I’M NOT A NICE GIRL! 

„Jó festő és kedves lány vagy”– mondta König. „Mindkét állításod hibás, nagyon jó festő vagyok és nem egy kedves lány!” – válaszolta Lozano. A párbeszéd, ami 1965 körül zajlott le az éppen beinduló karrierű kurátor, Kasper König és az amerikai művész, Lee Lozano között, tipikus példája annak a szakmai szexizmusnak, amit a művészeti intézményes közeg sokszor szeretetteljes csipkelődéssel álcáz. A düsseldorfi K21 – Kunstsammlung NRW múzeuma most Lozano, Adrian Piper, Eleanor Antin és Mierle Laderman Ukeles munkáiból, leveleiből, feljegyzéseiből rendezett áttekintő kiállítást; azt a jelenséget mutatja be, hogy az első generációs női konceptuális művészeket milyen metódusokkal igyekeztek akarva vagy akaratlanul kizárni a művészeti élvonalból. Érdekesség, hogy a kiállítás gerincét a híres és befolyásos német gyűjtő, Konrad Fischer archívuma adja. Éppen azé a gyűjtőé, aki feleségével, Dorothee Fischerrel már a 60-as években is foglalkozott az említett művészek munkáival, többször kapcsolatba is lépett velük, azonban a műveket szinte egyáltalán nem mutatta be galériájában. A kiállítás anyagából, amellett, hogy egy elszántan és határozottan épített női kapcsolatrendszer bontakozik ki a szemünk előtt, a bemutatott személyes anyagok által az az intézményesített megkülönböztetés is pontosan nyomon követhető, amellyel az alkotók eddig lépten-nyomon szembesülni voltak kénytelenek. (Szilágyi Róza Tekla)

I’m Not a Nice Girl!, K21 – Kunstsammlung NRW, Düsseldorf, 2020. május 17-ig

AZ ÁTVÁLTOZÓMŰVÉSZ

Cindy Sherman-retrospektív nyílt Kanadában. A kiállítás átfogó válogatást nyújt összes ismert sorozatából – beleértve a legfrissebbeket és a ritkábban látottakat is. A több mint százhetven mű között az Untitled Film Stills (Cím nélküli filmkockák, 1977–80) sorozat összes darabja is szerepel – a kollekció mindössze egyszer volt látható teljes egészében: 2012-ben New Yorkban, a MoMA-ban. A hetven fotóból álló alkotás Cindy Sherman első jelentős művészeti megnyilvánulása volt, amellyel megalapozta hírnevét. Az 1970-es évek közepétől a mai napig aktívan alkotó, nemzetközileg elismert művész képein saját testét manipulálja különféle kulturális források – például filmek vagy a reklám és a divat eszköztárának – felhasználásával. Közel ötvenéves alkotómunkássága során létrehozott fiktív karaktereivel az egyén identitásával, a média hétköznapokban betöltött szerepével foglalkozik. Saját maga modelljeként számos jelmezben, különböző frizurákkal jelenítette meg az 1950-es és 60-as évek Hollywoodját, film noirok, B-kategóriás filmek, olykor pedig európai művészfilmek képi világát. Fotóin rendszerint más és más nőalakot ölt: a naivától a horrorfilmek hősnőjén át egészen a femme fatale-ig testesíti meg a női szereptoposzokat, rögtön le is leplezve a sztereotípiákat, az ideálok mesterkéltségét. Képünkön jól nevelt, középosztálybeli lányideálét. (Lépold Zsanett) 

Cindy Sherman, Vancouver Art Gallery, Vancouver, 2020. március 8-ig

DAMSELFRAU 

A digitális jelenlét, az újonnan megsokasodott influenszerek érájában, vagyis a rájuk jellemző szelfik világában a Londonban dolgozó norvég származású művész, Magnhild Kennedy Instagramján csupa-csupa önarcképet találunk. Azonban a képek legtöbbjén nem látjuk – és nagy valószínűséggel a közeljövőben sem fogjuk látni – a művész arcát. A Damselfrau néven dolgozó Kennedy ugyanis a művészet, divat, iparművészet és kosztümtervezés határán egyensúlyozó maszkokat készít – inspirációi a londoni klubkultúrától, a különböző folklórjelenségektől és hagyományoktól kezdve egészen a scifi ikonográfiájáig terjednek. Maszkjainak egyik különlegessége, hogy sosem tervezi meg őket előre, nem készít rajzos vázlatokat – a munkafolyamat kezdetén azonnal a konkrét tárgyon kezd el dolgozni, a tervezés helyett magára a készítés folyamatára összpontosít. A maszkok talált és saját maga által előállított anyagokból készülnek – így az antik selymek, bojtok és rafia mellett például a 17. századi norvég írónő, Camilla Collett által hordott finom csipke vagy éppen kétszáz éves japán gésahajkoronából származó szálak díszítik munkáit. Ha valaki az Instagramon látottakon felbuzdulva valahol élőben is szívesen megnézné Kennedy maszkjait, annak most sajnos egészen Sao Paolóig kell utaznia... (Szilágyi Róza Tekla) 

Etnos – Faces of Diversity, Farol Santander, Sao Paulo, 2020. május 1-ig

PISLOGÓ KAPUK

Minthogy az elmúlt száz évben bebizonyosodott, hogy csaknem minden létező matériából létre lehet hozni műalkotást, The Materials and Objects (Anyagok és tárgyak) címmel kiállítást rendezett a Tate Modern, hogy bemutassa a kortárs művészet anyaghasználatának sokszínűségét. Ebben külön terembe kerültek a papírkollázsok, ahol John Stezaker portrékat tájképekkel ötvöző munkáit is kiállították. Az elsőre egymástól igencsak különböző két téma úgy kapcsolódik össze, hogy Stezaker az arcvonások és az épületek kontúrjainak hasonlóságát keresi. Egyszerűen csak Maszk elnevezésű sorozatának első darabjai a 80-as években készültek fellelt képeslapokból és fényképekből, a szürrealizmus hagyományát felélesztve. A maszk művészetben betöltött szerepéről Stezaker véleménye, saját elmondása alapján, megegyezik Elias Canetti és Georges Bataille e témában alkotott esszéinek lényegével, miszerint ez az emberiséggel egyidős tárgy nem elfedi vagy korlátozza, inkább erősíti és kiterjeszti viselője személyiségét. (Szuda Barna) 

The Materials and Objects, Tate Modern, London, 2020. november 22-ig