BRONZINO VENDÉGSÉGBEN

A Palazzo Cini Galéria májusi ünnepélyes megnyitójára illusztris vendéget várnak Firenzéből. Az Uffizi gyűjteményének híres darabja, Agnolo Bronzino Fiatal férfi képmása lanttal (1532–34) érkezik ideiglenes tartózkodásra a velencei gyűjteménybe. A Művészettörténeti Intézet megalapításának 60. évfordulóján a Giorgio Cini Alapítvány Vittorio Cini egykori palotáját nyitja meg a nagyközönség előtt. Bronzino Giovanni Battista Strozzi költő és muzsikust ábrázoló portréja sok szállal kötődik a Cini-kollekció egyik leghíresebb festményéhez, Pontormo Két barát arcképe művéhez, amely cserébe viszont Firenzébe költözött és a Palazzo Strozzi Pontormo és Rosso Fiorentino kiállításán látható júliusig. Ez a csereakció nyitotta meg a Cini és a Palazzo Strozzi Alapítvány, valamint az Uffizi Vendég a palotában közös kiállítássorozatát. A Palazzo Ciniben, a gyűjtemény alapítójának személyes ízlését tükröző bútorokkal és műtárgyakkal berendezett termekben (ahol többek közt Sandro Botticelli Páris ítélete, Piero di Cosimo Madonna két gyermekkel és angyallal lóg a falon) olyan vendégműveket fogadnak majd, melyek a kollekció egyes darabjaival párhuzamba állíthatók, azokkal beszédet folytatnak. A műalkotások látványos és közönségbarát cseréje új tudományos kutatási program keretén belül valósul meg.

Vendég a palotában, Palazzo Cini, Velence, 2014. július 20-ig

ELEFÁNT A HŰTŐRÁCSON

Rembrandt Bugatti (1884–1916) művészi karrierjét viszonylag kevesen ismerik. Nem csoda, hiszen a névhez inkább az áramvonalas versenyautókat kötjük, amelyek fivére, Ettore birodalmát jelentették anno. A hangzatos keresztnévvel megáldott fiatalabb fiú sem volt híján a művészi talentumnak, még ha meglehetősen speciális műfajt részesített is előnyben. A berlini Alte Nationalgalerie köz-, de főként magángyűjteményekből összeállított anyaga Bugatti több mint száz plasztikáját mutatja be, melyek mindegyike állatábrázolás. A csendes, zárkózott Rembrandt gyerekkorától fogva tehetségesen mintázott, de sosem részesült professzionális képzésben. Bolondult az állatokért, és a kezdeti tehéntanulmányok után előbb a párizsi, majd az antwerpeni állatkertbe tette át székhelyét, ahol közvetlen közelről figyelte az állatok mozgását, szokásait. A művészettörténet első marabu-, tapír-, hangyászsün- és jakábrázolását minden bizonnyal neki köszönhetjük. Legnépszerűbb és legkeresettebb munkái kedvenceit, a nagymacskákat ábrázolják. Erőteljes és elegáns leopárdjai és párducai láttán joggal merül fel bennünk a kérdés: vajon fivére, a fiatalon elhunyt testvér emlékére miért éppen az ágaskodó elefántot választotta a Bugatti „Royale” totemállatává, amikor lecsaphatott volna a jaguárra is.

Rembrandt Bugatti, Alte Nationalgalerie, Berlin, 2014. július 7-ig

LONDONI LABIRINTUS

A londoni Tube első pillantásra átláthatatlannak tűnő, ám rendkívül hatékonyan működő rendszere nemrég ünnepelte 150. születésnapját. A jeles évfordulónak a földalatti mind a 270 állomásán emléket állító művészeti projektet a neves brit képzőművész, Mark Wallinger jegyzi. A metróhálózat szimbólumaként választott labirintus olyan vezérfonal, melyre egész asszociációs lánc fűzhető a fizikai helyváltoztatástól a spirituális értelemben vett útkeresésig; sőt a bolyongás egyfajta térből-időből kiemelt köztes állapotot is jelölhet. Az állomásonként eltérő labirintusok formájában a metró másfél évszázada során egymásra rétegződött feliratok, piktogramok (kiváltképp a körkörös logó) keverednek az angol kertművészetben kedvelt sövénylabirintus-változatokkal. A fekete-fehér zománcozott faliképek úgy simulnak a csempézett felületekhez, mintha mindig is ott lettek volna, a várakozók pedig a vörös X-től kiindulva ujjukkal a meanderszerű mintázatot követve előbb vagy utóbb célba érnek. Hasonló játékra csábít az Art on the Underground művészetiakció-sorozathoz évente más kortárs képzőművésszel megterveztetett zsebtérkép idei címlapja. Rachel Whiteread nagy léptékű szobrászi munkáiban is gyakran törekszik a hiány megjelenítésére. Az ementálisajt-szerűen átlyuggatott címlap csak részlegesen teszi láthatóvá a hálózatot, melynek a földben tekergőző alagutak révén eleve a hiány a lényege.

WARHOL-FLOPPYK

Andy Warhol rég elveszettnek hitt digitális művei kerültek elő nemrégiben. A művek felkutatását egy képzőművész rajongó indította el, mégpedig egy YouTube-videó hatására. Ezen Warhol 1985-ben „a világ első multimédia és multitasking PC-jének számító” Commodore Amiga 1000-t promotálja. A Lincoln Centerben, több ezer néző jelenlétében készítette el a másik díszvendég, Debbie Harry portréját, melyet az Amiga „Paint” rajzprogramja lehetőségeit demonstrálva színezett és rajzolt át. Egy Amiga magazinba készített interjú alkalmával az új médiumért lelkesedő Warhol csak az egérre panaszkodott, szívesebben rajzolt volna tollat formázó segédeszközzel, sőt ő már akkoriban érintőképernyőt vizionált. A digitális portré kiprintelt formában eddig is szerepelt a Warhol Múzeum gyűjteményében, de sejtették, hogy a kilencvenes években archívumba került, végzetesen elöregedett floppykon rejtőzik még néhány kísérleti mű. A Carnegie Museum of Art a Warhol Múzeummal és a közeli Carnegie Mellon University komputerklubjával összefogva kísérelte meg kinyerni az értékes adatokat. A megtalált és kimentett 23 munka közül eddig hármat hoztak nyilvánosságra, a képen látható bizarr önarckép mellett egy Campbell’s Soup-verziót és Botticelli Vénuszának háromszemű változatát. A viszontagságos mentési kísérletről dokumentumfilmet is forgattak, melyet május 10-i premierje után előbb-utóbb valószínűleg a YouTube-on is megtekinthetnek majd a (technológiai) részletek iránt érdeklődő Warhol-rajongók. 

www.nowseethis.org/events/documentary-premiere-of-trapped-andy- warhol-s-amiga-experiments