött, historikus elemekkel és adatokkal kötelezővé tett dramaturgiájuk, másrészt mert mindkettő időtől és helytől független, pszichologizáló, rejtélyes, drámai thriller. Továbbá érdekes itt az is, hogy a nemzeti romantika elmúltával a németes-osztrákos historizmus neobarokk komolyságát a magyar változat prófétás pátosszal tovább mélyítette a festők „tanatológiai” érzékenységével: legkivált Madarász Viktor, de sok más művész történeti kompozícióinak döntő többsége halottakat, halni indulókat, halottakkal társalkodókat és feltámadottakat ábrázolnak, elnyújtva a korai romantika tetemkultuszát és a nemzethalál-víziós történelemszemléletet egy olyan korig, amelynek halál és kadáver szimbolizmusa egészen más természetű, amelynek pszichologizmusa sokkal bonyolultabb, fanyarabb, sőt perverzebb, mint hogy komolyan vehessen haldoklók vérével vászonra rótt erkölcsi-politikai üzeneteket. A két ballada – ha szabad így fogalmazni – intimebb tehát: nem a magyar sors, csak az egyetemes/általános pszichózis illusztrációi. Gyárfás Jenő alig egy tucat képpel van jelen a magyar művészet történetében, sorsa szomorú és jellegzetesen kudarcos, ám az 1881-ben festett Tetemrehívása minden szempontból hatalmas mű, mellyel a fiatal, 24 éves festő elnyerte a Képzőművészeti Társulat 1881-es nagydíját.

„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.

Kritikusai a kettős megvilágítás erejét és a riadt mellékalakok árnyalt ábrázolását dicsérték, de a főalak tébolyát túlzónak találták, pedig Kund Abigél némileg talán tényleg túl hiszterizált szeme pillantása már-már Caravaggio Medúzáját idézi meg. De, mint annyiszor, a kép vázlata most is felülmúlja a kész művet: a Goya és Daumier realizmusára emlékeztető, kuporgó, rettegő alakok, a sejtetett nekrofil erotika, a kompozíció diszharmóniája már-már a tízes évek expresszionizmusának előfutáraként mutathatnák Gyárfást, már ha bármi szándékosságot tudnánk festői konceptjéről feltételezni.

Ugyanezt a percet jelenítette meg Zichy Mihály is több mint tíz év múlva abban a rajzsorozatban, mely először Ráth Mór kiadásában jelent meg. (1) A „felfogás” azonban egészen különböző: bár Zichy is elbíbelődik a fények és árnyékok kontrasztjával, a magas teremben zajló történet operaibb, kimódoltabb és kevésbé expresszív, mint az Gyárfás ecsetjén megrögzült.

„Mind a kettőben, a költőben és a rajzolóban, közös magyaros tulajdonság a szentimentalizmus hiánya. (...) Van Aranyban is, Zichy Mihályban is valami raczionális, az észszerüt, a józant, a következtetést szerető vonás, még a fantasztikust is szeretik. De itt aztán el is tér Aranynak és Zichynek művészi eljárása. Zichynek fősajátsága ép az, hogy műveiben raczionális, elvont gondolatot, általános eszmét, határozott tendencziát akar kifejezni, de ezt fantasztikus, allegorikus eszközökkel szereti megvalósitani. Az elvont gondolat, a tendenczia magában véve prózai: Arany nem is veszi költeményei alapjául (legfeljebb tanitó költeményeiben), Zichy pedig nem ritkán elvont erkölcsi, bölcseleti vagy politikai aforizmából indul ki művei megalkotásánál.” (2) Igen. Zichy az 1870-es évek elejétől szinte minden festői energiáját annak a politikai-esztétikai toposznak a megfogalmazására fordította, amire gyakorlatilag már senki sem várt, ami, ha megképződött mégis, csak irritatív elemként működhetett. Az 1960-as, 70-es évek bátortalan, de valóságos Zichy-reneszánsza után, melyet az Arany- és Madách-illusztrációk meg az erotikus rajzok reprintje keltett, világossá lett, hogy a „fejedelem” nem megkésett, esetleg önbátorságától megriadt művész volt, mint Munkácsy vagy Szinyei és talán Madarász és Székely Bertalan, hanem eleve az időből kiesett, bravúros kezű, de minden szellemi élénkségtől tartózkodó mester, akinek életműve már csak önmaga illusztrációjaként szemlélhető. És mégis, Zichy etalon. A Hídavatás szinte kizárólag az ő rajzával képzelhető el, más nem is nagyon merészkedett közel a témához. Egészen idén nyárig, Révész László László könnyed kézzel korszerűsítette az „eseményt", és virtuális hidat húzott szellemes pastiche-ával, kifacsart, görbe allegóriát a körmönfont időben a körmönfont időről.

