Színpompás kimonókba öltözött, különböző korokból és eltérő társadalmi körökből való szépségeket láthatunk a japán fametszeteken. Lehetnek híres középkori költőnők, vagy a 11. század eleji Murasaki Shikibu udvarhölgy által írt gyönyörű irodalmi remekmű, a Gendzsi regénye palotai alakjai; 17—18. századi polgári háziasszonyok napi munkájuk közben; zenélő vagy verseket olvasó gésák. Sok metszeten azonban híres kurtizánok vagy erotikus jelenetek láthatók. A nyugatiak azonban sokszor félreértették az ábrázoltak kilétét.

További tévedésekre adhatnak okot a metszeteken színésznőnek látszó alakok. Az Edo-kori, 1603—1867 között uralkodó katonai, sóguni Tokugawa- kormányzat ugyanis 1629-től megtiltotta a nők szereplését a kedvelt kabuki színházakban. A számos színházi metszeten ábrázolt, gyönyörű kimonókba öltözött nők ezért valójában mind női szerepekre specializálódott férfiszínészek voltak. Ez a mai napig is így van. A metszeteken ábrázolt sokféle nőalak kilétét több részlet alapján határozhatjuk meg, még akkor is, ha a szövegrészben erre nincs utalás.

A klasszikus Gendzsi regénye fejezeteihez már a következő évszázadokban is készültek miniatúrákra emlékeztető stílusú festett illusztrációk. Ezek nyomán a 17—18. században fekete fametszetes köteteket, majd önálló lapos színes fametszeteket adtak ki e témakörből amelyeken az udvarhölgyek, – akárcsak a korábbi híres költőnők is -  középkori viseletekben láthatók.

A színes fametszeteken a polgári háziasszonyok többnyire a nők napi életét bemutató sorozatokban szerepelnek. Kimonójuk öve a legszebb szövésű és mintájú obi, amelynek párnaszerű masnija hátul, a derék mögött van megkötve. A kurtizánoknál ez éppen fordítva, elöl látható. Magas hajviseletüket lakkozott fésűk és hajtűk díszítik. A nyíltan erotikus, páros képek gyűjtőneve „tavaszi kép”, shunga. Megélhetés céljából sok festő-grafikus rajzolt ilyen képeket a kiadók rendelésére.
A gésák eredetileg tanult, klasszikus irodalmat, verseket, zenét jól ismerő hivatásos szórakoztató férfiak és nők voltak, akik megbecsült, tisztes foglalkozásukból éltek. A jó családokból származó gésa nők tehát nem kurtizánok voltak.

Kínában már igen korán, a Tang-korban (618—906) kidolgozták a vésett fadúcos nyomtatást. Ezután számos fekete-fehér nyomtatású könyvet, katalógust, majd papírpénzt is kiadtak. A sokszínű művészi fametszetes nyomtatás technikáját a 17. századra dolgozták ki. Ennek legszebb példái a „Tíz Bambusz Csarnok” és a „Mustármagkert” című albumképsorozatok, amelyeket e században több kiváló tusfestő reprodukált műveiből állítottak össze amatőr festők számára. Erotikus képeket is készítettek Kínában, ezek azonban inkább tanítói jellegűek voltak a maguk korában.

Japánban — ahol korábban szintén készültek már szöveges fekete nyomatok — az említett színes kínai mintagyűjtemények már a 17. században ismertek lettek. A fejlődés náluk azonban más irányba, az önálló színes ukiyo-e nyomatok kiadása felé haladt. Két zseniális grafikus, Hishikawa Moronobu és Nishikawa Sukenobu a 17—18. század fordulója körül számos fekete nyomtatású kötetben, sok száz képpel dolgozta fel a korabeli nők mindennapi tevékenységét és szórakozásait. Kiemelt témakör lett ebben a szép női, ún. bijin képek kiadása. A híres kurtizánok képeit a Kaigetsudo festőiskola tagjai már önálló lapokon formálták ideállá. Ettől kezdve majd minden jelentős grafikus dolgozott e témakörben.

Nyugati gyűjtők körében talán Harunobu és Utamaro ilyen metszetei a legkeresettebbek. A sokszínű fametszetek kiadása Suzuki Harunobu lapjaival indult meg 1765-ben. Képeit a bájos arctípusú teaházi leánykák kecses alakjáról és megkapó hangulatú szerelmespárokról lehet felismerni, még ha nincsenek is rajtuk jelzések. Sok képe ismert azonban kurtizánokról. Torii Kiyonaga (1752—1815) színes metszeteivel már egy új, nyúlánkabb alkatú női ideált hozott divatba képeivel.

KITAGAWA UTAMARO (1753-1806): Kurtizán kísérőivel 

A városi nép életét, szórakozásait, kirándulásait ábrázoló — ukiyo-e néven ismert — zsánerképek népszerűek lettek a 17—18. században. Fő témakörük a kabuki színház kedvelt jelenetei és a szép nők képei voltak.

