Hogyan él tovább a többszörözés századfordulón kitalált fotótechnikája egy 1949-es barátságrajzon? Avagy vajon volt-e egy kis nárcisztikus beütése a fantasztikusan kinéző és egészen kivételes életutat bejárt Baktay Ervinnek?

1893-tól egyes amerikai, majd nyugat-európai fotóműtermekben készítettek olyan különleges fényképeket is, melyek abszurd módon „sokszorozták” meg a felvétel alanyát.1 A jelenséget így hirdették a korabeli újságokban: „A Photo-Multigraph négy vagy öt fényképet biztosít egyben: elölnézeteket és oldalnézeteket.” Vagyis ezek az eredetileg feltehetően viccesnek szánt fényképek egy optikai illúziót mutatnak be, ahol a lefényképezett személy különböző nézetei mintegy önmagukat veszik körbe. Az ilyenfajta képeket egy akkor jól ismert trükk felhasználásával készítették. Ha az ábrázolni kívánt személy előtt két tükröt a megfelelő szögben összeillesztettek, akkor egy olyan megsokszorozódott nézet jött létre, ahol a tükörkép tükröződése is láthatóvá vált, s így a képmás megötszöröződött. Ennek következtében az általában hátulról lefényképezett személy elöl- és oldalnézeti képei együtt azt sugallták, mintha egy, a képen láthatatlan középső modell visszatükröződései lennének.2 Az 1910-es évek második felében jó néhány művész is élt ezzel a képalkotási lehetőséggel. Bár közülük a leghíresebbek Marcel Duchamp és Francis Picabia portréi, amelyek a New York-i Brodway Photo Shopban készültek 1917-ben, ez időszakban az akkori művészvilág számos tagja (Enrico Caruso, Hannah Höch, Stanisław Ignacy Witkiewicz és mások) is készíttetett magáról ilyen fényképeket. Csak találgatni lehet, hogy miért éppen ekkor vált számukra ennyire fontossá az önkép megsokszorozásának játékos lehetősége. Feltehetően a képépítés logikáját a látószögek egybekomponálásával megbontó kubizmus vagy a mozgás egymást követő fázisait kimerevítő futurizmus (a fényképezést illetően elég csak Alvin Langdon Coburn vortográfiáira vagy Anton Giulio Bragaglia fotódinamizmusára utalni) közrejátszhatott ebben a hatásban. A jelenséget a személyes identitás bizonytalanná válása felől is nézhetjük, vagy filozofikusabb megfogalmazással: a tükröződéseivel egyenértékűvé váló modell számára megszűnik a saját maga és a leképezései közötti különbség, mivel itt „nincs eredeti és másolat, nincs valódi és nincs tükörkép”.3

Hogy a képalkotás alanya és tükörképei között nemcsak az azonosság, hanem a különbség is számottevő lehet, arra jó példa a Baktay Ervinről némileg a fentiek szellemében, bár jóval később, 1949-ben készült művészi karikatúra. A rajz alkotója, Hallgató (Huzella) Pál festőművész (1886–1967) az ekkor már a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban dolgozó Baktay legszűkebb baráti köréhez tartozott. Még 1908-ban, egy „wagneri duó” éneklése közepette ismerkedtek meg a dunaharaszti strandon, és onnantól Hallgató (társasági nevén Boggs, kedvenc könyvük, a Huckleberry Finn egyik mellékszereplője után) végigkövette – egy idő után remek karikatúrasorozatokban is – Baktay legkülönbözőbb életszakaszait. Ez éppenséggel nem volt kis feladat, hiszen Baktay rendkívül sokoldalú személyiség volt. Eredetileg festőművésznek indult, majd az 1. világháború után az indiai tanulmányoknak szentelte magát, miközben olthatatlanul érdeklődött az észak-amerikai indián kultúra iránt, de beírta nevét a földrajztudományokba és az asztrológiába is, míg végül a Hopp Múzeumban teljesítette ki munkásságát. Bár ezt a nem szokványos kitérőkkel teli életrajzot jól tükrözi a Kaleidoszkóp című, 1947-ben készült karikatúrasorozat,4 Hallgató arra gondolhatott, hogy egy ilyen sokrétű – és öntörvényű – személyiség bemutatása az életút kulcspontjait határozottabban megragadó ábrázolás révén még inkább lehetséges. Nyilván nem véletlen, hogy a hősének életét összegző, s azt egyúttal parodizáló képhez az általa képeslapokról is bizonyára jól ismerhetett „ötnézetű arckép” (five-way portrait) néven elterjedt fénykép látásmódját vette alapul. Ha a „megsokszorozódás” révén létrejött nézeteket bemutató portrék úgy jelennek meg, mint egy „láthatatlan” középső alak visszatükröződései, akkor Hallgató rajzán olyan ötös ábrázolás látható, amely egy nagyon is hangsúlyos központi figurával rendelkezik. Ennek következtében többirányú nézetrendszer jön létre, ahol a hasonmások nemcsak a főalak megfelelőjének, „másolatának” tekinthetők, hanem a különböző személyiségjegyek „torzításában” megjelenő leképezéseknek. Mintha egy modern Narcissust körülvevő tükörképeket látnánk (Baktay könyvtárában megtalálható volt Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című műve), csak épp az egyes életszakaszoknak megfelelően; mintegy az örök ifjúság kivetüléseit, a folyamatos öregedés irányába.