Hogy a Hídavatás, az egyik legérvényesebb Arany-ballada ilyen kevés illusztrációt kapott, abban minden bizonnyal szerepet játszik, hogy „A végletekig tömörített miniatűrökben elővillantott élethelyzetek, esetismertetések gyorsan pergő egymásutánjával a költő a »meggondolatlanul « elkövetett cselekmények pillanatszerűségéhez illeszkedő módon szinte alig hagy gondolkodási időt az olvasó számára. Ezzel látszólag az abban az időben az öngyilkosságok magyarázataként különösen népszerű »pillanatnyi elmezavar« tézisét erősíti, viszont az esetek versszakokat áttörő tagolásával, továbbá a szinte egymás sarkára hágó leugrálás tumultuozitásának érzékeltetésével a végzetszerűségre utal. Már Riedl Frigyes felhívta a figyelmet arra, hogy az Arany-balladák formai sajátosságai, szerkezetük szorosan kapcsolódik a mondandó »tartalmi elemeihez«, mintegy abból nő ki. Jelen esetben az archaikus-irracionális haláltánc-motívum végzetszerűségének formai eszközökkel történő érzékeltetése mellett a társadalmi típusokat, illetve szituációkat megtestesítő öngyilkosok odavetett, nyegle félmondatai szándékoznak utalni az erkölcsileg kifogásolható korábbi személyes döntések végzetes következményére, ennek egyben az áldozat által történő »elfogadási kötelezettségére«. (...) Arany János költői víziója már csak azért sem «vizionálás«, mivel való igaz, hogy kiemelt szerepet játszott az önként választott halálnemek között a vízbe fúlás. Pontosan ugyanannyian kíséreltek meg és hajtottak is végre öngyilkosságot a Dunába ugrás révén, mint tűzfegyverek által. A Margit-hídról 1877-ben hat személy vetette le magát.” (3)

S végül a Toldi. Ezernyi változata malomkőnek, petrencerúdnak, farkasnak, párviadalnak, mell kebelhez simulásának; szobrok, de meg elsősorban könyvillusztrációk kicsiben és nagyban, gyereknek és felnőttnek (még a Lőwy Árpád által kilövelt Toldi „pastiche-nak” szcénába helyezése sem maradt vizuális következmények nélkül), diafilmek és persze rajzfilm Fadrusz Jánostól Kass Jánosig, Ruzicskay Györgytől Vojnich Erzsébetig, Fáy Dezsőtől Jankovics Marcellig.

Az első szkeptikus filozófus, Pürrhon szerint minden ítélettől tartózkodni kell, azaz olyan tudati állapot elérése a végcél, amivel a többi ember véleményét lehetetlenné válik elfogadnunk vagy elvetnünk. Tanítása szerint semmi sem szép vagy rút, igazságos vagy igazságtalan: ezek az értékítéletek az emberi konvención alapulnak. A dolgok számunkra felfoghatatlanok, a róluk tett kijelentések és azok negációi egyforma értékűek, ezért a kijelentések nem közölnek a világról semmit.

(1) Arany János balladái Zichy Mihály rajzaival, Budapest, 1895–1898.
(2) Riedl előszava
(3) Horváth J. András: Költői látomás – főkapitányi láttamozás: a „Híd-avatás” alakjai. Budapest öngyilkosai 1877-ben. Budapesti Negyed 47–48. (2005/1–2005/2)