ÖRDÖGI TEREMTMÉNYEK

 Bakkecskén lovagoló vén banyák, vörös démonok és rémálomba illő jelenetek töltik meg a British Museum borús őszi napokhoz igazított boszorkánykiállítását. A reneszánsz és a viktoriánus kor festőinek boszorkányokról alkotott elképzelése (hiszen ki dolgozott volna élő modell után) meglehetősen távol áll egymástól, de hűen mutatja, mikor mi tűnt félelmetesebb felforgató erőnek: az ördöggel cimboráló vajákosság vagy a démoni Lilith alakjában megjelenő szexuális csáberő. Évszázadok során a boszorkányüldözések fel-felcsapó hullámaiban természetfeletti képességekkel megvádolt nők ezrei estek áldozatul a babonás félelemnek. A British Museum kiállításának sötét hangulatát olyan emblematikus művek erősítik, mint Hans Baldung Grien Boszorkányszombatja, Henry Füssli híres három banyája a Macbethből vagy a Goya Capricciók nyomasztó lidércei. Bár a tárgyalt korszakhoz nem tartozik szorosan, érthető okokból nem tudtak lemondani a múzeum egyik leghíresebb antik kincse, a Szirén-váza szerepeltetéséről sem, ahol az árbochoz kötözött, vergődő Odüsszeuszt épp bájos, madárszerű szirének kergetik őrületbe.

Boszorkányok és bűnös testek, British Museum, London, 2015. január 11-ig.

MOST MEG A CSIGAPOHÁR

A Seuso-kincsek után ragyogó ötvösművek újabb kollekciója került vissza Magyarországra. Minden bizonnyal Herzog Mór Lipót (a magyar állammal egyébként perben álló) unokájának anyai örökségét képezte az a Nemzeti Múzeum kiállításán szereplő, 32 darabos tárgyegyüttes, amelyben asztali edények, övcsatok, drágakövekkel díszített ékszerek találhatók, és amely közép-európai, kora újkori ötvösművek csoportjaként bukkant fel 2011 májusában a Christie’s New York-i árverésén. A Herzog-gyűjteményt többnyire fantasztikus El Greco-, Renoir-, Cézanne- és Gauguin-festményeivel azonosítjuk, holott a késő középkori-reneszánsz textíliák, illetve szobrok gyűjteménye mellett a két világháború közötti időszakban Andrássy Géza mellett Herzog Mór hozta létre a hazai történeti ötvöstárgyak legjelentősebb magánkollekcióját is. A többségében dél-erdélyi szász városok, Brassó és Nagyszeben mestereinek keze alól kikerült és jegyeit viselő ötvösremekek szakmai körökben régóta ismertek voltak, minthogy szerepeltek az Iparművészeti Múzeum több jelentős kiállításán a két világháború között, de a kutatók és gyűjtők már szinte lemondtak róluk, valószínűnek tartva, hogy megsemmisültek vagy eltűntek a vészkorszakban. A már említett 2011-es aukción mintegy 624000 dolláros leütési összeget elért és a magyar állam által megvásárolt, ám valószínűleg a különböző jogi procedúrák miatt csak nemrégiben a Nemzeti Múzeum leltárába iktatott tárgyegyüttes csaknem a harmada annak az ötvöstárgy-gyűjteménynek, amelyet Herzog Mór halálakor leltárba vettek.

Erdélyi ötvösművek az egykori Herzog-gyűjteményből, Magyar Nemzeti Múzeum, 2015. január 25-ig.

WAR WORK

Michael Nyman nevét leginkább a Greenaway-filmekből (A rajzoló szerződése, a Szakács, a tolvaj... és a Prospero könyvei), a képi világgal vetekedő fantasztikus filmzenéiről ismerik idehaza, a Müpában azonban különleges multimediális I. világháborús „emlékművével”, a War Workkel debütál november végén. Nyman a brit, francia és német csataterek és a hátország mindennapjainak banális és tragikus eseményeit rögzítő archív felvételeket a háborúban elesett költők verseivel és kivételes zenei aláfestéssel komponálja komplex vizuális és zenei élménnyé. A fél világot lángba borító „őskatasztrófát” a brit David Bromberg és a német expresszionista költők, Alfred Lichtenstein, Ernst Stadler és August Stramm mellett többek közt a magyar Gyóni Géza Csak egy éjszakára... című verse idézi meg. Ezekben a panasz és gyász mellett megjelenik az a groteszk lelkesültség, abszurd hang, ami már maga a dadaizmus. Hiszen a dadához a szókincset éppen a csataterek adták.

Michael Nyman: War Work – Az I. világháború kitörésének századik évfordulójára, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2014. november 28. 19.30

KÉK, KÉK, KÉK, KÉK, KÉK

Derek Jarman 1993-ban készítette Blue című utolsó filmjét, és nem sokkal a bemutató után halt meg egy AIDS-hez köthető betegségben. Jarman a testében zajló fizikai elváltozások miatt (gyógyszeres kezelése mellékhatásai következtében) élete utolsó szakaszában képtelenné vált a kék szín érzékelésére. A Blue egyfajta kompenzáció, címéhez híven kék, az elejétől a végéig, 79 percen át. A 79 perc persze nem zajlik eseménytelenül – Jarman és barátai mesélik el a művész életét, hangjátékszerűen, zenei betétekkel. Látni viszont csak azt látjuk, amit ő akkor már nem láthatott. Egyetlen színre építeni egy mű koncepcióját meglehetősen rizikós vállalkozás, és ez egy kiállítás esetében sincs másképp. A bécsi Kunsthalléban a Blue Times mégis erre tett kísérletet, és Derek Jarman filmjével együtt éppen azokat a műveket gyűjtötte össze, amelyek valamilyen formában szintén a kék színt tematizálják. A szín kultúrtörténeti sikersztorija az aranyárú lapis lazulitól a Levi’s gatyán át egészen a Der Blaue Reiterig a kiállítás Kék Szalonjában pásztázható végig. A Kunsthalle többi terében a földre tapasztott műtárgycetliken pedig olyan képzőművészek nevei kéklenek, mint Billy Apple, Liam Gillick, Yves Klein, Walid Raad, Hito Steyerl vagy a Société Réaliste. (Mucsi Emese) 

Blue Times, Kunsthalle Wien, Bécs, 2015. január 11-ig.