A kompozíció közepén kolosszusként kimagasló Baktay bokszolótartásban álló atlétaként tapos egy glóbuszon, miközben szemérmét egy gázálarctokkal takarja el. A glóbusz talán utalás első indiai utazására (1926–1929) és tudományos tevékenységére (Baktay ugyanis a földrajzi tudományokból doktorált 1933-ban), az ifjú atléta alakja pedig arra vonatkozhat, hogy az 1. világháború után görög–római inspirációjú „symposionokat” rendezett bohém barátaival.5 Az ehhez képest stílustörésnek ható gázálarctok feltehetően az őt körülvevő hasonmások füstölőiből származó illat mentesítésére szolgáló maszkot tartalmazza. Az atlétát övező, s annak hódoló négy alakmás mindegyike ugyanis valamelyik Baktay életében betöltött fontos szerepnek megfelelő öltözetben, de azonos „attribútumokkal”, azaz egy-egy füstölővel és legyezővel rendelkezik. Ám míg az öntömjénezéshez használatos füstölő mindegyik alteregónál azonos, addig a legyező mindig a megfelelő szerepkörhöz igazodik. (Talán érdemes megjegyezni, hogy míg Nyugaton a legyező elsősorban a női viselet – és etikett – része volt, addig Keleten a praktikus okokon kívül a társadalmi státusz kifejezésére is szolgált.)

A központi alak bal oldalán álló Baktay mint Erwin Hooligan Bucktey sheriff vagy röviden a Sheriff mutatkozik meg. A „wadnewgati murik” 1924-ben alapított képzeletbeli városának, „Loaferstown”- nak (ahonnan „minden nagy és dicső dolog származott”6) alapítója teljes vadnyugati felszerelésben látható (Stetson-kalap, kockás ing, mellény, seriffcsillag, csizma), a jobb kezében levő legyezőt (talán a legyező alakban összehajtogatott West című újság) viszont diszkréten eltakarja következő alakmásának, Bhaktabhiksunak legyezője. A szemben álló képmás ugyanis Baktayt egy hindu vallási irányzatot, a bhaktit követő hívőként jeleníti meg. Ezt a nevéhez hasonló hangzású, ironikus pszeudonimát Baktay indiai utazása alkalmával vette fel, melynek állomásait Hallgató egy hosszú karikatúrasorozatban örökítette meg.7 Ha nem is szegénységi fogadalmat tevő szerzetesként, bhiksuként, mégis jellegzetes indiai öltözékben ábrázolta „legrégebbi barátját”; hosszú kabáttal (sérvání), szűk nadrággal (csúridár), fején turbán (pagrí) – Baktay kedvtelve fotóztatta magát indiai öltözetben, turbánnal, amikor 1926-ban Simlában meglátogatta nővérét és sógorát –, jobb kezében pedig jellegzetes, pálmalevélből készült indiai legyező. A kolosszus háta mögött álló képmás Baktayt mint Heverő Bölény (Lazy Buffalo) Nagyfőnököt vagy röviden „a” Főnököt ábrázolja. Mint az 1931-ben megalapított dunai algonkin indiántörzs főnöke, hatalmas tollkoronával, szarvasbőr ingben, kezében a gyógyításhoz, imatánchoz való színes indián toll-legyezővel jelenik meg. Végül a szobor jobb oldalán álló hasonmás Baktayt mint Dr. Aktay B. Ervint, a tudós „muzeológ”-ot ábrázolja, aki 1946-ban lépett a Hopp Ferenc Múzeum állományába, s ott meghatározó módon tevékenykedett, egészen 1959-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig. Az elegánsan öltözött, immár teljesen ősz Baktay az Európában is általánosan használt küllős legyezővel hajtja a füstöt a középpont felé. Bár erősen ironikus módon, Hallgató rajza a halhatatlan, örökkévaló ifjúság körül tükröződve mutatja be az emberi életkor szakaszait és szerepeinek változását az idő körforgásában. Ilyenformán egyszerre utal az átalakulásra és az ismétlődésre, egyáltalán nem illusztrálva Baktaynak a hindu világszemléletet taglaló, általa minden bizonnyal jól ismert könyvéből azt a tételt, mely szerint a különböző létfokozatokon átment élőlény az ismétlődő újjászületések során magasabb létformába is