Matisse és az eszkimók

Az idős és beteg Matisse – gyakorlatilag ágyhoz kötve – kezdetben pusztán kényszerűségből cserélte fel palettáját és ecsetjét papírra és ollóra. Az eleinte pótcselekvésnek tekintett papírkivágások azonban új fejezetet nyitottak a festő életművében, sőt az elmúlt években Európa-szerte turnézó Henri Matisse: The Cut-outs kiállítás sikeréből arra következtethetünk, hogy mára ezek lettek legnépszerűbb művei. Az élénk, vibráló színek és formák többnyire a délszaki tájat, Matisse vence-i villájának mediterrán környezetét juttatják eszünkbe, a kompozíciók dús növényzetet, tengermélyi élőlényeket mutatnak. Annál meglepőbb, amikor a színes levelek tengeréből egy halottsápadt arc vagy inkább maszk pillant ránk. A titokzatos motívum eredetét kutatja a dán Ordrupgaard Museum kiállítása, ahol a maszkos papírkompozíciók mellé Matisse ritkán látható fekete-fehér „eszkimó” portréit állították. Kiderült ugyanis, hogy a kései maszkos művek esetében nem a kubisták kedvenc afrikai maszkjai, hanem bizantinológus-író veje, Georges Duthuit inuit maszkokból álló gyűjteménye, valamint a dán sarkkutató, Knut Rasmussen könyvében megjelent fotók inspirálták Matisse-t. 

Matisse és az eszkimók. Egy átugrott fejezet a művészetben. Ordrupgaard Museum, 2015. november 29-ig

Az éjszaka lányai / FEMME DU NUIT

A 19. század második felére a metropolisszá növekedett francia fővárosban már régen nemcsak a nyilvántartott és szigorúan ellenőrzött bordélyokban lehetett pénzért szerelmet vagy inkább testet vásárolni, hanem a pénztárca vastagságától függően szinte mindenhol, az orfeumtól az utcasarokig. A festők könnyebben vetkőző, olcsóbb modellt keresve sem találtak volna, így új témákat felkutató és az életet a maga hétköznapiságában megörökítő festményeiken egyre gyakrabban jelentek meg utcalányok és mondén bárhölgyek. Toulouse-Lautrecről tudjuk, hogy ő egyenesen beköltözött a Rue des Moulins egyik bordélyházába, így nem meglepő, hogy „családtagként” magától értetődő természetességgel ábrázolt olyan zavarba ejtő, intim pillanatokat, mint amikor a lányok felhajtott szoknyával várakoztak a bárcájukhoz kötelező orvosi vizsgálatra. Ugyanakkor Manet szobortestű Olympiájának fölényes magabiztossága és Degas abszintivójának kiüresedett tekintete és végtelenül fáradt teste között ég és föld a különbség – a művészek szabadon közlekedtek a két véglet között. Szépség és csúfság, csillogás és nyomorúság – az élet teljes palettáját kínálja a Belle Époque párizsi prostituáltjainak világa, melynek átfogó feldolgozásához a Musée d’Orsay őszi kiállítása korabeli műalkotásokat, fényképeket vesz alapul. Ragyogás és nyomorúság. 

A prostitúció képei 1850–1910, Musée d’Orsay, 2016. január 17-ig.

Mexikói barkochba

Kerek két hónapig éjt nappallá téve dolgoztak rajta egy alföldi fémmegmunkáló műhelyben, aztán több mint 10 000 kilométert hajózott a maga 50 tonna súlyával nyolcvan napon át, majd hét tucat munkás tüsténkedett, hogy sokat edzett teste végre megpihenhessen. Mi az? A megfejtés Bernar Venet legújabb, 88,5 x 8 méteres acélszobra. A gigantikus alkotás egy mexikói médiamágnás megrendelésére készült, értéke 450 millió forintra tehető, és egy múzeumi gyűjteményeket megszégyenítő, több száz hektáros birtokra került, többek között Richard Serra íves acéllemezei, Lee Jaehyo geometrikus fakompozíciói és Barry Flanagan bohókás óriásnyula társaságába. A „vonalszobor” június elején érkezett az amerikai kontinensre, ahol a Szalai Művek delegációja is csatlakozott a művészhez, hogy szakértelmükkel segítsék a 24 méteres szobor felállítását, melyet egy mesterségesen kialakított tómederben helyeztek el. /Lukács Viola/

Luciano Benetton szerint a világ

Százhúsz négyzetcentiméter – mindössze ennyi jut annak a művésznek, aki elfogadja az Imago Mundi projekt játékszabályait. Felkerülni az uniformizált képecskékből álló, Luciano Benetton-féle világtérképre minden hátulütője mellett fontos dolog, mert a kezdeményezés a művészi kifejezés egyetemességét, a határok figyelmen kívül hagyását és az emberek közti egyenlőséget hirdeti – ahogy ezt már Benettonéktól megszokhattuk. Az Imago Mundi kollekciója jelenleg 12 415 műtárgyból áll. A magas darabszám változó színvonalat sejtet, és bár a gyűjteményezési munkát az adott területen működő kortárs galériák segítik, a beérkezett anyag valóban nagyon vegyes. A kiállítás darabjai közt sétálva vagy a gyűjtemény összes elemét felvonultató www.imagomundiart. com weboldal tartalmát böngészve könynyedén egymás mellé kerülhet – az egyenlőség nevében – Nádler István festménye és a Talking Heads-es David Byrne vászna, vagy épp a filmrendező, Steven Soderbergh képe és a nigériai Omoighe Pitilayo munkája. De talán éppen ez a lényeg, a sokféleség, mert így teljes a kép. A folyamatosan bővülő gyűjtemény utazókiállításként járja a világot, jelenleg 6671 válogatott darabja Velencében állomásozik az idén először bemutatott magyar anyag (Overture Hungary – Nyitás Magyarország felé) 144 kis táblaképével együtt. Az egyformán apró képekhez Tobias Scarpa a beton bűvöletében alkotó velencei építész, Carlo Scarpa fia tervezett sajátos bemutatórekeszeket. /M. E./

Imago Mundi: Az új művészet térképe, Fondazione Giorgio Cini, 2015. november 1-ig.