PIERRE SOULAGES A LOUVRE-BAN 

A Louvre-ba természetesen a régi dolgokért megyünk, ennyit sorban állni csak minimum ötszáz éves vásznakért, fákért és márványokért érdemes, de Pierre Soulages talán kivétel. Már csak a kora miatt is, hiszen akár őt magát is kiállíthatnák mint múzeumi lényt: decemberben múlt százéves. Rendületlenül alkot, és az utóbbi időkben egyre inkább a nagy méretek felé fordult. A fekete és a fény festője, mondják rá, ami körülbelül igaz is, óriási, feketére kent vásznakat lehet látni, amelyek felületén megcsillan vagy épp nem csillan meg a fény, hullámot vet a festék maga, egyenesek, rovátkák törik meg a felszínt. A festő a színekkel dolgozik, vagy legalábbis ezt szoktuk hinni, meg hogy a színek összessége megtalálható a fehér fényben. Soulages a színeket meghagyja a fehér fénynek, és a színtelenséggel foglalkozik, lássuk, mire mennek egymással. Lássuk, mire megy velük a festő, akit érdemben reprodukálni sem lehet, hiszen sem az igazi fekete, sem a felület, sem a fény nem nyomtatható. 

Soulages au Louvre, Musée du Louvre, Párizs, 2020. március 9-ig

BABEL – BIBEL 

Ebből a kakasviadalból, amiről a berlini Pergamonmuseum mesél, szerencsére, kimaradtunk, de a századforduló Németországában nem volt ennél forróbb téma. Friedrich Delitzsch asszirológus, egyetemi tanár, a Királyi Múzeumok közel-keleti szekciójának igazgatója egy 1902-ben megtartott előadásán, amelyen II. Vilmos német császár is jelen volt, ismertette azt a tézisét, hogy a Bibliában, pontosabban az Ótestamentumban elmondott történetek nagy hányada babiloni forrásokra is visszavezethető. Látszólag nincs ebben semmi különös, kelet ez is, kelet az is, a kultúrák találkoznak, a gondolatok cserélődnek. De ez a 20. század, még előttünk minden szörnyűsége. És talán sok itt kezdődött, a Biblia megkérdőjelezésével, vagy leginkább azzal, hogy a választott nép kölcsönzi a saját történetét. Delitzsch nem tehetett semmiről, ő csak mondta, amit kikutatott, és ami eredetileg a császárnak is tetszett, de aztán a közfelháborodás a kapcsolatukat legalábbis jegelte. A világ meg elindult a maga útján. A német régészek Mezopotámiába mentek ásni, a német fantaszták az árja Jézusról kezdtek beszélni, az elmebetegek elborultak, a kakasviadalból megsemmisítő táborok lettek. Mégsem maradtunk ki belőle. 

Der Babel-Bibel-Streit Politik, Theologie und Wissenschaft um 1900, Pergamonmuseum, Berlin, 2020. március 28-ig

MINDENKI MÁS 

Van, akinek azt is szoknia kell, hogy ha a filmes Steve McQueen nevét hallja, akkor ne a jóképű, szőke színészre gondoljon, hanem a rendezőre, aki az Éhséget, a Szégyent, az Özvegyeket és az Oscar-díjas 12 év rabszolgaságot rendezte. Ez utóbbit is rendületlenül Steve-nek szólítják, pedig teltek-múltak az évek, és ő igazából már Sir Steven lett, éppen a filmművészet terén elért eredményei miatt. Ha viszont a díjakkal foglalkozunk, és miért is ne tennénk, Steve McQueennek Turner-díja is van, ez a legmagasabb kitüntetés, amit brit képzőművészek kaphatnak, és ezt előbb is kapta meg, mint az Oscart. Mert vannak ilyen sokoldalú emberek is, akiknek az Oscar-díj csak a mellékes, a főfoglalkozás rendületlenül a képzőművészet, fényképezés, videózás, szépség, igazság, zavarba ejtés, szembesítés. Tavaszra Steve McQueen elfoglalta a Tate múzeumokat. A Tate Britainben megy a Year 3 kiállítás, amelyben a Londonban tanuló (vagy magántanuló) harmadikosok osztályképeit állítja ki, hogy kicsit elgondolkodjunk (elgondolkodjanak a londoniak) a jelenről és jövőről. A Tate Modern McQueen fényképeiből, szobraiból, filmjeiből válogat. Látható első, Super 8-as kamerával forgatott filmje és látható a még befejezetlen, az énekes Paul Robesonról szóló alkotása. Robeson, mint tudjuk, Szegedre is eljött, hogy elénekelje az egyébként fehér szerzőtől való Zúg a folyót. McQueenért sajnos nekünk kell Londonba menni. 

Steve McQueen: Year 3, Tate Britain, London, 2020. május 3-ig Steve McQueen, Tate Modern, London, 2020. május 11-ig

BOHÉMHALÁL

Alig halt meg Leonardo, hamarosan meghalt Raffaello is, Michelangelo helyében egy kissé ideges lettem volna, hogy jön a kaszás és elviszi a nagy reneszánsz mestereket, de neki még adatott negyvennégy év. Raffaello pedig csak magára vethetett, vad és mondén életet élt, ő már akkor tudta, hogy a nagy, romantikus művészképhez hozzátartozik az italozás és a szabados életvitel. Ebből, persze, nem sok látszik a festményein, mintha hirtelen jó gyerekké vált volna, amikor ecsetet vett a kezébe. Ezért szerették, és talán ezért szeretjük ma kevésbé, mint a kollégáit. De annyira talán mégsem kevéssé, hogy kihagyjunk egy római kiállítást. Persze, Rómában akkor is van elég Raffaello-kép, ha nincs épp ötszázadik halálévforduló, táblaképek lógnak minden valamire való múzeumban, és ott vannak a freskók is, de most a Scuderiében megkönnyítik a dolgunkat. Márciusban nyílik a nagy Raffaello-emléktárlat, és nemcsak a közeli helyekről kértek képeket, de Londonból, Párizsból, Madridból. Sőt: Washingtonból, Lille-ből, Oxfordból is. 

Raffaello, Scuderie del Quirinale, Róma, 2020. június 2-ig