emelkedhet.8 Ami az újjászületést illeti, van a képnek egy eddig nem említett vonatkozása. Alul, a földön „A főnök” feliratú, majmot ábrázoló, széttépett rajz nyilván arra utal, hogy mind a Föld sárgolyóját legyűrő központi alak, mind pedig a körülötte hozsannázó alakmások egyáltalán nem az állati létből nyerték eredetüket. (Ezek szerint a nagy átalakulásban az alacsonyabb létformák nincsenek jelen...) A majom ábrázolása viszont Hallgató egy évvel későbbi rajzát is megelőlegezi, melyben a buddhista Életkerék formájában még egyszer összefoglalta Baktay életének különböző szerepköreit,9 s ahol az Életkereket a Halál Ura helyett egy pávián tartja. Végső soron ezek a variációk mind ugyanarra a rituálisan ismétlődő változatlanságra utalnak, amely egész barátságukat áthatotta: a Főnök mindenekfelett álló szellemének kaján dicsőítésére. Ha pedig mindezt a Baktay-féle dunai indián törzs történetét összefoglaló, örökbecsű lexikális mű vonatkozó címszava felől próbáljuk megközelíteni: „FŐNÖK (így is: A FŐNÖK), isteni hiposztázis, ősok, önvaló, super abszolútum. Maga az altestet öltött lét (ezt a címszót állva kell olvasni). Ő a vég nélküli kezdet, az alfa nélküli omega. A törzsnek és a mindenségnek teremtője, a nagy Királyi Olyan Nincs. Tábori megjelenési formája az ősnemző Hiperabszolútumnak, a Sheriffnek; mint ilyen, Heverő Bölény néven ismeretes.”10

^{| 1 Lásd Heinz Werner Lawo széles körű gyűjtését: http://uneinsamkeiten.blogspot... | 2 A „Photo-Multigraph” korabeli fényképészeti technikájáról lásd: James W. McManus: Mirrors, TRANS/formation and Slippage in the Five-Way Portrait of Marcel Duchamp. In: The Space Between: Literature and Culture, 1914–1945, 2008, Vol. IV, no. 1, 127. o. | 3 Szoboszlai János: Én-játékok I. In: Törökfürdő, 1996/1., 21. o. | 4 A sorozat néhány darabját közli Tóth Károly: Bhakthabikshu „legrégebbi igaz barátjai”. Baktay Ervin két festőtársa: Huzella (Hallgató) Pál és Haranglábi Nemes József. In: Az indológus indián. Baktay Ervin emlékezete. Szerk. Kelényi Béla. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2014, 51. o. | 5 Lőrinc László: Symposionok, orgiák, murik. Kosztümös összejövetelek a húszas évek első felében. In: Az indológus indián. Baktay Ervin emlékezete. Szerk. Kelényi Béla. Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2014, 55–66. o. | 6 Loaferstowni Nagy Lexikon. Szerk. Prof. Ousseaux Fateurje. Kézirat, Loaferstown, A.U.C. XXVI. (1950), 12. o. | 7 Erről lásd: Kelényi Béla: Bhaktabhiksu megjelenik. Baktay Ervin Keleti levelei Huzella Pál visszaemlékezéseivel és karikatúráival. In: Baktay Ervin: Keleti levelek (2. kötet). Szerk. Frazer-Imregh Monika – Kelényi Béla – Válóczi Róbert. Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2017, 180–187. o. | 8 Baktay Ervin: Szanátana Dharma. Az örök törvény. Révai Irodalmi Intézet, Budapest, é. n. [1936], 23. o. | 9 Kelényi Béla: Javított buddhista Életkerék. Baktay Ervin a Körforgásban. In: Kéklő hegyek alatt lótuszok tava. Tanulmányok Bethlenfalvy Géza tiszteletére. Szerk. Kakas Beáta, Szilágyi Zsolt. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2015, 377–388. o. | 10 White Owl, Eaglefeather: A dr. Baktay Ervin, Heverő Bölény nagyfőnök által alapított magyarországi algonquin indián Törzs történelme. Loaferstown, 1949/1992, 14. o.}