Az ukiyo-e metszetek tervező grafikusai többnyire kiváló festők is voltak. Harunobu után Kitagawa Utamaro (1753—1806) lett a színes fametszetek ünnepelt művésze. Elragadó metszetein egy-egy újabb szépségideál mellett jelentős festői és technikai újdonságokat figyelhetünk meg: például a nők kiemelt mellképben, nagy fejjel való ábrázolását. Színpompás kimonói mintáit oly gondosan adta vissza, hogy jól tanulmányozhatók rajtuk a szövési, hímzési és festési technikák. Ez nem volt véletlen, mert textileket is tervezett. Gyönyörű alakjait és üde színeit még jobban kiemeli az ezüstös csillámporos háttér. Ilyenek például a „Női fiziognómia tíz típusa” című sorozatának lapjai is. Számos képe ismert a női házimunkákról, selyemszövésről és az awabi halásznők életéről. A Gendzsi regénye klasszikus nőalakjairól parodizáló sorozatot tervezett gésák és kurtizánok alakjaival.

Utamaro képei mai is rendkívül keresettek. A nagy siker miatt azonban többször is kiadták ezeket halála után, de kevésbé igényes grafikai megoldásokkal. Az eredetiség eldöntéséhez a kiadói műhelyek jelzéseit, a sűrűn változó cenzori pecséteket, további datálásokat is figyelembe kell venni a metszeteknél. Az évmegjelölések többnyire a távol-keleti zodiákus jegyeivel vannak kombinálva.

TOYOKUNI ISKOLA: Ono Komachi, 9. századi költőnő 1859

A szép női képek mesterei között kiemelhetjük még Eishi és Choki nevét, valamint a Toyokuni iskola korai művészeinek a képeit. Az 1840—60 körüli színészképeken is sok szép nőalak szerepel, de már sematikus, dekadens megjelenítésben. Ezután már hanyatlásnak indult az ukiyo-e irányzat.

A nyíltan erotikus, páros képekről annyit érdemes említeni, hogy a legtöbb fametszettervező festő-grafikus rajzolt ilyeneket. Ezek nagy része azonban művészeti szempontból csekélyebb értékű. A „tavaszi képek” (shunga) közös jellegzetessége, hogy általában túlzott arányok és bonyolult pozitúrák szerepelnek rajtuk, amit a kiadó és a közönség is igényelt. Ilyen témájú képek naptárszerű kiadásokban is megjelentek. Az erotikus metszetek közül kiemelkednek Utamaro „Párnakönyv”-ének a lapjai kevésbé vaskos, de művészibb megoldásokkal, finomabb hangulatukkal és gyönyörű színes nyomtatással.
Meg kell még említeni a zseniális festő- és rajzolóművész Katsushika Hokusai (1760—1848) erotikus képeit is, amelyek önálló jellegük mellett rendkívül bravúros grafikai megoldásokkal jellemezhetők .

A maguk idejében Japánban olcsón kapható metszeteket az Edo-korban Nagaszakiban működő kisszámú holland kereskedő és néhány kínai is megismerhette. A többi nyugatiak viszont csak a japán kikötők megnyitása után, a Meiji-korban (1868—1912) léphettek Japán földjére; a kereskedők, majd gyűjtők ekkor figyelhettek fel igazán a metszetekre, s gyorsan megindult a lázas gyűjtés. Az ukiyo-e metszetek igazi újrafelfedezése viszont csak Párizsban következett be az 1850—60-as években. Edmond de Goncourt és az impresszionista, majd posztimpresszionista festők — többek között Manet, Monet és Degas — figyeltek fel a japán fametszetek megkapó grafikai szerkesztésére és csodálatos, üde színvilágára. Műveiken jól is követhető ezeknek hatása. A japán művészet megismerése a 19. század végi európai művészet áramlatait, közöttük a bécsi szecessziót és az iparművészetet is erősen befolyásolta.

SUZUKI HARUNOBU (1725-1770): Csókolódzó szerelmespár

Nagy magángyűjtemények alakultak Európában és Amerikában, amelyek azóta már nagyrészt múzeumokba kerültek. A bostoni Szépművészeti Múzeumban például mintegy százezer japán metszet halmozódott fel, ami e grafikai műfaj rendkívül széles témakörét és egykori nagy kedveltségét is jól illusztrálja. A kvalitásos és keresett metszetek azonban a 20. század eleje óta egyre drágábbak lettek, és néha csak csillagászati árakon érhetők el.

Magyarország sajnos csak megkésve kapcsolódhatott be a fametszetek gyűjtésébe. Gróf Vay Péter (1864—1945) vatikáni misszionárius 1906 körül többször járt Japánban. Hivatalos tevékenysége mellett Apponyi Albert miniszter állami megbízásából több mint 2300 japán műtárgyat vásárolt ott a Szépművészeti Múzeum számára, amelyek 1919 után átkerültek a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumba. Mivel a keresett mesterek művei ekkorra jórészt már gyűjtőkre találtak, és áruk rendkívül magasra szökött, gyűjtésébe inkább az ukiyo-e művészet késői, hanyatló korszakából származó meszetek kerültek.
A hazai műkereskedelemben, elsősorban az aukciókon felmerülő képek zömmel szintén az ukiyo-e késői korszakából valók. A japán fametszetek világa viszont olyan gazdag, hogy ezek között is előkerülnek ritka vagy kevésbé ismert témájú lapok.
Sajnálatos azonban, hogy a 19. és 20. század fordulójától kialakult, teljesen új technikával és szellemben dolgozó modern japán grafikusművészek munkáinak gyűjtésére nincs mód hazánkban.