Az asszimilációben teljes szívvel hívő erdőbaktai Gottesmann család legkisebb gyermeke, Baktay Ervin (1890–1963) eredetileg festőművésznek készült. Hollósy Simonnál tanult, együtt Huzella Pállal, akinek karikatúráin más tanítványok mellett Baktay is visszatérő szereplő lett. Ám művészeti tanulmányaitól már meglévő, hindu és buddhista világszemlélet iránti fogékonysága az orientalizmus felé terelte. „Baktay nem Münchenben ismerkedett meg a teozófiával és a keleti tanokkal, India iránti érdeklődése korábbról való. A teozófiával gyerekkorában találkozott először, Dunaharasztiban, ahol egy ott élő teozófus adta a kezébe Blavatsky és Annie Besant könyveit. A fordulat, amikortól India és a keleti tanok iránt elköteleződött, tizenhat éves korára tehető, ekkortól olvasta a teozófia és az indiai irodalom magyarra már lefordított írásait, és komoly lendületet adott a későbbi kutatásaihoz, hogy nővére 1912-ben férjhez ment egy szikh főnemeshez, Umrao Singh Sher-Gilhez. (A család 1920-ig Budapesten és Dunaharasztiban lakott, itt született 1913-ban Amrita, a modern indiai művészet egyik legfontosabb alakja.) Fotók bizonyítják, hogy Baktay az 1910-es években már jógázott, ebben feltehetően sógorának is fontos szerep jutott, aki Budapesten elsőként tanított jógát.” (Lásd: Gréczi Emőke: Van-e csakra Máramaroson? In: Artmagazin 2015/8., 36–40. o.) Ő egyéb ismeretek mellett szanszkrit nyelvre tanította és filozófiai alapművekkel is ellátta. Első indiai útján, 1926 és 1929 között szinte az összes régióba ellátogatott az indiai vallások, bölcseletek, művészetek mindegyikét és a népéletet egyaránt kutatva. 1928-ban felkereste Kőrösi Csoma Sándor egykori tartózkodási helyeit és emlékeit. Visszatérve itthon népszerűsítette Rabindranáth Tagore költészetét és a bengáli irodalmat, míg Mahátma Gandhi tanait egyszerre kritizálta és idealizálta. 1929-ben csatlakozott a Magyar Földrajzi Társasághoz és a társaság által indított folyóirat, a Földgömb egyik szerkesztője lett. Munkásságának kevéssé ismert részlete, hogy a perzsa irodalom megismertetéséért is komoly erőfeszítéseket tett, valamint hogy lefordította a Kámaszútrát, de az első magyar asztrológiai tankönyv is az ő nevéhez köthető. Ő kezdeményezte azt is, hogy mutassák be Kálidásza „indiai mesedrámáját”, a Sakuntalát a Nemzeti Színházban. Az előadás nem talált értő közönségre, de a Baktay által készített díszlet- és jelmeztervek szerencsére megmaradtak hagyatékában. Vonzódása a színházhoz, a színjátékokhoz még gyerekkorára vezethető vissza, de a Hollósy-körhöz tartozó fiatal művészek kosztümös összejöveteleit is ő szervezte, majd később Budapesten is rendezett ilyeneket a köré szerveződő társaságnak. Baktay önéletrajzában ezeket symposionoknak vagy orgiáknak nevezi, a kifejezéseken ókori jelentésüket értve, vagyis az „istenek titkos éjszakájaként” utalva rájuk. A görög–római estek résztvevői az antik kultúra irodalmából összeállított szavalatokkal és korhű ruházatban bemutatott élőképekkel szórakoztatták egymást. Néhány év elteltével, 1925-ben a megjelenő vadnyugati filmek hatására Baktay „megalapította” Loaferstownt, a vadnyugati várost, melynek ő lett a „sheriffje”. A szerepjáték az évente vagy évente többször megrendezésre kerülő Wild West Zree Meetingekben csúcsosodott ki, melyekből később egyenesen következett a nyári indiántáborok gondolata. Ezeken a megjelenés előfeltétele volt a hiteles ruházat, így tolldíszek, íjak és nyilak garmada állt a Kismarosi-szigeten alkalmanként megjelenő „törzs” rendelkezésére. Az évtizedeken át tartó párbajokat és erőpróbákat a fennmaradt fényképekről és Perjéssy László rajzaiból ismerjük. Baktay a háború után, 1946-ban a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban helyezkedett el, hogy újrarendezze és korszerűsítse az indiai gyűjteményt; ennek érdekében 1956 és 1957 között az indiai kormány meghívására újabb tanulmányutat tett a szubkontinensen. (sz. b.)